VIII
Később átjött a báró, a szomszéd paraszt, aki egy Báró nevü kutyájáról kapta a nevét. Az öreg Turi közösen vállalt vele nádvágást s most alaposan hozzáfogtak megbeszélni, mennyi lehet azon az éren, ahol a napokban kezdik meg az aratást.
A báró hallgatag fekete paraszt volt. Magánosan élt, mert a feleségét vagy husz évvel ezelőtt elkergette magától a gyerekeivel együtt. Az öreg Turi mindig kötekedett vele, heccelte, de csak szőrmentiben, mert a báró nagyon kemény volt s igen goromba tudott lenni, ha megbántották. Különben is nem értett tréfát. A nevéhez már hozzászokott ugyan, de azt sem akárkitől fogadta el.
– No báró, hun van az unokád? – kérdezte tőle Turi, a saját unokájával kevélykedve.
A vén ember egyet mordult s megrántotta a vállát.
– Látod! ezt a kis kölyköt nem adnám az egész életedért. Élet az, ugy élni, mint a kutya.
– Dugd az orrod a magadéba! – mordult rá a vad paraszt, aki nem válogatta a szót.
Az öreg Turi nagyot kacagott.
– Hej báró. Irigykedsz.
– No, van mit. Nem tom hányszor fog még a tetves nagyapja ölébe ülni, mig él.
A durva vágás, amely mindnyájuknak a sebét véresre tépte fel, kinos csöndet idézett elő.
– Ugy füstöl ez a vizes kóró, – mondta az öreg Turiné.
– Hadd füstöljön. Inkább itt füstöljön, mint másutt – szólt az ura, hogy kedvetlenségét egy odavetett tréfával leplezze. De csak ketten értették, ő meg a fia.
– Nem vagy álmos? – kérdezte Erzsi a kis fiától, lehajolva hozzá.
Dani felállott.
– Jó lesz, ha indulunk.
– Ha sietős, bizony jó lesz, – mondta az apja.
Az öreg asszony, aki a padkán gubbaszkodott, megszólalt, csititva.
– No, kártyázzatok egyet. Hová sietnétek. Mán az étel is meleg…
De Erzsi türhetetlennek érezte a levegőt s határozottan készült. Öltöztette a gyereket.
Dani is rosszul érezte magát, szabadra vágyott már…
Keserves hangulattal mentek ki. Az anyjuk ugyan váltig biztatta őket, hogy a gyerekek is jönnek már haza a fonóból, de csak elmentek.
Ahogy kiértek az utcára, Dani komoran kopogott előre. Elgondolta, hogy most hazamennek, lefeküsznek. Átalusszák ezt a hosszu éjszakát. Reggelre megfájul a feje a sok alvástól, holnap jön az uj nap, uj semmittevés. Elkezdett az esze járni, hol frissithetné meg magát egy kicsit. Emberek közé vágyott. Ásitott egyet s eszébe jutott, miket gondolt egy órával ezelőtt a feleségével való kibékülésről. Már nem volt szájize ehez sem. Nem megy az ugy!
– Bemegyek a tanitóhoz egy kicsit, – mondta és ujra ásitott.
Erzsi nem szólt, de igen rosszul esett neki. Ő is ugy várt valamit, maga sem tudta mit. Azt, hogy valami isteni csoda fog közbe jönni. Valami el fog köztük mulni s ma már minden ugy lesz, ahogy volt. Ugy érezte, az ura az ő kedvéért huzódott most el a szüleitől, a folytatását várta… Mint valami leszakadt eső, ugy fáztatta végig az ura szava. De mit tegyen. Nem szólt. Hátha a halált váltaná meg egy szava!
De mikor az ura csakugyan elvált tőlük s átment a másik oldalra, a tanitó háza felé, csaknem keserves zokogásba tört ki. Ugy fájt a szive, mint azon a nyári éjszakán, mikor félmeztelenül szaladt itt a két gyerekével.
IX
– Bora!
A lány megállt.
Turi Daninak hőség csapott a fejébe. A nyelve elakadt a hangokban.
– Hát te mindig az utcán vagy?
– Én? Ó! Minek vónék?
– Minden percben találkozni kell veled?
– Hát csak innen jövök! Papéknál fontunk.
El akart menni.
– Várj csak!
A lány féllábára nehezedve, megállt.
– Mi bajod van? – kérdezte Dani.
– Nekem?
– Na.
– Nekem? Semmi, – s kuncogva nevetett. – Mér vóna?
Dani sohasem érezte ezt a fojtó, tikkadt hőséget. Meg akarta fogni a lányt s reszketett a keze. Az meg olyan fel sem vevően nézett rá. Nem tudta mit mondjon neki. Szégyelte bevallani az érzést, a gyerekes reszketését. Tudta, hogy csak egy szó, s elveszti a lány előtt örökre a tekintélyét.
– Nagyon különös vagy mámma, – mormogta.
– Én?
Dani nagyot lélegzett.
Egy percig szótlanul állottak. Dani érezte, hogy vörös az arca. Ugy van evvel a gyerekjánnyal, mintha ő is gyereklegény volna. Pirult miatta.
– Te.
– Tessék.
Dani egyet nyelt s a torkán reszketve, rendetlenül tolakodtak fel a hangok.
– Mondd meg az apádnak, jöjjön el holnap hozzám. Neki adom a tiszafarki káposztást.
A lány egész közel hajtotta hozzá az arcát és a szemébe nézett, mintha egyenesen csókot akart vón neki kinálni a nagy ajándékért.
– Köszönöm Dani bácsi, édes!
Mire a Dani kóválygó esze odáig tisztult, hogy átkapja a lányt, ez már el is szaladt. Olyan boldogan szaladt, repült, mint a madár. Soha sem hitte volna, hogy ilyen szerencsét csináljon! Soha ilyet. Hogy Dani bácsi fizesse meg! Istenem, jó most okos lenni!
És Turi Dani csak állott, állott, a vére lüktetett, pezsgett, forrt. Azt hitte mindjárt elszédül és felbukik. De csak állott s utána nézett a havas ut fehér homályába hersegő cipővel elszaladó lánynak.
A szive elszorult és szégyelte magát halálosan.
X
Mikor benyitott a tanitóhoz, még akkor is reszketett; a szive szorult, szédülése volt s titkos lányravágyakozás gerjedezett benne.
A tanitó ott volt a gyerekektől lármás első szobában s kihallatszott a sötét konyhába, amint a gyerekekre kiabált, tréfásan ingerkedve velük; az volt a passziója, hogy folyton egymás ellen uszitotta őket.
Ahogy Dani benyitotta az ajtót, a nagy sovány ember, borzasztóan piszkos, ócska szalonkabátjában meglepő fürgeséggel ugrott fel s nagy lármával sietett a vendég elé.
– Isten hozott! Isten hozott kedves bratyesz! – kiáltotta neki; a szakálla, vagy inkább borostás álla tele volt dohányporral, ami ráhullott a cigarettából, amelyet épen most nyálazott össze. Tegeződött az első parasztgazdákkal, mert ez kölcsönös megtiszteltetés volt mindkettőjükre. – Hohó, hát még nem kezdett ki a rozsda! Haha, én már azt hittem, hogy már legalább is alispán lettél, vagy megyei huszár, hogy igy kerülöd a szegény ember házát! Pusztuljatok! – kiáltott a lánykáira, akik ott sereglettek körülöttük s bámészkodva nézték Danit. Az apjuk szavára meg se mozdultak, de ez nagyot kurjantott: – Hol a pipaszár! A meggyfa pipaszár!
Nem törődött tovább velük, mintha nem is volnának s hosszu lábaival átlépte őket, ha beleakadt valamelyikbe.
Dani mindig ugy nézett rá, mikor találkozott vele, mintha azt kérdezné a szemével: Nem vagy bolond tulajdonképen?
Nem volt bolond a tanitó, s nagy hahotái, szórakozott, kapkodó modora, erőltetett közvetlensége mind csak csinált takarói voltak rettenetes életnyomorának.
Előjött a mellékszobából a felesége is.
– Jaj, de odavan, komámasszony! – mondta neki Dani.
A sovány, petyhüdt bőrü asszony ugy járt-kelt, mintha a sirból lépett volna ki, a hangja is olyan gyomorhang volt, mintha mindig éhes volna s nem birna beszélni, nagy sötét szemei szórakozottan csapódtak ide-oda. Kissé mosolygott a Dani szavára, aztán a gyerekeinek szólt, hogy menjenek odébb a vendég mellől, de azok neki ép ugy nem fogadtak szót, mint az apjuknak.
Daninak megesett rajtuk a szive; körülnézett a lánykák csapatán. Öten voltak; csupa nagy szemü, sápadt és szemtelen kis teremtés, feltünően hasonlitottak az apjukhoz, egyikük gyönyörü szép volt, ez volt a Dani keresztlánya; ölébe is kapta az ötéves lánykát, ahogy székre ült s magához ölelte. A lányka hajából, amely a válláig lógott, valami illatos olaj szaga érzett s Dani érezte, hogy már most is lány ez, vékony testecskéje, sápadt arcocskája s tüzes fekete szemei már most is valami férfiveszejtő titkot őriznek. Szinte beleszédült ebbe az érzésbe, kissé megölelte a gyermeket, aztán átfogta két tenyérrel a bordáin s letette az öléből.
Ekkor jött be a legnagyobb lány; ez már tizennégy-tizenöt éves volt s amint rögtön kitünt, rokkant apja-anyja helyett ő tartotta már a kezében a házirend gyeplőjét.
– Mars kifelé! – kiáltott a hugaira. Azok nyelvet nyujtottak rá, de ő egyiket hajánál fogva cibálta meg, másikat hátba csapta s hamarosan valamennyit kipofozta a szobából, át a benyilóba.
– Hahaha! – kacagott nagyokat a tanitó, – hej ez a Mariska, jó feleség lesz, megálljatok, ez még megtáncoltatja az urát.
Rágyujtott a vékony cigarettára s nehány óriás szippantással elszijta, addig nem is szólott s ujra egészen elfelejtkezett a gyerekeiről. Az asszony ott ült a kemence padkáján s kétségbeesetten, beteg szomorusággal nézett rájuk.
Dani, aki már elszokott innen, nem tudta elgondolni, hogy lehet ez a szomoru, ez a nagyon gyászos ház a korhelység vidám tanyája!… Mert hisz itt minden este folyt a dáridó, meg a kártya.
A tanitó nem szólott mig a cigarettájával nem végzett; a füstöt folyton az orrán bocsátotta ki. Dani szólalt meg.
– Hogy vannak, komámasszony?
– Megvagyunk.
Dani bólogatott szórakozottan, mintha igent intett volna vagy egy tucatszor egymásután.
– Hát jobb lesz már az uj házban ugye? Szépen épül az uj iskola!
Az asszony kétségbeesetten legyintett.
– Az uj ház! – hahotázott fel a tanitó. – Annak lűttek. Megvan az első vallási sérelem. Barátom, tudod, hogy kinevezték az első-tanitót, a főtanitót! Mi?
– Nem tudom.
– Nem? – hunyoritott vidám-nevetve a tanitó, mint aki jó viccet akar mondani: – és pedig pápistát!
Dani összekapta a szemét s az arca elvörösödött a dühtől. Ugy állott a dolog, hogy az iskolát államositották, eddig a református felekezet tartotta fenn egy tanitóval, aki százhusz gyereket tanitott. Most átvette az állam azzal az igérettel, hogy a két tanitó közül az első mindig református lesz és pedig kántora lesz az egyháznak. Ugy gondolták, hogy a mostanit átveszi az állam, ez természetes volt s az egész falu örült, hogy a szerencsétlen, sorsüldözött család végre révbe jut. Ámde a kormánynak ősi, nemzedékről nemzedékre szálló politikája, amely a vallási erőszakosságokkal és tapintatlanságokkal századok óta bőven táplálja a jogos érzékenykedések keserüségét, most ismét elkövetett egy durva merényletet.
Dani dühösen hallgatta, majd káromkodott s fenyegetődzött, de a tanitó hangosan kacagott, mintha mit se törődne a dologgal, bár a szemében köny csillogott, amely véres, eres, véraláfutásos, gyürött szemealját is elöntötte.
– Megyünk a Dunántulra. Már be is adtam a pályázatomat.
– Mégy a fenébe, – mondta Dani.
– Mit! én? aki megcsináltam nektek az egész dolgot! aki hat esztendeje predikálom, hogy ne kinlódjatok, adjátok át az államnak az iskolát, akkor legalább én is kapok emberi lakást és kondiciót, én legyek most egy főtanitó urnak a lábakapcája! Egye meg a fene, valahon egy paraszt van a világon, egy se ütteti az magát agyon értem! Megyünk a Dunántulra, nektek meg lesz két pápista tanitó uratok! Slussz!
Fütyölni kezdett, ujra cigarettát sodort s mig el nem szivta, megint nem beszélt.
A szobában nyomott hangulat volt, csönd, csak a másik szobából hallatszott a gyerekek pokoli lármája s mindannyit tulhasitotta a Mariska sivitása, aki csendet igyekezett csinálni.
Egyszer kinyilt az ajtó, mire még telibben rohant be a lárma s annak közepette egy parányi, harmadféléves kis fiucska.
A tanitó, ahogy meglátta a kis fiut, nagyot hahotázott s rákiáltott:
– Hó, te kölyök! gyere csak te babszem! Gyere fiam, egyem meg a lelked!
Felállott, lehajolt érte, felemelte a padlásig. Kabátjának fényes könyöke gyászosan csillogott a füstölgő lámpa világán.
– Hány fiu vagy?
– Hat! – kiáltotta odafenn a mestergerendáról a csöppség; tudniillik ő a hatodik gyerek, a fiu.
– Hány lesz még?
– Hat! – kiáltotta ujra a gyerek.
– Akkor jó! – harsogott rekedt, elivott hangján a tanitó s az asztal közepére állitotta a fiát. Aztán kacagott neki.
– Hat? Mind olyan legyen, mint apátok! Mind hagyja ott a theologiát az utolsó vizsga előtt, házasodjon meg, rugassa ki magát minden faluból végig Magyarországon, csináljon hat gyereket, oszt dögöljön meg az árokba!
Dani ránézett a tanitóra, aki ugy hahotázott, ahogy birt, hogy elfojtsa a zokogását.