SZEGÉNY GÉLYI JÁNOS LOVAI
Előbb a «Bokros» aranyszőrű nyakát csinosítja ki bent az istállóban a gazda, tengeri-haraszt pántlikával, majd a «Tündér» éjfekete sörényét fonja be, azután sorba a többiét.
Megérti a négy okos állat a parádét… a csörgőket is a kantárhoz kapcsolják… éppen mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy molnárnét, Vér Klárát hozták a házhoz s olyan kevélyen hányják-vetik a nyakukat, mintha a viczispán hátaslova volna valamennyi…
De ha volnának bár magáé a nádorispányé, hogy arany rácsból etetnék rózsa levelével, ezüst vályuból itatnák a gózoni szent kút vizével, még sem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze alatt.
Maga nevelése mind a négy, a szemei előtt nőttek fel ilyen gyönyörűségnek, ő gondozta, fésülte őket éber szeretettel, megmosta a zabot, de meg is rostálta, mielőtt od’adta volna, kiszedte a szénából, sarjúból, ami nem jóízű, takargatta őket télen meleg pokróczczal, nyáron megúsztatta, kis csikó-korukban meg is csókolgatta.
Most már nem csókolja, mióta menyecske került a házhoz, még pedig az a bizonyos, a régi szerető, aki, mert másé volt már egyszer – kétszer lett édessé… Most már nem csókolja, de azért él-hal értük most is s nem adná a négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért.
Pedig ha van valami nagy dolog a világon, az mind morzsa csak a Csoltó, Bodok dicsőségéhez mérve. Kilencz vármegyében tudják, ötvenkettőben mesélik a lovak szép növését, vékony lábaikat, módos csípőiket, gyönyörű nyakukat.
Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a parasztoktól és bizony megesik ilyenkor… legalább az öreg Csillom Pál megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony abból a házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kis csikóm még fiatal és a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon pedig nincs ilyen ló.
… Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János s olyanná nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigröpülnek Csoltón, Bodokon, kiszalad a falu a csodájára s elsápadnak az emberek az irigységtől.
… Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot. Úgy be volt csomózva az egyik hámistráng, hogy alig birta kioldani. A négy tüzes csődör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait s csapkodott a farkával ide-oda.
Az istálló ajtaja ki volt nyitva s szép piros pozsgás menyecske jelent meg benne – de nem vette észre Gélyi Jánost: a Rákó nyaka és a szénatartó eltakarta.
János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját odakünn… szakgatott szavakat, amelyeknek értelme is alig volt, mire hozzá értek. Vajjon kivel beszélget?
«Mondja meg neki, a lakziba én is elmegyek, de aztán… nem tudom még, mi lesz…»
Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, nyöszörgő köhécseléstől kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem lehetett megérteni. Hanem a Klári suttogását ismét megértette.
«Két mályva-rózsa lesz a mellemen, legyen ott… legyen a kenderáztatóknál.»
János kiejtette kezéből a Ráró kantárját, nagyot csördült a dobogón a sok karika, meg a zabla, de nem hallotta… nem azt hallgatta.
«Ha a piros rózsát ejtem ki a kezemből az útra, akkor maradjon, ha a fehéret, akkor jőjjön.»
Gélyi János alig birta felszerszámozni a negyedik lovat, elszorult a szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem nehezedett a szívére. Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot ilyennek!
Eh, bolondság! A szavak is megijeszszék? Aminek teste nincs, annak az árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson?
Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári éppen akkor kisért ki a kapun egy töpörödött öreg asszonyt.
– Ki volt az az ördögök nagyanyja? – kérdé a fiatal gazda féltréfásan.
– Vőnekiné, a templomsorról.
– Mit keres nálad az a boszorkány?
– Egy kis élesztőt kért szegény.
– Hüm! Hát kenyeret dagaszt ő kigyelme?… No, de most már siess felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk.
A könnyű szekér már ki volt húzva a színből s megkenve állt az udvaron, egy percz alatt be volt fogva. Felültek.
János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött s azok prüszkölve, ziháló orrlyukkal, aprázó tánczban indultak ki az udvarból.
Végigtekintett rajtuk s amint elnézte azt a négy formás főt, mely hol a szügybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a rézkarikák a szerszámon amint csillognak, tündökölnek, a czifra sallang hogy körülröpködi nyúlánk derekukat és az aczélpatkó amint meg akarja lábaik alatt gyujtani az anyaföldet, szíve megdagad örömében.
De jó is, hogy oda nem adta a négy lovat senkinek, pedig hányszor kérték. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze Bodok, Csoltó, hogy megvegyék és agyonüssék a határon. Hadd veszszen magva a különb fajnak!
De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros arczára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályva-rózsára, pirosra, fehérre.
Megmondta… így mondta.
Kieresztette az ostort Gélyi János, röpült a négy ló, ágaskodott a gyeplős és az ostorhegyes, a szép asszony rózsás tenyeréből ernyőt csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket s ő is röpült.
– Nem is hittem, János, hogy elviszel, tudom, hogy nem szívesen teszed… mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán meg…
Megvárta Vér Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a vidéket bámulta, a szaladó réteket, a közeledő kenderáztatókat, melyek úgy csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek s messzebb a hegyszakadékokat, ezeket az öblös, nyitott koporsókat.
– Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra készültél, a Csillomék lakodalmáról egyenesen oda indulsz.
Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jőjjön még közelebb az az asszony a töviseivel.
– Ej, beh kényes lett kend! Beszélni is restel. Hogy lesz hát, hadd hallom? Ott hagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel?
– Ott hagylak – mondá kelletlenül. – Úgyis három napig tart a lakzi.
A kenderáztatóhoz értek. A dűlő-úton ott mendegélt Csipke Sándor a tulipános szűrében, az ünneplő kalapjával, s úgy tett, mintha csak véletlenül fordulna meg a kocsirobogásra, – pedig azt még a föld is messziről megérzi, ha a Gélyi János négy híres lova jön.
De mit most a lovak!… A felesége arczát fürkészi. Ni, hogy csillog a szeme, ni, hogy oda nézett a nyalka legényre, epedően, lopva, hosszan vetette rá édes tekintetét.
… S jaj, kiesett kezéből, nincs többé mellén a fehér mályva-rózsa.
Ereszté a gyeplőt ellankadó keze mindig jobban, jobban… mint a siető szél, ha felhőket vinne, vágtatnak szilajan Gélyi paripái; nem is paripák már, a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnynyá, amely röpül… röpül… Nem is szárny az, de tán a megvadult halál!
– Irgalom, segítség! Óh, tartsd azt a gyeplőt! – sikolt fel Vér Klári. – Itt a hegyszakadék, jaj, ott is egy örvény!…
– Verjen meg az Isten; de meg is fog verni!
– Oh, tartsd azt a gyeplőt, édes uram, férjem!
Tartotta is, de csak míg kioldta rajta a bogot. Csettentett a szájával s egy lóriasztó szisszenést hallatott:
– Gyi Tündér! Ráró!
Aztán odahajította két kibontott gyeplőszárát a Bokros és a Villám nyaka közé…
A GYEREKEK
Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, a malomzúgóig ért a nászmenet, olyan hosszú volt, mivelhogy híres két mágnás-familia került össze: a néhai Csillom János Józsi fia Bodokról és a kartali Major Jánosék Anna leánya.
Kilencz szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék bandája. A legutolsón a tulipános ládákat hozták, meg az ágyat. A legelső kocsin a menyasszony ült fehér koszorúval, mellette lovagolt hóka lován a vőlegény.
Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom Józsi lova: pedig nem vak, de meg lámpás is van a homlokán. Még pedig úgy botlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha alácsúszott a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár.
Leesett; az ügyetlen állat ráhágott dolmányára is; alig tudott föltápászkodni s mi tűrés-tagadás… megütötte magát a fagyos rögökön és elkezdett keservesen sírni.
A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig és mert mindenki nevetett, addig-addig csucsorította a száját ő is a nevetésre, hogy egyszer csak eltört a mécses… elpityeredett.
Józsi nem mert többé lóra ülni; menyasszonyához kívánkozott a kocsiba. A lovat odakötötték a saraglyához. Még kevélyebben vagdosta fel kendős fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen ríttak, ami aztán lassankint csendes, pihegő zokogásba ment át.
Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapor István – aki nagyobb pletyka a vászonnépnél is, – gúnyosan nevették ezt a dolgot.
Hát még ezek is házas emberek! Óh, hogy is lehetett ilyen két tacskót összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak papiros-sárkány, nem feleség… Vagy ha mégis meg akarta házasítani a gyámja, kerestek volna neki olyan párt, akinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt, mingyárt a szomszédban a nagyobbik Péri-lány… azzal jár jól valaki.
Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna; a legényke is nyulánk, jó növésű, mint a rozmarinszál, össze is illenének valamikor, de most még – uram én Istenem! – mi lesz ezekből, ha majd a lakodalom után hazamegy Majorné asszonyom, meg Seregély uram, a gyám, s magukra maradnak a nagy Csillom-portán?
Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak s mikor a zajos násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ő nevetésüktől és ajtócsapkodásaiktól.
Uzsonna táján jutott csak eszükbe, hogy még nem is ebédeltek.
– Annácska!… No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell… Tudod-e, hogy még ma nem ettem?
– Az ám, – mondja az hüledezve – én sem, Józsi, én sem ettem.
– Tudsz-e te főzni? – kérdé a férj aggodalmasan.
A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ránczba szedte s a jobb kezét méltóságosan csípőjére szorítá.
– Hát hogyne tudnék! – felelte vontatottan s lángba borult arczczal osont ki a konyhába.
Egy félóra mulva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a kanalat, de az első kortynál elsápadt, felugrott.
– Megmérgeztél! – sziszegte halálra váltan.
– Óh, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, minek is vettél el!
Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor éppen benyitott özvegy Tél Gáborné s megizlelvén az ételt, kitalálta, hogy ez bizony nem méreg, hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből a menyecske, s azzal sózta meg a kis gyámoltalan a cziberelevest.
Híre is ment, de nyomban, ennek a szégyennek a faluban s az lett a következése, hogy Télnét meg kellett fogadni főzőasszonynak: negyven váltó forint, tizenkét rőf vászon és egy pár fejelés gyertyaszentelőkor.
Meg is érte volna a summát, mert meg tudta adni savát-borsát az ételnek, meglátszott, hogy a főtisztelendő esperes úrnak főzött hajadon korában, – csak ne lett volna olyan nagyon kötekedő és goromba! Alig hogy megmelegedett a portán, mingyárt ő lett az úr mindenben, kifogott az együgyű fiatalokon.
Féltek tőle, mint a tűztől. Pletykának, háborúnak ő volt a szítója. A faluban ő hordta szét a híreket, s amennyit vitt, annyit hozott. Pedig minden híre egy-egy éles tövis volt, vagy ha nem, ő idomította át olyan ügyesen tövissé, hogy ahova szúrt, vérig hatott.
Tűrték a gyerekek egy ideig s lopva sompolyogtak be a házba, vagy ki a házból, nehogy szóba álljon velük, de végre a rossz bánásmód az ő ártatlan szíveiket is csordultig töltötte meg keserűséggel Télné iránt.
– Ha az én jó anyám itt volna! – sóhajtott fel Anna nem egyszer.
– Hát akkor ugyan mi lenne?
– Úti laput kötne a talpára. Mert az én anyám nagyon hatalmas asszony ám, Józsi…
– Ejnye, hogy az nem jutott eddig is eszünkbe. De ha késett, nem mult. Meg mered-e tenni?
– Én? Már hogy én? – selypíté Anna huzódozva.
– Éppen hogy te. Az asszonyok dolga az ilyen.
– Az asszonyoké? Jól van hát. Holnap elküldöm.
Dehogy küldte, dehogy. Sőt, mert észrevette Télné, hogy forralnak valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem maradhatott meg nyugton miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel is fenyegette.
– Hát mégsem kergetted el!… – szólt Józsi szemrehányóan. – Látod… látod!…
Annácska megint sírva fakadt, odaborult a Józsi nyakába és behunyva szemeit, szelíden suttogta:
– Ne kívánd azt tőlem, Józsi! Nem merem… nem tehetem. Te vagy a férfi…
– Meg is mutatom! – vágott közbe Józsi kevélyen.
De bizony csak a szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta holnapról holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna anyja.
– Eredj érte, kis pehelykém… Ő majd elküldi a cselédet.
– Hová gondolsz? Egy napi út, ebben a nagy hidegben.
– Nem lesz semmi bajod, úgy betakargatlak. Holnap itthon lesztek.
– Jó, nem bánom, de a csengőket is fölteszszük a lovakra.
– Majd bizony! Én a csengőimet nem adom koptatni.
– Én pedig nem megyek a csengők nélkül, – durczáskodék Anna – inkább maradjon hát a Télné; úgyis jó asszony az… hála Istennek, hogy itt van.
De mi ilyenkor a harag, ha nem bárányfelhő?
Eső se lett belőle, úgy mult el hirtelen.
Anna elutazott az anyjáért, s másnap, mint mondva volt, estefelé be is robogott Csillomék portáján a csengős szán.
Előre ugrott le a kis menyecske s beszaladt férjéhez:
– Jaj, elhoztam!… Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert mingyárt kezdi.
Azaz, hogy már kezdte is. Még alig hogy kikászmálódott a nagy bundából, már fent a kocsin rágyujtott:
– Ej hó! Hol az a személy? Hadd lássam azt az áspis-kígyót! Majd mingyárt megmutatom én neki az utat innen! Hej, Télné, vén Télné! Jőjjön csak ki!
A gyerekek összebujtak a kertben egy dértől csillogó ribizke-bokor mögött; orczáik egymást érték s nem a hideg csípte, de az ijedelem, az izgatottság festette pirosra. Lélekzetük elállt; szíveik hangosan dobogtak.
– Hallod? Jaj! hallod-e? – suttogta Anna. – Istenem, Istenem, csak szerencsésen végződnék ez a rettenetes nap!