XXI

Pillanatok szüntek el, de mintha végtelenségek multak volna.

Valahonnan a mélyről, mint a fenékről felszálló tengeráramlást, megérezte a helyzet szokatlanságát. Percenetekre meg-megszakadt az öntudata s csak állott egy helyben, mint előbbi valójának üres jelszobra.

Hirtelen, átfutóan, mint mikor vihar előtt egy szemhunyásig sebes szélforgó jelenik meg, elkapta a rémület, hogy valami kegyetlen veszély fenyegeti.

Nem tudta, tul van-e, innen van-e valamin s a szeme megüvegesedett s révetegen járt körül a levegőégen.

Akkor teljesen visszatért az öntudata. Tudta, hogy megölte a grófot, pokolian pusztitva el, s tudta, hogy lelőtte a sógorát. És még a lehullott madárról is tudott. Mindent tudott és semmit sem bánt, mindennek meg volt az oka, s kimondta az okot: dühömbe!… S megrántotta a száját, semmit sem sajnált, azt se ha felakasztják érte…

Ebben a percben fölemelte a kezét; idegen érzést érzett rajta s akaratlan megnézte.

Elsápadt tőle, a szeme összehuzódott kicsire s ellenségesen, riadtan nézett a kezére; az orrából hánytató inger folyt vissza le a gyomrába s olyan undorodás és kétségbeesés fogta el, hogy azt hitte ledobban.

A keze csupa vér volt.

Friss vér. Embervér.

Sohasem látott még vért. Halálosan megrémült tőle.

Pedig tisztán tudta, hogy nem bánja, nem sajnálja, örül neki, bánná ha meg nem tette volna, amit tett, de azért elkezdett reszketni és minden porcikája külön reszketett s nem volt annyi önuralma, hogy idébb, vagy odébb birta volna mozditani kezét. Ott tartotta azt a szeme előtt és látta, hogy reszket, mintha villanyáram rázná a kaszárnyai fürdőben. S félt, rettegett, iszonyodott. Oda volt. Ha valaki meglátta! ha egyszerre csak rábukkan itt valaki. Ha egy gyermek meglátná s árulója lenne.

Elkezdett vele forogni a föld, érezte, hogy rögtön felbukik álltában s mintha le volna ragadva a lába az agyagos sárba, nem birja kihuzni a meredt oszlopokat.

Behunyta a szemét, a sötétben felfordult, előrebukott s a térdeire könyökölt, úgy maradt leguggolva, reszketve, két talpán inogva. Nagy részegség fogta el; agyát, testét elárasztotta az ijedtség mámora, amely rácsapott, mintha a levegővel lélekzette volna be.

Káromkodást próbált kinyögni, az istent szidta, de csak keservesen birta vacogó fogait összeszoritani.

Kétszer-háromszor rájött rohamban a buta és jótehetetlen reszketés. Sápadt volt, mint a viaszk s a szive úgy szorult, hogy néha fel kellett tátani a száját, hogy lélekzetet kapjon, mintha vízbe fulna.

Hosszú időnek kellett eltelnie, mig a teste keresztül ment az első vadrémület lázán. Hideg verejték verte ki a homlokát, a testét s nem volt mozdultányi ereje.

Mikor végre annyira birt, hogy gondolatok verődtek az agyában; percről-percre rémítőbb ötletei támadtak: ha meghallotta valaki a lövést! ha utánna jönnek Gyurinak! ha ez eljött, más is jöhet! ha valaki elmegy az uton s benéz! legalább a kapu volna becsukva! a testeket eltakaritani!… Menekülni, menekülni innen! rohanni neki a mezőnek, hajadonfővel neki a hónak, át a vizen, át a világon! Másutt uj életet lehet kezdeni! De itt minden perc halál! Amerikába!

Valami idegen, ismeretlen, gyáva szellem költözött belé, az beszélt belőlről kifelé s a rendes okos, erős, magabizó lelke ott gubbasztott a felső rácsokon s megkötözve, de gúnyosan figyelt arra ami körülötte történik odabent az emberi burok kalickájában.

Megint érezte azt a kettős lelket, amely benne tanyáz, de most ez az idegen lélek még váratlanabbul támadt rá, mint a tegnapesti. S megint uj volt és erős, de csak ő rajta, mert őt tönkretette, s minden erejét elvette másokkal szemben. Gyávábbá tette a gyermeknél, s alacsonyabbá a földöncsuszó féregnél.

És hirtelen fölforrt benne az indulat. Mért nem jött előbb ez a buta gyávaság? Honnan került elő a pokolból, hogy tönkretegye azt, akihez semmi köze, aki soha nem ismerte az életben. Ökölbeszoritotta a kezét s habozott egy percig, hova vágjon magán, hol fészkel ez a bitang idegen? Aztán teljes erővel megfeszítve izmait, csak ép megrázta magát.

Nagyot lélekzett utána, kétszer-háromszor mélyet, teli a tüdőt. S úgy tetszett neki, hogy csakugyan emberebbnek érzi magát. Most már legalább van benne dac és szembe mer szállani a fenyegető sorssal.

Felhasználta a percnyi erélyt, felkapta a gubát a hóból s vállra vetette, fel a süveget, amit mélyen benyomott a homlokába s gyilkos nekibuzdulással, vissza sem nézve, kiment az udvarról.

Komor volt, elszánt és bizonyos kevélység fojtogatta, hogy magamagát le tudta győzni. Ámbár érezte, hogyha megállana, összerogyna, ha magára maradna, megsemmisülne, ha nem vivna ilyen kemény harcot, végigmenvén vérbeborulva, végig a nyílt utcán, vonaglana a földön és még sirni sem volna ereje.

Csak ment előre s minden lelkierejét lefoglalta, hogy embernek látsszék s emberi módra viselje magát. Egy gyerek állott a legelső kapuban, szótlanul bámult rá s utána fordult. Dani rápillantott s majdnem összerogyott a rémülettől. A gyermek nézésében ott látta a véres csizmán való nagy csodálkozást. És a lábát ettől kezdve mintha valami meleg, kövér kellemetlen lében tartotta volna. Kapkodta, hogy kivonja belőle, de lehetetlen volt. Sőt egyre jobban melegedett a lábán a kapca, mintha az égő csizma befelé perzselne. S ugyanakkor a lelkét még jobban perzselte annak a kis gyereknek elkapott pillantása. Rettenetesnek, birójának ismerte el a gyermeket, akinek joga van rábámulni, megcsodálni őt és elitélni és aki előtt neki föld alá kell sülyedni a rémülettől.

Rezzenve nézett körül, mint az üldözött vad. Rést keresett a szeme, ahol kimeneküljön a világból és szükölni tudott vón, mint a kutya a bot előtt.

De csak állati vad rémülete árulta el igy az embert, akinek esze élt és okoskodott:

– Hát hova akkor? Ha ilyen gyáva, cudar vagyok? Akkor mi lesz? Mit akarok? Hova megyek?

És csak ment, ment. S a szeme előtt megvillant annak a gyermeknek a csodálkozó pillantása, s végigsajgott benne.

Az ő fia is igy fog nézni?

Rettenetes vágy, mohó áhitás fogta el: haza! Otthon nincs semmi baj! S meggyorsitotta lépteit, rémülten, rettegve, üldözéstől irtózva s behuzta a derekát és a farkcsigolyáit s kinos bizserélést érzett bennük, amely üldözte, előrekergette, mintha ostorcsapás érte volna. Egyre jobban nyers, primitiv állattá lett; az agyában megszünt az ész működése s előre nézve, se jobbra, se balra nem ügyelve, mintha szemellenző volna a vakszemén, mint a lónak, ugy igyekezett, gépies menéssel előre; mint a falu végén megriasztott állat, amely hanyatthomlok rohan haza.

Oda, oda akart menni, haza. Haza. Bebujni a vacokba, amelyről már azt sem tudja ebben a percben, biztos hely-e, vagy sem, csak annyit tud, hogy ott a helye. Oda el kell jutni. Ott otthon van. Ott majd számot tud vetni magával s onnan bátran kiugat majd az üldözőkre.

Egy-egy pillanatra mégis tiszta eszmélet berzen föl agyában. Hisz olyan hosszu, olyan hihetetlenül, pogányul hosszu a falu rövid utcája… Észreveszi, hogy nagyon rohan. Ez gyanut kelthet s meglassitja lépéseit. Később megijed, hogy nagyon is kétségbeesett az arca, aki ránéz, rögtön kitalál valamit! S derültebbre, mosolygóra vonja az ábrázatát, de merev, farkasnevetésre torzul el az akarat. Nemsokára eszébe jut, hogy aki nevetni látja most, később majd elemlegeti, hogy kacagott, mikor a gyilkosságról jött. Erre ijedtté és halálosan csüggedtté válik az arca kifejezése s megint nincs több vágya tovább, csak menni, menni, hazaérni, elbujni! Elbujni és elereszteni magát s reszketni, mint az imént ott… S már előre érzi a reszketést az inaiban s hihetetlen gyötrelmet szenved el.

Mindenféle emberek, asszonyok ácsorognak, kapuban, utcaközépen, minden szem rá van forditva és ő halálraváltan rettegi, hogy megszólitsák. Tudja, hogy csak egy hang szóljon hozzá, szét kell omlania porrá, mint a mesében az életreboszorkányozott halottnak.

Az állkapcsai megmerednek és elernyednek, a szemei megüvegesednek és a szive rendetlenül ver, irtózatos gyötrelmei vannak s vastagon izzadja ki a jéghideg verejtéket.

Az élet minden büneért megvezekel ezen a rövid uton s hallatlanabb kinjai vannak, mint amit a Dante poklának összes bünhödői átélnek; azok lélek léttükre testi szenvedésekben főnek, ő testét lelki tüzökön érzi szerteszét olvadni.

Már látja a kapuját, már csak száz lépés, már csak husz s minél közelebb éri, annál elérhetetlenebb távolságban látja.

Félhalottan bukik be rajta. Lábát nem birja fölemelni; előre tudja és valóban meg is botlik a küszöbben. Alig-alig őrzi meg, hogy el nem vágódik. Ha felbukna, nem birna többé fölemelkedni! S hátulról érzi, hogy erős markok nyulnak utána, hogy megfogják.

Mikor bejut a pitvar küszöbén, végre megáll s hátával beteszi az ajtót, aztán nekidül és eleresztve magát, teljes erővel kitör rajta a hideglelős reszketés. Egy ízén nem bir többé uralkodni s ugy rázkódik kidagadt erekkel, kimeredt szemmel, hogy az ajtó zörög a sarkán és a kilincsén.

És ő hallja ezt a zörgést, amely olyan, mint a messziről közeledő, majd elhaló s ujra közeledő kocsizörgés,… láncok csörömpölése jut róla eszébe.

Oly gyengének és nyomorultnak érzi magát, mintha halálos beteg volna. A belei kóvályognak és vonaglanak, mint a kigyóboly s gilisztanyál fakad fel a szájában. A feje szédül s nehéz, mint egy dézsa; nem is birja a nyakán megtartani; lebillen, mint a hervadt száron a tök.

Hallja, hogy a felesége feláll odabenn. Megnyikordul a szék. A hallása ijesztően éles és azt is hallja, hogy valahol messze orditás van! Egyszerre figyel oda ki, ahol nincs semmi s be a szobába, ahol az élet egyszerü ártatlan mozgása lármáz. Mindakettő egyformán ijeszti.

Az ajtó megnyilik s kilép a felesége. A konyhaablak világosságában jelenik meg. Amint meglátja őt Dani, mintha üde szél fujná el a ködöt, egészen elmulik a láza reszketése, lelki szorongása. Soha sem látta ilyennek az asszonyát. Sápadt arcából nem gyülölködve parázslik ki a nagy fekete szeme, hanem bánatosan, megtörten. Szomoruan néz, olyan szomoruan, mint aki beletörődött a sors haragjába, mint aki temetett s már csak csüggedtségével gyászolja a halottat. A férfi kitágult szemmel néz rá s beszijja ezt a szomoruságot, mint a mező a csöndes esőt s föllélekzik és elpárolog a forróság tikkadtsága.

Egymás szemébe néznek hosszan.

Erzsi látja, hogy az ura meg van rokkanva, megérzi, hogy a szeméből könyörgés száll feléje. Nem tudja miért, de sejti, hogy nagy és mély bünbánat szállotta meg az urát. És ő már kisirta magát, kis betege mellett könnyekben adta ki az indulatát, nincs tovább haragja, csak fájdalma. Teli van nagy bánatával, el sem tud egyebet képzelni s az abban való részvételt olvassa le az ura szeméből. S tompán beveszi őt a maga fájdalmának sáncába, hiszen ebben az egyben közös az érzésük joga.

Hosszu csönd van, amely mégis mintha élettel volna tele, tartalommal. A férfinak jól esik a felesége angyali szomorusága, az asszonynak a férfi megtörtsége.

És ettől kezdve valami uj szint vesz föl a köztük levő viszony; a szomoruság szépsége árad és borong bennük.

Az asszony fáradtan, de nem idegenül, valami megadó bizalmassággal int az urának. Int a szemével, de kiséri egész testével a mozdulatot, maga után hivja s a férfi megy; nyugodt, fáradt, nem kinos léptekkel.

Bemegy a szobába.

Az asszony az ágy elé áll, amely meg van bontva s ott fekszik benne egy kis test. A fia.

Első percben azt hiszi, halott. Megijed, de nem az előbbi féktelen rémülettel; van az ijedelmében valami öröm; meghalni jó! Csak ez jó!

A gyermek fehér, de lélekzik. Kis teste megmozdul. Csak a lába van könnyü lepedővel letakarva. Olyan furcsa és szomoru ez az apró emberke, nagyemberes ingecskéjével, gatyájával. Amint ránéz, magán ijed meg. Ha ő igy fekhetne halálos ágyon! Gyermekül, ártatlanul, betegen! Örökre elérhetetlen boldog állapot!

Kérdően néz a feleségére.

Erzsi már beleélte magát, hogy az ura mindent tud. Megütődik kérdő pillantásán. Látja, hogy semmit sem hallott az ember. És nem ez bántja; asszonyi, megenyhült szivében valami uj aggodalom kél: mi baja akkor az urának? Rögtön leinti önmagát: nem bánja! az az ő baja, maga kereste magának!

Csöndesen leül az ágy szélére. Lankadtan hajtja oldalra a fejét s hosszan nézi pihegő kis fiát. A másiknak szabályos lélekzése hallik a bölcsőből. Az is alszik.

– Nem voltál itthon az éjszaka, – szólal meg az asszony s oly szomoru a hangja, olyan lemondásteli, lágy s haragtalanul szemrehányó, – rabló tört rám. A gyerek megijedt. Kifogta a frász. Vagy tizszer rájött. Most alszik.

Daninak eszébe villant, ki járt itt. Kinek kellett itt járni.

Leereszkedik egy székre s megszólal. Csöndesen, nyugodtan, komolyan.

– Megöltem Takács Gyurit.

Az asszony mintha golyót kapott volna a testébe, még jobban elfehéredik, alélás kerülgeti s reszketni kezd.

És a férfi ujra megszólal.

– A grófot is megöltem. A Karay grófot.

Nincs kegyetlenség a szavában és mégis valami belső fásultság van abban, ridegség, szivtelenség. Tudja, hogy megijeszti a feleségét, de éppen akarja is azt. Mintha magán könnyitene vele. Pedig fáj neki, soha életében igy nem fájt a szivének, ha a gyöngét bántotta.

Megvillan a fejében, hogy szemrehányást tesz az asszonynak, mert voltaképpen miatta volt, minden miatta, az egész elromlott élet miatta volt. Valami ingerült kegyetlenség rángatta meg a száját, hogy erőset mondjon, keserüt, szivszakajtót. De nem szólt, csak szétnyitotta a gubát s megmutatta véres ruháját.

Aztán örült neki, keservesen, sirósan örült, hogy igy átragadt az ő reszketése az asszonyra.

Soká ültek némán.

Az asszony lassan sirni kezdett. Csak megeredtek a könnyei. Nagy fájdalomnak kellett lenni, ami még könnyet tudott kihozni agyonsirt szeméből.

A férfi komoran, egyre komorabban ült. Egyszerre csak tompán fölkiáltott:

– Felakasztanak!

A hangja iszonyatos volt. Érctelen és elfeledhetetlenül ijedt. Ebben a pillanatban tünt föl neki először teljes rémületességében a sorsa. Olyan lett az arca, hogy meg volt rajta kövülve a halálirtózatnak egész borzalma. Az ajka a hang után lepittyedve maradt, a nyelve a fogai közé dagadt, szeme kidülledt, lélekzete elállott s üvegesülten szürkére hályogosodott a szemtükre.

Erzsi olyan rémülettel nézett bele ebbe az arcba, mintha máris az akasztófán látná.

És ebben a percben elfelejtett neki mindent. Az egész életre való szenvedést, a sok méltatlanságot, megbántást, durvaságot, kegyetlenséget, az emberi bünöket, mindent, mindent. Mi az ő szenvedése ehez! Mi az ő bünhödése ehez! És ha még százszorta nagyobb volna is a szenvedése, mint a milyen: ő a szerelmeért szenved! Méltatlanul! S ez magában hordja a belső feloldozás és vigasztalás csiráit. De ez a férfi a büneiért bünhödik! S a lélek a legszigorubb birája! Önmaga előtt nem állhat meg!

S olyan véghetetlen szánalom fogta el, hogy leborult elébe térdre s összekulcsolta a kezét s nem iszonyodott véres ruhájától és asszonyi genialitással hazudott vigaszt s adott bátoritó szót!

– Édes uram! Ne hagyd el magad! Ne hagyd el magad!

És odaborult a véres kézre.

– Okod volt rá! – kiáltotta s a könny elfojtotta hangját.

– Elitélnek! De kiszabadulsz! Haza jösz nekem! És akkor elbujunk egy sarokba! Békességbe! Istenhez békülsz. Boldogan élünk!…

Valami krisztusi hit és szeretet kiáltott ki a szavaiból s a férfi magához tért tőle. A mentő szalmaszál teljes önuralmára szolgált. Egy villanásra tisztán állott előtte az igazság. Az az igazság, ami a felesége gondolatában volt.

Nem fogják halálra itélni: oka volt! És a börtönből kiszabadul! És akkorra lehül a tüzes vére. És meg fogja váltani a büneiből ez az asszony.

És ugy tünt föl neki most ez az asszony, mint egy szent.

S valami nagy, nagy meghódolásra tört össze s levágta magát a földre, az asszony lába elé s megcsókolta előtte a földet. A másik pillanatban már csak azt érezte, hogy kimerült, fáradt fejét jól esik a hideg földre tenni. Megszédült vele a szilárd föld s egy pillanat alatt el tudott volna aludni.

Erzsi azonban csupán tiszta, nemes meghatottságot érzett. Rátette a kezét a férje fejére s édes könnyek peregtek rá az arcáról. Ő olyan teljes igazán bizott abban a jövőben, mint a tulvilági üdvösségben.

Dani egyszerre rettenve kapta fel a fejét. Ideges érzékei zajt hallottak. Fülelt, mint a vadat álló kopó.

Csakugyan lépések odakinn. Az ajtó nyilik s mielőtt a férfi felugorhatna, vasvillás emberek jönnek be.

– Ne félj! – sikoltja Erzsi.

Átkarolja megreszkető férjének a fejét s erősen megcsókolja.

– Ne félj! – suttogja a fülébe. – Ha bátor vagy, megmenekülsz. Haza jösz. Boldogok leszünk!

És Dani nem fél.

Olyan nyugodt, olyan fölényes, gyönyörüség látni. Gyönyörüség egy asszonynak tudni, hogy az erős férfinek ő ad erőt. Őt magát is megerősiti ez.

Turi Dani nyugodtan, méltóságosan, a jövőben bizva állt a vasvillások közé.

És amint az ajtóból még egyszer visszanézett rá, szinte várva, hogy az asszony utána rohanjon, látta, hogy a beteg gyermek az ágyon összevonaglott. És Erzsi egy pillanatig habozva állt, az ura után vesse-e magát, vagy a fia elé. És csakugyan ezt tette. Leomlott az ágy elébe s remegő, simogató tenyerével ráborulva a kinlódó gyermekre, könnyaláfutott arcát az ura után forditotta: elköszönve, fájdalmasan; visszahivta, igéretesen.

S a férfi megértette.

S megtudta, hogy az Isten akarata volt, hogy beteget adott a gyönge asszonynak: erőt adott a várakozásra!

Teljesen tiszta volt az esze, csak a szive szorult odalent.

De mi ez a semmi szorongás, ahhoz a boldogsághoz, hogy tudja, ma tudja először, mi vár rá a jövendőben. Meg van elégedve az isten akaratával.

Vétkezett, özön vétekkel. Bünhödni kell és bünhödni fog érte.

Kifizeti az adósságot.

Aztán uj életet kezd. Lehiggadt vérrel, amely nem viszi ujra bünbe… S boldog lesz az asszonyával. Az ő édes, szent, vékony, imádságos szemü asszonyával!

S olyan boldogan lépked a falu szájatáti népe között, mintha nem veszteni, hanem felmagasztalni vinnék.

De egyszer csak váratlan eset állitja meg a menetet.

Velőtrázó sikoltással rohan ki Bora s odaveti magát a Dani nyakába.

A lány nem volt kint a szobából és mit sem hallott a hirtelen szétfutott hirből. Csak azt látta, hogy Danit kisérik, mint rabot.

Magából kikelve sivitott.

Egy pillanatra látta a Dani véres kezét, véres ruháját.

– Én, én! – sikoltotta s kitárva a karját, utját állotta az embereknek.

– Mit te! – mordult rá egyik ember. – Lódulj.

– Én küldtem oda! Én uszitottam rá!

– Fogjátok meg.

Dani szeliden nézett a lányra.

– Ó a bolond! – mondta gyöngéden.

Valaki megragadta a lányt.

– Hagyjátok, – intett neki. – Mit tud ez? Hát kérdezd meg tőle, mi történt! Kit öltem meg?

– Tudom, tudom! – rikoltott a lány eszelősen és hátra feszitve két könyökét, toporzékolt és rázta az öklét. – Én miattam van. Én vagyok a ringyó. Én vagyok a ringyó. Engem vigyenek el. Én vagyok a szajha. Engem akasszanak fel. Én uszitottam fel. Az éccaka nállam hált, velem hált az éccaka. Akkor csináltam ki. Én béreltem fel. Én vagyok a szajha!

– Lódulj a fenébe te szajha! – orditott rá egy vasvillás és nyakon vágta a lányt.

Dani abban a percben mint a megveszett farkas ugrott rá. Orrtövön vágta, hogy felbukott; rávetette magát s állkapcson csapta, hogy kifitult a szája. Torkon ragadta.

De ekkor hatalmas ütést kapott a feje hátuljára. A vasvillások neki estek és ott ütötték-vágták, ahol érték.

A lány orditott és földhöz verte magát és neki ment az embereknek, mig őt is le nem verték vasvillával.

Az anyja rohant ki érte, jajszóval átkozva a gyilkosokat és Turi Danit.

Saroglyán vitték a községházára Danit. Belökték a fáskamarába, rázárták az ajtót s két embert állitottak elébe. Csendőrökért küldtek.

Besötétedett mikor Dani eszméletre tért.

Lassan tisztult ki előtte, hol van, mi történt?

Nem volt többé a lelkében semmi indulat. Fájdalom volt, szomoruság, életutálat.

A két asszonyra gondolt. Arra a drága, imádnivaló szentre, aki meg tudta volna váltani őt s arra a szegény boldogtalan bünösre, aki fel tudta volna áldozni magát érte.

És tudta, hogy mindakettő hiába pazarolja már ő reá a lelkét. Neki nem lesz többé segitségére asszonyi sziv. Valami csudát, valami félelmes igazságot sejtett meg:

Egy asszony! ha csak egy igaz asszony élt volna az életében: boldoggá tette volna! De kettő, három, tiz, száz… százszorosan elveszejtik őt.

Bevégezve látta a sorsát.

Az imént még bizott a jövőben, a szép, nyugodt, boldog egy-asszonyos jövendőben. Most már nem bizik.

– Ha ezerszer föltámadnék, tizezerszer felfalnának az asszonyok!

Soká, soká hevert erőtlenül.

Kábult fejét csak egy gondolat nyugtatta meg.

Ő megtette a magáét mindenkiért.

A többi nem az ő dolga.

Magasabb hatalmak kezében van immár a sorsa. Az emberi igazságszolgáltatáséban.

És teljesen megnyugtatta, hogy az örök itélet kezében van immár a fáklya, amely arra való volt, hogy világitson s lőn gyujtogatóvá…

– Minek éltem? – mondta. – Hát ugyan minek lettem erre a világra!

Mi az élet?

Sár.

És az ember benne?

Arany a sárban.

Ki hát a bünös, ha ebből az aranyból semmi sem lett?

– Ki?

Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.