XII
Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt,
De nem lát és nem hall olyat minden reggel,
Mint a milyet hallott, mint a milyet látott
Mingyárt, mihelyest a föld szélére hágott.
Megszólalt a sereg harsány trombitája,
Minden legény talpon termett szózatára;
Jól kiköszörülték aczél szablyáikat,
Azután nyergelték gyorsan a lovakat.
A király erőnek erejével rajt volt,
Hogy ő is elmegy, s a többiekkel harczol;
Hanem a huszárok bölcs eszű vezére
A királyhoz ilyen tanácsot intéze:
»Nem, kegyelmes király! csak maradj te hátra,
A te karjaid már gyöngék a csatára;
Tudom, meghagyta az idő bátorságod,
De mi haszna? hogyha erőd vele szállott.
Bízd az isten után mi reánk ügyedet;
Fogadást teszünk, hogy mire a nap lemegy,
Országodból tova űzzük ellenséged,
S elfoglalhatd ujra a királyi széket.«
Erre a magyarság lóra kerekedett,
S keresni indult a rabló törököket;
Nem soká kereste, mingyárt rájok akadt,
És egy követ által izent nekik hadat.
Visszajött a követ, harsog a trombita,
Rémséges zugással kezdődik a csata;
Aczélok csengése, torkok kurjantása
Volt a magyaroknál harczi jel adása.
A sarkantyút vágták lovak oldalába,
Dobogott a földön lovak patkós lába,
Vagy talán a földnek dobbant meg a szive,
E vészt jövendölő zajra megijedve.
Törökök vezére hét lófarkú basa,
Öt akós hordónak elég volna hasa;
A sok boritaltól piroslik az orra,
Azt hinné az ember, hogy érett uborka.
A török csapatnak nagy hasu vezére
Rendbe szedte népét a harcznak jelére;
A rendbeszedett nép ugyan csak megállott,
A mint megrohanták a magyar huszárok.
De nem volt gyerekség ez a megrohanás,
Lett is nem sokára szörnyü rendzavarás:
Izzadott a török véres verítéket,
Tőle a zöld mező vörös tengerré lett.
Hejh csinálom-adta! meleg egy nap volt ez,
Hegygyé emelkedett már a török holttest.
De a basa még él mennykő nagy hasával,
S Kukoricza Jancsit czélozza vasával.
Kukoricza Jancsi nem veszi tréfának,
S ily szóval megy neki a török basának:
»Atyafi! te úgy is sok vagy egy legénynek:
Megállj, én majd kettőt csinálok belőled.«
S akként cselekedett, a mint megfogadta,
Szegény török basát ketté hasította,
Jobbra-balra hullott izzadó lováról,
Igy múlt ki ő kelme ebből a világból.
Mikor ezt látta a gyáva török sereg,
Ucczu! hátat fordít és futásnak ered,
Futott, futott s talán mostanság is futna,
Hogyha a huszárok el nem érték volna.
De bezeg elérték, le is kaszabolták;
Hullottak a fejek előttök, mint a mák.
Egyetlen egy nyargal még ló halálába,
Ennek Kukoricza Jancsi ment nyomába.
Hát a török basa fia vágtatott ott,
Ölében valami fehérféle látszott.
A fehérség volt a franczia királylyány;
Nem tudott magáról semmit, elájulván.
Soká nyargalt Jancsi, a mig utolérte,
»Megállj, a hitedet!« kiálta feléje.
»Állj meg, vagy testeden mingyárt nyitok kaput,
Melyen által hitvány lelked pokolba fut.«
De a basa fia meg nem állott volna,
Ha a ló alatta össze nem omolna,
Összeomlott, ki is fujta ott páráját.
Basa fia ilyen szóra nyitá száját:
»Kegyelem, kegyelem, nemes lelkű vitéz!
Ha semmi másra nem: ifjuságomra nézz;
Ifjú vagyok még, az életet szeretem…
Vedd el mindenemet, csak hagyd meg életem!«
»Tartsd meg mindenedet, gyáva élhetetlen!
Kezem által halni vagy te érdemetlen.
Hordd el magad innen, vidd hirűl hazádnak,
Haramja fiai hogy és mikép jártak.«
Leszállott lováról, királylyányhoz lépe,
És bele tekintett gyönyörű szemébe,
Melyet a királylyány épen most nyita ki,
Mialatt ily szókat mondának ajaki:
»Kedves szabadítóm! nem kérdezem, ki vagy?
Csak annyit mondok, hogy hálám irántad nagy.
Háladatosságból én mindent megteszek,
Hogyha kedved tartja, feleséged leszek.«
Jancsi ereiben nem folyt viz vér helyett,
Szívében hatalmas tusa keletkezett;
De lecsillapítá szíve nagy tusáját,
Emlékezetébe hozván Iluskáját.
Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz:
»Menjünk, rózsám, elébb az édes atyádhoz,
Ott majd közelebbről vizsgáljuk a dolgot.«
S ló előtt a lyánynyal lassacskán ballagott.
XIII
Kukoricza Jancsi meg a királyleány
Csatahelyre értek a nap alkonyatán.
A leáldozó nap utósó sugára
Vörös szemmel nézett a siralmas tájra.
Nem látott egyebet, csak a véres halált,
S hollósereget, mely a halottakra szállt;
Nem igen telt benne nagy gyönyörüsége,
Le is ereszkedett tenger mélységébe.
A csatahely mellett volt egy jókora tó,
Tiszta szőke vizet magába foglaló.
De piros volt az most, mert a magyar sereg
Török vértől magát vizében mosta meg.
Miután megmosdott az egész legénység,
A franczia királyt várába kisérték;
A csatamezőtől az nem messzire állt…
Ide kisérték hát a franczia királyt.
Alighogy bevonult a várba a sereg,
Kukoricza Jancsi szinte megérkezett.
Olyan volt mellette az ékes királylyány,
Mint felhő mellett a tündöklő szivárvány.
Hogy az öreg király leányát meglátta,
Reszkető örömmel borult a nyakába,
S csak azután mondta a következőket,
Mikor a lyány ajkán tőle sok csók égett:
»Most már örömemnek nincsen semmi híja
Szaladjon valaki, s a szakácsot híja,
Készítsen a mi jó, mindent vacsorára,
Az én győzedelmes vitézim számára.«
»Király uram! nem kell híni a szakácsot«,
A király mellett egy hang ekkép rikácsolt,
»Elkészítettem már mindent hamarjában,
Föl is van tálalva a szomszéd szobában.«
A szakács szavai kedvesen hangzottak
Füleiben a jó magyar huszároknak;
Nem igen sokáig hivatták magokat,
Körülülték a megterhelt asztalokat.
A mily kegyetlenül bántak a törökkel,
Csak ugy bántak ők most a jó ételekkel;
Nem is csoda biz az, mert megéhezének
A nagy öldöklésben a derék vitézek.
Járta már a kancsó isten igazába,
Ekkor a királynak ily szó jött szájába:
»Figyelmezzetek rám, ti nemes vitézek,
Mert nagy fontosságu, a mit majd beszélek.«
S a magyar huszárok mind figyelmezének,
Fölfogni értelmét király beszédének.
A ki egyet ivott, azután köhhentett,
S végre ily szavakkal törte meg a csendet:
»Mindenek előtt is mondd meg a nevedet,
Bátor vitéz, a ki lyányom megmentetted.«
»Kukoricza Jancsi becsületes nevem;
Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.«
Kukoricza Jancsi ekképen felele,
Azután a király ily szót váltott vele:
»Én a te nevedet másnak keresztelem,
Mától fogva neved János vitéz legyen.
Derék János vitéz, halld meg beszédemet:
Minthogy megmentetted kedves gyermekemet,
Vedd el feleségül, legyen ő a tied,
És vele foglald el királyi székemet.
A királyi széken én sokáig ültem,
Rajta megvénültem, rajta megőszültem.
Nehezek nekem már a királyi gondok,
Annakokáért én azokról lemondok.
Homlokodra teszem a fényes koronát,
Fényes koronámért nem is kivánok mást,
Csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem,
Melyben hátralevő napjaimat éljem.«
A király szavai ím ezek valának,
Nagy csodálkozással hallák a huszárok.
János vitéz pedig e szives beszédet
Alázatos hangon ekkép köszöné meg:
»Köszönöm szépen a kelmed jó ’karatját,
A mely reám nézve nem érdemlett jóság;
Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom,
Hogy én e jóságot el nem fogadhatom.
Hosszu históriát kéne elbeszélnem,
Miért e jósággal lehetetlen élnem;
De attól tartok, hogy megunnák kelmetek;
S én másnak terhére lenni nem szeretek.«
»De csak beszélj, fiam, meghallgatjuk biz azt;
Hiábavalóság, a mi téged aggaszt.«
Igy biztatta őt a jó franczia király,
S János vitéz beszélt, a mint itt írva áll:
XIV
»Hogy is kezdjem csak hát?… Mindennek előtte
Hogyan tettem szert a Kukoricza névre?
Kukoricza között találtak engemet,
Ugy ruházták rám a Kukoricza nevet.
Egy gazdaember jó lelkü felesége
– A mint ő nekem ezt sokszor elmesélte –
Egyszer kinézett a kukoriczaföldre,
S ott egy barázdában lelt engem heverve.
Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta,
Nem hagyott a földön, felvett a karjára,
És haza felé ezt gondolta mentiben:
»Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.«
Hanem volt ám neki haragos vad férje,
A kinek én sehogy sem voltam ínyére,
Hej, a mikor engem az otthon meglátott,
Ugyancsak járták a czifra káromlások.
Engesztelte a jó asszony ily szavakkal:
»Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal;
Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére,
Tarthatnék-e számot isten kegyelmére?
Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan:
Kendnek gazdasága, ökre és juha van;
Ha felcsuporodik a kis istenadta,
Nem kell kendnek bérest, juhászt fogadnia.«
Valahogy, valahogy csakugyan engedett;
De azért rám soha jó szemet nem vetett.
Hogyha nem ment dolgom a maga rendiben,
Meg-meghusángolt ő amugy istenesen.
Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem,
Részesültem nagyon kevés örömökben;
Az egész örömem csak annyiból állott,
Hogy a faluban egy szép kis szőke lyány volt.
Ennek édes anyja jókor a síré lett,
Édes apja pedig vett más feleséget;
Hanem az apja is elhalt nemsokára,
Igy jutott egyedűl mostoha anyjára.
Ez a kis leányzó volt az én örömem,
Az egyetlen rózsa tüskés életemen.
Be tudtam is őtet szeretni, csodálni!
Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái.
Már gyerek koromban hogyha őt láthattam,
Egy turós lepényért látását nem adtam;
Örültem is, mikor a vasárnap eljött,
És vele játszhattam a gyerekek között.
Hát mikor még aztán sihederré lettem,
S izegni-mozogni elkezdett a szivem!
Csak úgy is voltam ám, mikor megcsókoltam,
Hogy a világ összedőlhetett miattam.
Sokszor megbántotta gonosz mostohája…
Isten neki soha azt meg ne bocsássa!
És ki tudja, még mit el nem követ rajta,
Ha fenyegetésem zabolán nem tartja.
Magamnak is ugyan kutyául lett dolga,
Bele fektettük a jó asszonyt a sírba,
A ki engem talált, és a ki, mondhatom,
Mint tulajdon anyám, ugy viselte gondom.
Kemény az én szivem, teljes életemben
Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem,
De nevelő anyám sírjának halmára
Hullottak könnyeim zápornak módjára.
Iluska is, az a szép kis szőke leány,
Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán;
Hogy ne? az istenben boldogúlt jó lélek
Kedvezett, a miben lehetett, szegénynek.
Nem egyszer mondta, hogy: »várakozzatok csak!
Én még benneteket összeházasítlak;
Olyan pár válik is ám ti belőletek,
Hogy még!… várjatok csak, várjatok, gyerekek!«
Hát hiszen vártunk is egyre keservesen;
Meg is tette volna, hiszem az egy istent
(Mert szavának állott ő minden időbe’),
Ha le nem szállt volna a föld mélységébe.
Azután, hát aztán, hogy meghalálozott,
A mi reménységünk végkép megszakadott:
Mindazonáltal a reménytelenségbe’
Ugy szerettük egymást, mint annakelőtte.
De az úristennek más volt akaratja,
Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta.
Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám,
Annak következtén elcsapott a gazdám.
Búcsut mondtam az én édes Iluskámnak,
Keserű érzéssel mentem a világnak.
Bujdosva jártam a világot széltére,
Mígnem katonának csaptam föl végtére.
Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak,
Hogy ne adja szivét soha senki másnak,
Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek –
Tudtuk, hogy hűségünk ugy sem szegjük mi meg.
Azért, szép királylyány, ne tarts reám számot;
Mert ha nem birhatom kedves Iluskámat:
Nem is fogok birni senkit e világon,
Ha elfelejtkezik is rólam halálom.«