XIV
Alig aludtak egy-két órányit, kopogtak az ablakon.
– Gazduram, itt vónánk.
A Dani szemhéjai fölpattantak. Zugó, zavaros, kedvetlen érzés volt a fejében.
Lomhán leszállott, csizmát huzott.
– Te csak aludj, – mondta a feleségének, aki álmosan nyujtózott s kiment.
Ugy tanulta ugyan az apjától, hogy aki három óra alatt ki nem alussza magát, az sose, de azért most ugy érezte, hogy szörnyü kábultsága egy heti alvással se mulna el.
Kint friss volt a levegő, s keleten már erősen derengett a hajnal.
Négy ember volt az udvaron, villa és gereblye a vállukon, vagy lábhoz állitva a kezükben.
– Ti vagytok, Pesta?
– Mi vónánk gazduram, hát gyerünk…
– Várjatok, egy porció pájinkát, osztán mehettek.
– Maga nem gyün?
– Én?… Más dógom van.
Az emberek megitták a pálinkát.
– Dani? – szólt visszafordulva egy vén ember köztük, aki már igen töpörödött volt s a villát szinte a hátán vitte, – beteg vagy?
– Én? – szólt megvetően Dani, aki mint a vasegészségü emberek, utálta s lenézte a beteget, – beteg a betegség, de nem én.
– Hm, hm, – mondta az öreg s bólogatott.
Dani elfordult s egy szó nélkül otthagyta a vén embert. Tudta, hogy az belelát. Leolvassa sötétben is róla, hogy boldogtalan az asszonnyal.
Sóhajtva ment az ól felé, felverte a kocsist, aki egészségesen, mélyen aludt s most katonásan, riadva ugrott talpra. Egy-két szóval rendeleteket adott neki. A Rárót tenyérrel meglapogatta s kiadta a parancsot, hogy haza kell vinni, aztán kiment az udvarra.
Nagyon különösen érezte magát. Soha még igy. Nem volt kedve a munkához.
A szép madárcsirippes hajnalon ugy érezte magát, mintha vén ember vón, öregestén. Zugott a feje s nyomott volt a szive. Eszébe jutott az esti nagytervü lázas töprengése s gondolatban tette meg még a legyintést is:
– Mit ér, ha az asszonynak nincsen hozzá kedve. Mit dolgozzak, ha az asszonynak nem kell a dolgom. Minek éljek, ha nem élve kellek neki, hanem dögül. Akkor meg vón velem, ha itthon hevernék és mindig ott nyalnám. Akkor jó vónék. Eh, az asszony mind csak arra való, hogy rugd fel, hagyd ott… De mit ér! Mégis nála van az életem!…
Lassan, cammogva, szinte öntudatlanul vissza bement a házba. A szoba közepén megállt. Az ablakon át egy kis világosság szürődött be; meglátta a feleségét az ágyon.
Erzsi félálmosan, jókedvvel mosolygott rá s beljebb huzódott a falhoz, helyet hagyott.
Dani leült az ágy szélére, föléje hajolt, csendesen megcsókolta. Az asszony hevesen adta vissza.
Erre ő lelökte a csizmát s lefeküdt.
Az asszony mohón, szerelmesen bujt hozzá.
XV
Egészen világos volt, mikor felébredt. Szinte féldélre járt az idő.
Első gondolata az volt, hogy felugrik, menni kell dologra, de aztán csak ott maradt heverve az ágyon.
Kifigyelt a világba. Az ablak nyitva volt s a mályvalevelek közt besütött a nap a szoba közepéig. Kivülről a fia hangját hallotta. A gyerek a tornácon a kisöccsével játszott s a csöppséggel ugy beszélt, mintha az épen olyan okos ember volna, mint ő maga.
– Jó lesz Sanyika, jó lesz? Jól fontam meg? Jó ostor lesz? Jó?
– U-u-u, – mondta a csöppség.
– Ugy, ugy, ugy? Édes anyám! Sanyika azt mondta ugy! Ugy Sanyika? ugy? Jó kis ostort csináltam, ni hogy csördit, ni!
És csapott vele.
A gyerek ujra gőgicsélt:
– U, u, u!
Dani behunyta a szemét, ugy hallgatott. Elgondolta a mosolyodást, de nem rándult meg az arca.
Egyszerre nóta csendült be az ablakon. Halkan, álmodozva.
A karai árkoson, árkoson
Rózsa nyilik bokroson, bokroson…
Daninak belesajgott a szivébe. Ez volt az ő nótája, mikor Erzsi után járt. Az asszony évek óta nem dalolt. Tiszta csengésü kis hangja szivbe bizsergett s Daninak elfult a torka, mikor a második vers még elevenebben fölcsengett.
Göndörödik a cseresznye levele,
Be szép kis lány nevekedik kedvemre,
De szeretném édes anyját napamnak,
Kökényszemü barna lányát magamnak.
Az asszonykának elcsuklott a hangja, az utolsó sor már gépiesen hangzott el, felujult a szivében a keserüség, ami a napam szóról eszébe jutott. Hogy elűzze a kedvetlen érzést, frissebb nótába csapott át.
Ráncos száru kis csizmámra sárga patkót veretek,
Ihaj, tyuhaj már ezután árva kis lányt szeretek,
Árva kis lány tud igazán séhaj, szeretni,
Sem az apja, sem az anyja nem fog érte átkozni.
Ez is az ő nótája volt. S az a sóhaj is az övé, ami behallik a nóta után. Bizony, ha mindaketten árvák volnának! Sok bajtól lettek vón mentesek.
Tovább hallatszott egy ujabb lelkes nóta. Mintha legénykorának boldog ideje támadt volna fel.
Azért hogy én a kis utcán lakom,
A nagy utcán lakik a galambom,
Nézek is én, nézek arrafele,
Mikor délbe, mikor este fele.
Ezt ő helyette dalolta az asszonya, de a másik verset magáért:
Azért hogy én az ókutba estem,
Édes rózsám te ne vess meg engem,
Azér hogy én tehozzád nem szóltam,
Csak a vagyok, aki eddig voltam.
Kis kertembe van egy bokor zsálya,
Az alá jár a rózsám hálásra,
Estétől hajnalig nem megyen el,
Még sem telünk mi be szerelemmel.
Dani nagyot, nagyot sóhajtott. Neki szólt ez a nóta mind. Neki dalolja, szivből-szivbe danolja a párja. Hát még ami most csattan fel:
Elmégy rózsám utazni!
Jőjj be hozzám bucsuzni!
Adok olyan pár csókot,
Megér ezer forintot.
Óh ne menj el, ne menj el,
Nem birok a szivemmel,
Nem birok a szivemmel,
Háljál itt még az éjjel!…
– Erzsi! – kiáltott Dani.
Az asszony odakint elhallgatott, megállt a kezében a munka is, amivel csörömpölt, aztán egyszerre csak felugrott s hevesen feltépve az ajtót, berontott. Az arca piros volt, mint a láng.
Az ura csillogó szemmel nézett rá s ő odaborult a szerelmes urára és lányos szépség öntötte el az arcát, amint belenézett a férje szemébe.
Sokáig csókolóztak, mintha fiatal, ujházasok volnának. Az asszony olyan friss volt, olyan vidám, amilyennek csak az első esztendőben ismerte Dani. Ugy is nézett rá folyton, mintha álmodnék, ugy nézett rá, mintha keresztül nézne a bőrén, a testén, be valahova mélyre, a gondolatai forrásába. Mert minden csók, minden mosoly, minden édes szó mögött ott érezte a vásárt.
– Ezzel akarsz kifizetni a munkáért, az életért! – mondogatta magában.
De egy szóval sem rontotta volna el az asszony hangulatát. Sőt a magáét sem, mert kezdte észrevenni, mintha más ember lett volna belőle. Nem, nem vágyott többet a munkára, a nagy tervekre, ugy emlékezett rájuk, mint az álomra s amint egész délelőtt ott topogott a kis családja közt a gyönyörü napfényes időben, szerette volna, ha égig érő sövény nő a portája körül, hogy ne is lásson többet senkit, semmit a kapuntuli világból.
És pedig hiába fogadkozott hangos, lármás gondolatokkal, hogy ez igy van rendén, ez a boldogság, ez az igazi családi élet, mégis ott szoritotta a lelke mélyén valami gyülölködő érzés, amely alattomos gondolatokkal szólt közbe s délben megkeseritette minden falatját, amit vigan vett a foga közé.
Délután lomhán babrált az istálló körül. Egyszerre csak ellenállhatatlan erő állitotta föl s rögtön elindult be a házba: hiszen neki mennie kell a grófnéhoz!
Amint az ajtóhoz ért, már erőt vett rajta a habozás: de hiszen ezzel s csak egyetlen szóval is, ami erre a tervre vonatkozik, tönkreteszi ezt a hirtelen kivirult boldog családi kis kertet…
A felesége egészen megszépülve, sugárzó arccal állott a bölcső felett, amiből a csókkal csiklandozott gyermek kacagása hallatszott ki.
– Tudja mit csinált ez az én gyönyörü szép, ez az én aranyos kis fiam! – kiáltott az urára.
– Mit? – mosolygott fel csöndesen Dani.
– Mit? Olyan gyönyörüszép sárgát kakált, mint az olvadt arany! – csengett az Erzsi kacajos hangja.
Dani melegen mosolygott s hunyoritó szeme szivesen játszott az asszonyon.
– De tudja mit csinált ez a maga büdös, rongyos, piszkos kölyke?
– Mit? – szólt Dani s megmutatta fehér fogait.
– Az egész bőcsőt, dunnát, párnát, ruhát, még az orrahegyét is összeronditotta. A ronda!
Dani felkacagott és már tudta, hogy nem megy el a grófnőhöz.
Ma nem.
Talán sohasem.
Ezt a boldog világot, ezt elgázolni, isten ellen való vétek volna…
Másnap reggel maga is meghökkent, mikor megérezte, hogy egy cseppet sem változott a kedvetlensége. Fáradt volt, petyhüdt, mintha kiszapulták volna. Mikor a munkásokat elküldte, visszacsámborgott a házba. A felesége aggódva, gyanakodva nézte.
– Dani, nem mégy dologra?
Dani vállat vont.
– Nem baj, pihenj, – szólt az asszony.
A férfi még arra is rest volt, hogy megmondja, amit rá gondolt: minél többet alszik az ember, annál álmosabb. Lefeküdt s aludt délig.
Erzsi ma már nem volt olyan friss jókedvü, mint tegnap; őt is leverte az ura kedvetlensége. Nem értette, mit akar az ember. Estefelé meg is kérdezte Danitól, aki ugy lógott előre-hátra a házban, mint a lábbadozó:
– Beteg vagy?
– Én?!
– Hát truccolsz?
– Eh, fenét.
– Mér nem dolgozol?
– Mit?… Minek?
– Igen! eccer majd felveti a sok munka, azután meg az ujját se mozdítja.
Dani tunyán ült, bámult maga elé s elgondolkozott.
– Biz ugy az Erzsi. Mán én ilyen vagyok. Vagy mindent, vagy semmit.
Erzsi megijedt.
– Hát akkor csak inkább semmit, édes uram… Igy is jobb, mint ugy.
Napok teltek ilyen bágyadottan. Az asszony minden erejét összeszedte, hogy fölelevenitse az urát. De lassan kikopott a naiv, gyermekes tréfakedvből, csak a boldogságban terem az meg s itt már megint nem viritott az öröm. Erzsi csak harcolt, küzdött, erőlködött, végre sirva fakadt.
– Jobb ha ugy él a hogy tetszik; jobb ha dolgozik, akkor legalább jó kedve van.
Dani meghökkenve hallotta, de bágyadtan legyintett. Nem szólt. Azt gondolta, hogy tul van már ő azon örökre. Csak azon csodálkozott, hogy tud élni, ha ennyire megroppant benne a lélek?
Ámde élt s az ebédnél, vacsoránál maga bosszuságára jó étvágygyal vett részt s néha megérezte, hogy hizik. Kövér, zsiros érzések zsibbadtak, totyogtak a testében s ez még sulyosabbá tette lehangoltságát.
Pedig erős idők kezdődtek, az aratás. Csütörtökre, Péterpálra volt téve a napja, hogy buzába álljanak, de ő álmos szemmel s türelmetlen lankadtsággal utasitotta el magától az aratógazdát. Hagyjanak neki békét. Az aratást elhalasztották hétfőre.
Erzsi roppant nyugtalanságot szenvedett el. Nem tudta elképzelni mi történt az urával. Asszony ösztöne tisztán megérezte, hogy azért van igy, mert ő nem elégiti ki az urát. Szüksége van annak mindenre, mindenre s a sok minden közt ő reá is. De ő csak egy kis rész a nagy sokban! És ez rettenetesen elkeseritette s lassan olyan hangulat telepedett a kis családra, mintha mély gyász borult volna rájuk. Csak sóhajtoztak, de annyi energia sem volt bennük, hogy valamelyik egy-egy hangos szóba tudott volna kitörni.
Már szombatot értek s mikor másnál a munkáshét végén utolsó erőmegfeszitéssel fejezték be mindenfelé a kitervelt munkát, náluk téli tunyaságba, öregemberes maznaságba fáradtak bele.
Szombat délután egyszerre csak arra riadt fel az asszony, hogy az ura bent az első szobában énekelni kezd:
Haragodnak nagy voltában
Megindulván,
Ne feddj meg uram engem,
Busult gerjedezésedben
Rám tekintvén,
Ne büntess meg istenem.
Erzsi keresztet vetett és felsóhajtott. Idegen volt neki az ura erős, komor éneke, de valahogy érezte, hogy maga az ének már valami belső fordulatot jelent. S mig az éneklést elhallgatta, benne is felbuzdult az áhitat, az imasóhaj. Vágyva vágyott rá, hogy egyszer már ez életben együtt fohászkodjék az Istenhez az urával. Ebben a legbelsőbb szolgaságban olyan igen-igen távol voltak egymástól. Külön paphoz, külön templomba jártak, külön lenézték egymás hitét s éveken át kibirták, hogy gyöngédségből nem is említették a vallást odahaza és nem imádkoztak, ha a másik a közelben volt, hogy ne botránkoztassák imacselekedetükkel.
De most az asszonyt elfogta a vágyakozás. Együtt akart lenni, egy akart lenni az urával a templommá szentült szobában.
És benyitott, bement.
Az ura ott ült az asztal előtt és tenyerébe hajtott fővel énekelt. Meg sem mozdult az asszony beléptére, tovább énekelt, bár nem esett olyan jól már szive szerint. Elvárta, míg a felesége valamit motoz a háta mögött a komót fiában, várta, hogy kimegy.
De az asszony igen elcsöndesedett s ő nem győzte kivárni. Hát visszafordult hozzá.
S megdöbbenve látta mi van mögötte. Az asszony ott térdelt a földön s a komót szélére állított kis oltárféle előtt, a feszület, a bálvány előtt imádkozik; összesimitott tenyérrel, félre hajtott fővel.
Daniban felfordult az ész, meghibbant a szív, kiömlött az epe.
Felállt, hogy hirtelen dühében ököllel leüsse, összetörje a festett istent.
Ám a másik percben lenyelte dühét és nem az asszony felé lépett, hanem az ajtó felé.
Kiment a szobából.
Tovább nem birt a tető alatt maradni. Azt hitte rászakad.
A szabadban fellélegzett.
– Haj Uramisten, – mondta – be sárrá nyomoritottál!
Ettől kezdve szakadatlanul, szinte önkivületben volt. Minden kínozta, mint az eleven sebet. S ugy érezte, mintha börtönben volna, ahonnan többé nincs menekülés, még a bitóra sem, bár még az is megkönnyebbülés volna már neki.
És huszonnégy órát töltött ilyen állapotban.
A felesége másnap délután templomba ment. Akkor könnyült meg egy kicsit. Ugy nézett körül, mint az elkinozott kuvasz, ha az őrzője elmegy. Nincs-e rés, ahol kirághassa magát.
És ekkor egy lány fordult be hozzá az utcáról.
– Dani bácsi!… Azt izente a grófné, menjen el hozzá.
– A grófné! – s szinte szélütés érte a férfi nyelvét. – Elmenjek! – mondta magánkivül, fakósápadt arccal.
– El, el, azt izente. Hónap délután… Mikor a gróf kilovagol… mingyán.
És a lány nem szólt egyebet semmit, elsietett.
Dani pedig ott maradt, mint villámsujtott fa.
Egy pillanat mulva az erő, a vágy, az élet sistergős, tüzes lángja csapott fel benne.
Csoda történt. A megszenesedett fatörzs uj zöld lombba szökött.