VI

Jella emlékezetében úgy maradt meg az a nap, a melyen anyját elüldözték tőle, mint egy nagy, ijedt üresség, a mely nem ment ki többé a házból, a melyre mindig vissza kellett gondolnia. A hegyekből hazatérőben sokszor leült útközben a kövekre és eltöprengett, hogy miért lett az ő élete más, mint a többieké. De nem bírta végig gondolni soha. Az embereket okolta mindenért és hogy ne emlékeztessék az ijedtségre, az ürességre, meg a sötétségre, elkerülte őket. Davorin elől is futott. Csak messziről látta egy este a kútnál. A tanítóék Zorkájával beszélt. Zorka nagy, piros arcza pirosabb volt a rendesnél és Davorin hangosabban nevetett, mint máskor. Jella befogta a fülét és elbujt a bokrok mögé.

Aztán egyszer azt izente Slatka a kis fiával, jöjjön be segíteni az udvarba.

A kocsmáros-tanítóék is hívták. A Slatka sógorasszonya is, de Jella elfordult, ha szóltak hozzá:

– Nem szolgálok nektek, mindig a magam szegénye voltam.

Mikor hűvös, kora reggeleken kecskéivel a hegyekbe ment, gyakran betért a templomba. A kecskék kinn várakoztak rá és míg ő imádkozott, a kövek között burjánzó füvet legelték. Csak a kis fekete gida dugta be a fejét a nyitott ajtón. Két szarvának árnyéka ördöngősen mozgott a napfényben, csengője csilingelt az áhitatos csendben, mintha az oltárnál miséznének. Jella egyedül volt és úgy tartotta, hogy legjobb ilyenkor imádkozni; ilyenkor csak őt hallgatja a falmélyedésben az a kékruhás Szűz Mária, a ki majd visszahozza az édes anyját.

Hanem aztán, mikor annyi nap mult már el, hogy a tíz újján sem tudta megszámlálni, elfáradt a várakozásban, nem tért be többé reggel a templomba, este nem nézett le többé a völgybe, hogy vajjon ég-e már a világ az ő ablakukban. Az arcza beesett, a teste megnyúlt és a szeme megtelt vad szomorúsággal. Már nem értette, hogy volt idő, mikor fájt neki, hogy nincs kivel beszéljen. Megszokta, hogy senki sem tudja róla, mit hord a mellében, pedig a vasárnapi mise után mind utána fordultak a padban.

Mióta az emberek rosszak voltak, úgy érezte, hogy a nagy hegyek jobbak lettek hozzája. Naphosszant elbarangolt a hegycsuszamlások között. Elfeküdt mozdulatlanul a magas csúcsok árnyékában, a honnan egyforma kicsinek látszott a templom is, az ő kunyhójuk is, a hová nem hallatszott fel sem a Slatka hangja, sem a harang szava. Már nem tépte véresre a kezét a sziklákon, hogy kimentse a pókhálóból a lepkéket, hogy újra repülni lássa őket a mélység felett. Nem nyúlt többé a lepkékhez, de egy kővel agyonütötte a pókot. A szeme megcsillant és maga sem tudta, miért néz le ilyenkor mindig a falura.

Ha olykor visszafordult a gondolata, homályosan érezte, hogy más volt ő azelőtt, de hogy milyen, arra már nem emlékezett. Talán nem is ő volt az, aki énekelve nyargalt le kecskéivel a lejtőn? Elfelejtette, hogy valamikor vígabbak lettek a nevetésétől az emberek és az erdők…

Az irtás már fehér volt az epervirágtól, mintha meszelővel frecsegtették volna össze. A fák kérgén már kopácsolt a kövi rigó. Jella a fűben feküdt. Két tenyerébe támasztotta az állát és mezítelen lábát lassan súrolta egymáshoz a levegőben. Egy fűszálon istenbogár mászott felfelé. Ráfújt. A bogár visszaesett a mohába, aztán előlről kezdte.

Az irtáson egy ember jött át. Az ölfa árnyékában megállt és az ingével végig törölte a homlokát. Dusán volt, a mogorva nagy Dusán, a kiről a népek azt mondták, hogy a likai hegyekből, csendőrök elől szökött erre a vidékre, mert megölte az odavaló gazdag papot. De rábizonyítani nem tudtak semmit. Ez a nagy, magányos ember, a ki az erdőkben élt és csak ritkán vetődött le házak közé, keveset ivott, keveset beszélt. Ezért nevezték el Medve Dusánnak. És ha valakinek eszébe jutott, hogy a régi időkről kérdezősködjék, fénytelen, apró szeme felett mély barázdába szökött a homloka; olyan sötéten meredt a kíváncsiakra, hogy elakadt a lélegzetük és tőle nem kérdezősködtek többé soha. Jella, mint a többi falubeliek, bizonyos tisztelettel nézett erre az emberre, a kinek nem volt szüksége senkire.

Most is egyedül jött. Mikor meglátta a leányt, átkiáltott hozzá:

– Szóltam az apáddal. Egy járóföldnyire dolgozik az erdőben! – Nehézkesen indult tovább és mentében úgy nézett ki, mintha minden lépésnél a földhöz ragadt volna a talpa.

Jella felszökött a fűből. Utána iramodott.

– Az anyámat nem látta? Hangja elcsuklott. Amikor kimondta azt, a miről senkivel sem beszélt, a mire mindig gondolt, ösztönszerűleg lesütötte a szemét, mintha azon keresztül bele lehetett volna látni a lelkébe.

Az ember megállt. Tagbaszakadt, nehéz hegyi paraszt volt. Csontos arczát kicserezte a sok szél, durva állán deresedett a tüskés szakáll. Formátlan, megzöldült kalapot viselt, melynek pereme foszlottan csüngött vörös nyakába. Szőrös mellén fel-felhólyagzott a fuvalatban a szurtos, csíkozott ing.

Lassan megrázta a fejét:

– Hát elment?

– Elment, – visszhangzott a leány szava, de ő nem tudta, hogy felelt.

– A hegyeken túlról jövök. Odalenn nem járt az anyád.

Jella nem értette meg. – Odalenn? A hegyeken túlról?… Valami az eszébe jutott, a mire eddig soha sem gondolt. Nyugtalanul pillantott fel:

– De úgy-e, a hegyeken túl is hegyek vannak?… Mi is lehetne más egyéb… Vagy a tengernél volt?

Dusán megint megrázta a fejét:

– Nincs ottan se kő, se tenger, a hol én jártam. És még olyasfélét is dörmögött, hogy a Nagy-Havas mögött, túl az Obruč szakadékain, vége a hegyeknek.

A leány ijedten fogta meg mezitelen lábával a köves talajt, mintha ez az ember ki akarná húzni alóla a földet, mintha el akarná venni tőle még a hegyeket is. A torka összeszorult.

– Hát olyan hely is volna a világon?… Aztán mi lenne ott, a hol nincsenek hegyek?

– Valaminő síkság – dörmögte Dusán egykedvűen és görcsös botjára támaszkodott.

Jella egy ideig leverten nézett maga elé. De azért még reménykedett, még nem hitt egészen.

– Aztán hol végződnek a hegyek?

Az ember nagy, bizonytalan mozdulatot tett a levegőben.

– Ott? – kérdezte a leány fojtottan.

– Ott is…

Jella keze, mintha követ tettek volna bele, lecsuklott és súlyosan ütődött a csipőjéhez. Az ember már indulni kezdett, mikor utána szólt:

– És hogy hívják azt a helyet, ott… meg ott is?…

– Pusztának hívják…

– Puszta – morzsolta vontatottan a leány, – Puszta… és mindent, a mit gyűlölt, öntudatlanul belevont ebbe az ellenséges, idegen szóba. A falut, az embereket, az elhagyatottságot, a hegyek végét. Puszta… Puszta…

Jella leült a földre, Medve Dusán meg egyre kisebb lett a lejtőn. Először a csizmái tüntek el, aztán a csíkos inge. Már csak a feje látszott ki a kövek közül, mint egy golyó, a mely magától görög lefelé. Egyszerre eltünt egészen.

Jella kiáltani akart. Az az ember elvitte a tudatlanságát, a miben jó volt élni… Hát nemcsak az ő hegyei, meg az anyja tengere van a világon? Ez az új gondolat megriasztotta, mintha azt mondták volna neki, hogy valahol messze, messze az Isten is megszünik. Félt, bár közelebb érezte magához a hegyeket, ép úgy, mint az anyját a templomban, mikor bántották. Zavarosan folytak össze az érzései. Ijedt kis zokogással nyult végig a földön.

Az erdők sötéten állták körül. Egyedül volt. A napfényes ég alól csak a csúcsok tiszta, érintetlen csendje jött le hozzá, az az élő, mindenható csend, a melyről ő nem tudta, hogy azért olyan jó, mert megállítja a fájó gondolatot. Valami a hatalmába ejtette őt láthatatlanul. Nem lázongott többé, hogy az ismeretlen messzeségben végük van a hegyeknek, mert hiszen, így jobban lehetett őket szeretni… Könnyein át felnézett rájuk. Mintha egyszerre megtörtek, megolvadtak volna, mintha jönnének hozzá a fenyvesek felett, mintha a szemén át bele akarnának ömleni. És ekkor, a mint ott feküdt a földhöz tapadva, úgy érezte, hogy a szíve nem is az ő mellében ver, hanem alatta a kövek között; úgy érezte hogy az ő vére hajtja a kis források lüktetését a mohában, az ő lélegzete rezgeti lassan, lassan az irtásban a havasi füvet…

Egy néma nagy találkozás volt ez, egy rejtélyes összeolvadás. És Jella ettől a naptól fogva biztosan tudta, hogy ő, meg a hegyek egymáshoz tartoznak.