I
Megindult a lába alatt egy kő. Eleinte lassan gördült, aztán egyre sebesebben nyargalt le a láthatatlanba. Jella belekapaszkodott egy galyba és lihegve hajolt a mélység fölé. Mosolygott. Szerette a fékevesztetten rohanó követ. Szerette eliramló dörejét.
Mikor odalenn elnémult a szakadék, kedvetlenül eresztette el a galyat.
Azalatt lement a nap és a Karsztok vadul nőttek bele az alkonyatba. Gyötrődött kőhullámok, mezítelen sziklarémek tépték meg a lilaszínű, hideg eget.
A leány felbámult a Jávorjére. A felhős csúcsok között magányosan égett a nagy hegy, a visszanéző nap tüzében. Lenn terjedt a fenyvesek sötétje. A tavaszi éjszaka nesztelenül, kúszva jött ki az erdőkből. A völgykatlan oldalán elfeketültek a szélgátak és tövükben a televény földdarabkák még vörösebbek lettek: élő sebek a halott szürkeségben.
Jella tudta, hogy emberek hordták zsákszámra a sziklák közé azt a vérszínű földet és tudta azt is, hogy védeni kell minden maroknyit, mert a vad szél, mely szakadatlanul rázza a fákat a tetőn, el akarja vinni. De azért nem csodálkozott; sohasem látott egyebet, el sem birta volna képzelni, hogy másként is lehetne. Ott a kövek között küzködni kell. Néha a szél az erősebb, néha az emberek.
Most is dolgoztak lenn a lejtőn. Apró alakok nagy köveket görgettek és ugyanazzal a fáradt mozdulattal emelték magasabbra a szélgátakat, a melylyel az atyjuk, a nagyatyjuk emelte. Aztán, mintha a mélyben rézpénzt csengettek volna egy sziklához, fázósan belecsilingelt a hűvös hegyi levegőbe a völgyi harang.
Vége volt a napnak. Szakadozott hangyajárásban élő vonal indult le a falu felé, melynek házai, mint az itatóra hajtott birkanyáj, rendetlen sorban kapaszkodtak a patak mentén.
Jella czéltalanul tépdeste egy hegyi jávor csenevész lombját és közben a szakadékba nézett, melyről a favágók azt mondták, hogy a föld másik oldaláig ér. Egyszerre kihullatta kezéből a meggyürt leveleket. Hátrafordult.
Lenn az ösvényen emberek jártak. Megismerte a hangokat. Ketten jöttek. Az egyik Slatka volt, a félszemű kovács felesége, a másik talán a sógorasszonya. Nem láthatta őket a cserjéstől, de a nagy, nyugodt csendben tisztán hallotta a szavukat.
Az asszonyok ép alatta álltak meg pihenni; Slatka éles hangja hatott fel elsőnek hozzá.
– A korcsmában tudta meg… Aztán haza ment és nekivágta a baltát az asszonyának.
Franjóról szóltak, az iszákos bodnárról, a ki régente sokat járt a Jella anyjához holdvilágnál harmonikázni.
Az asszonyok hangja halkabb lett, valami másról kezdtek beszélni.
– Ő az oka minden bajnak… az a czéda…
– Megpiszkolta a falut. Átkozott fekete szemű. Franjót is ő bolondította el. Azelőtt rendes, istenes ember volt. Hétköznap sohse itta le magát.
Jella lelapult. A biztosságérzet vakmerőségével nyujtotta előre fejletlen fiatal nyakát. Tudni akarta volna, hogy kiről beszélnek.
– Föld rossza…
A sógorasszony ráhagyta.
– Verje meg az Isten. A míg szép volt, nagyon pártolták az emberek.
– Még az enyém is, – dörmögte Slatka. Aranykeresztet vett neki. De meg is fizet érte… Vittem a pap-gazdasszony kisasszonynak két libát. Beszélni is fogok vele.
– Aztán mit akarsz tőle?
– Hogy prédikálja ki a tisztelendő úr.
Jella nem sokat értett az egészből, mégis rossz érzése támadt. Annak a kettőnek gonosz volt a hangja. Felkapott a földről egy száraz ágat és találomra a nyakuk közé dobta. Odalent valamelyik felsikoltott. Az asszonyok, batyuval a hátukon, hosszú lépéssel nyargaltak egymás mögött, akár a megriadt libák.
Rejtekéből vásottan nevetett utánuk. Nem szívelhette őket. Tavaly, Szent-Mihály havában, mikor a hideg törte az anyját és a kecskéjük is megbetegedett, még egy köcsög tejet sem akartak neki adni. Senki az egész faluban. Tudta, hogy Slatka volt az oka. Ő keményebb a többinél…
Jellának eszébe jutott valami; ökölbe szorult a keze… Kis leány volt akkor. Az atyja Szlavoniában dolgozott az erdőben, az anyja levitte eladni a hálót a tengerpartra. Két napig nem akadt otthon enni való. A gyomrát ásta az éhség. A félszemű kovács háza mögött pedig tele volt a vén almafa éretlen vaczkorral. Senkit sem látott a környéken. Letépett egy almát. Abban a perczben ugrott ki Slatka a fal mögül és egy karóval úgy a kezére húzott, hogy mindig megmaradt a nyoma. Ezt a régi szégyent nem tudta megbocsájtani. Gyűlölte a kemény szívű asszonyt, a miért rajtakapta, a miért neki volt igaza, pedig… ő éhezett.
Mint egy fiatal állat, ásítva nyújtózott egyet. Hátra simította arczába csüngő haját és összeterelte a falujabeli kecskéket. Ott őrizte őket a hegyek közt már vagy öt esztendeje, mióta az iskolából kikergették… Mozgás közben szoknyájának a rongyai alatt jóformán még alig látszott csipőjének a vonala. A mint ment, sovány karját ütemesen lóbálta és közben álmos hangon egy régi horvát nótát énekelt.
Lenn a faluban egy háznak az ablakában világ gyúlt. Sárgán vetődött a fákra, mintha vederből egy kis maradék napfényt loccsantottak volna oda. A patak zúgása a leány elé jött a mélyből. A korcsma tájékán valaki kurjantott.
II
Az elfeketült nagy hegyek között keskenyen, hosszan húzódott a falu. A templom megzöldült falánál két öreg tölgyfa állt. Lejebb néhány vörös tető, az út mentén korhadt faházak, zeg-zugos, rendetlen sorban. A ferde ablakok gonoszul, bizalmatlanul néztek át egymásra. A füstös tetők a bóra nyomása alatt félre csúsztak, mint a részeg ember kalapja. A kéményekből apró fellegek buggyantak ki. A harangozóék pitvarából meleg kenyérszag áradt. «Tán lakodalomra készülnek?» – gondolta Jella. Nagyot nyelt. Éhesen ment tovább.
Az út sáros volt, pedig régóta nem esett az eső. A kiálló kövek között kékes tócsákban poshadt a víz. A házak előtt elnyúlt lábbal emberek ültek a földön, mint a pihenő barmok. Csak a kovácsműhelyben dolgozott még a legény. Papucsos lába csattogva taposta a fujtató rúdját. A kohóban égett a tűz és világa, mikor fellobbant, fényesen frecscsent bele a fiú kormos arczába. Jellának egy pillanatra megakadt a lépése. A legény feltekintett és az ajtóhoz futott.
– Jella!… Gyere ide Jelliczám! Az alakját körülfogta a háta mögött égő tűz nyers fénye és a hogy szétvetett lábbal állt a küszöbön, úgy nézett ki, mintha a bőrköténye alja, meg a válla égett volna.
A leány megrázta a fejét, elmenőben mégis vissza nevetett rá. Lusta és goromba legény volt ez a Davorin, de ha vasárnap megmosdott és kiverekedte magát, jó volt mellette ülni a patak partján.
Gyerekkorukban együtt hemperegtek a porban. A rombadült malomnál visítva taszigálódtak a lehántott fenyőszálon. Jella emlékezett egy napra. A többiek lecsúsztak a szálfáról, ő mezítláb, futva ment végig rajta. Elsőnek érezte magát a faluban. Azóta sem nézett többé olyan büszkén körül; azóta megtudta, hogy az utolsónak tartják.
Davorin, mikor legénysorba került, el is fordult tőle. Csak az elmult őszön történt, hogy a templom mögött újból összetalálkoztak. Jella vállán meglazult egy kicsikét az ing. A haja lobogott a szélben. Davorin úgy nézett rá, mintha nagyon haragudnék:
– Hová indulsz?
– Sehová.
– Én is veled megyek.
Aztán mentek sokáig együtt és nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Megint barátok lettek, bár a leány nem szerette Davorinban, hogy Slatkának volt a kisebbik öcscse és ha lármázott, hát hasonlított a nénjéhez:
Jella már a templom alatt járt. A parokhia nyitott ablakán át egyhangú mormolás hallatszott ki az alkonyatba. Odabent lámpa égett. A plébános az asztal fölé hajolt. Széles orra esetlen árnyékot vetett a szentképek között a falra.
Jella ásítva indult tovább és tekintete megakadt a parokhia nagy, rendetlen udvarán. Benn, a félszer előtt asszonyok álltak, nehány fehér ingváll világított a homályban. Középütt, egy felborított kosáron, billegve ült Slatka és a pap kövér gazdasszonyával beszélt. Közben mindannyian indulatosan fenyegetőztek. Mikor a leányt meglátták, hirtelen elharapták a szót. Együgyűen néztek össze. Köszöntésére senki sem felelt és ő egyszerre nagyon elhagyatottnak érezte magát.
A kecskék is lassan elmaradoztak. Hiba nélkül befordult mindenik a maga portáján és a sáros udvarokból bámultak vissza rá. Csak Jella kedvencze, a kis fekete gida követte őt még a gazdája házán túl is, mintha akarna valamit. A leány megértette a kecske nézését, lehajolt hozzá, átfogta a nyakát. Így búcsúztak ők minden este. Összedörzsölődztek, mint két együttérző kis állat.
Jella soká érezte arczán a kecske fűszagú melegségét és nem gondolt többé Slatkára… Franjóék házatájékán egy pillanatra megállt. Olyanféle fájdalmas vonítás hatott a fülébe, a minőt a falusi kutyák hallatnak tiszta, holdas éjszakákon. A hang mélyen kezdődött, mintha a pincze alól jönne, aztán egyre magasabbra emelkedett és gyerekes, halk nyöszörgésben aprózódott el. Odabent a házban, magára hagyatva jajveszékelt az asszony, a kiről Slatka beszélt. Franjo a tornácz lépcsőjén ült és fejét két tenyerébe hajtva, ütemesen ringatta a siránkozás szerint.
Aztán még egy hangyabolyformájú elhagyott ház, beszakadozott sövények, egy puszta udvar. Az út megszünt, a leány nedves fűben járt és az erdő fekete tömegébe ékelve meglátta az anyja kunyhójának az ormótlan, búbos tetejét. Nem volt több olyan csodálatos tető a faluban. A szél mélyen benyomta a vályogfalak nyakába és az öreg falak úgy megsüppedtek a súly alatt, hogy az ereszt még egy gyerek is elérhette a kezével. Jella emlékezett rá, hogy mikor kisebb volt, nagyon szerette ezt a furcsa tetőt, a melyet, mint barna bársony, lepett el a moha. Ha odabenn tüzet raktak, pipált az egész ház és a füst kékes fonalakban gomolyodott ki, a merre épen utat talált; ha meg zápor verte a keskeny völgyet, az esővíz zavartalanul folyt be az egyetlen szobába.
Mióta Jella az eszét tudta, mindig így volt ez, pedig az anyja azt mondta, hogy valamikor, sok év előtt, másutt laktak; messziről jöttek ide az atyjával, a ki akkoriban szeneshajókon dolgozott. Jella nem szerette az atyját, félt tőle és csak azon imádkozott, bár ne látná soha. Ha néha napján lejött a faluba, megverte őt is, meg az anyját is, elitta azt, a mi a házban volt, káromkodott és aludt. Aztán megint elment a szénégetőkkel a hegyekbe és egy időre nem kellett reá gondolniok.
Az erdőből, mint valami fekete foszlány, kiszakadt egy sötét madár. A leány hirtelen benyitott a rozoga ajtón. Meg kellett hajolnia az alacsony szemöldökfa alatt és zökkenve lépett le a küszöbről. Egyetlen kecskéjük tolakodva ugratott utána a nedves, füstszagú szobába.
Jella anyja a nyitott tűzhely előtt ült és hálót kötött. A rőzseláng világa botladozva járt felette. Mialatt keze gépiesen mozgott a kötelek között, halkan egy idegen, érthetetlen dalt dudolgatott. Jella szótlanul ment az asztalhoz. Kivette a gyolcskendőből a penészes kukoriczamálét, nagyot harapott, aztán fejni kezdte a kecskét. Közben álmos feje le-lecsuklott a mellére. A kecske ilyenkor türelmes csodálkozással nézett rá vissza.
Az anyja elejtette a hosszú fatűt, a mivel a fonalat húzta. Amíg lehajolt érte, elhallgatott.
A csend felébresztette a leányt. Annyiszor hallotta az anyja nótáit és valahogyan mégis csak ma hallotta meg először. Kidörzsölte szeméből az álmot. Tovább fejt. A tej egyenletes kis zajjal csurrant a köcsögbe.
– Hol tanultál te énekelni?
– Nem kell azt tanulni… otthon mindenki énekel.
– Otthon? És jó élet volt ott tenálad?
Mikor az asszony nagysokára felemelte a fejét, a tűz épen az arczába világított. Fáradt vonásain egy régi, durva szépség hervadása látszott. Alacsony homlokát mélyen benőtte az őszülő fekete haj, széles ajka felett kékes árnyék húzódott. Olaszosan sötét szemében meg-meglobbant a tűz fénye.
– Akkor jó élet volt mindenütt, – lágyan nyújtotta a horvát szót, – most meg rossz sor van mindenütt. – Felsóhajtott. Végighúzta két kezét az arczán, lassan, mintha az újjai megakadtak volna minden barázdában: – Rossz… nagyon rossz…
Megint sokáig hallgattak. Csak a hegyi patak zúgott a ház mögött, csak a kötelek surlódtak az asszony ölében.
– És én ott születtem tenálad?
Az asszony bólintott.
– És a falu végen laktunk ott is?
– A tengerparton…
A leány letette a tejes köcsögöt az asztalra. A tűzhely mellett a padkára ült.
– A tengerparton? Ott, a hová a hálókat viszed eladni?
Várnia kellett a feleletre. A tenyerébe támasztotta az állát.
– Anyus…
Az asszony felrezzent:
– Nem,… messzebb, sokkal messzebb… másutt.
A leány elgondolkozva nézett bele a tűzhely kátrányfekete barlangjába, melyben a láng fénye lassan ringott ide s tova:
– Milyen az a tenger?
– Mély is, nagy is, mondotta az asszony, inkább a keze mozdulatával, mint a szavával.
– Mélyebb, mint a szakadékok? Nagyobb, mint a kőmező?
Jella felhúzta térdét az álláig.
– Mondd csak, ott volt az a tenger, a hol két karón egy nagy háló száradt a szélben?
Az asszony sóhajtott:
– De hát a tengerre nem emlékezel?
A leány megrázta a fejét; a mozdulat közepén hirtelen merev lett a nyaka, mintha meglátott volna valamit, a mit keresett:
– Megállj csak!… Egy csigára emlékezem! Ott feküdt a homokban és érte jött a víz, és elvitte. Idegen emberekre is emlékezem, a kik úgy énekeltek, mint te az elébb, aztán még egy ferde öreg anyókára is…
Az asszony ölébe eresztette a kezét:
– Az anyám volt… Hogy tudott káromkodni! És a nyakában mindig egy rojtos, sárga kendőt viselt; azzal ütött, ha azok az idegen emberek nem adtak neki pénzt.
Lehunyta a szemét. Minden az eszébe jutott, de az anyja arczára már nem emlékezett.
A vakolat halk neszszel pergett le a homályos szegletben. És Jella a csigára gondolt, az asszony pedig arra a rojtos, sárga kendőre…