8
Hannibal úr a Capriuolo-ba vitte uj barátját tizenegy órai ebédre; a vendéglő, hol provencei és angol nemes zarándokok társaságában ebédeltek, híres volt az örök városban a bőjti pástétomairól és a sziciliai borairól.
Ebéd után a jóbarátok a csatlósaikkal hazaküldték hátaslovaikat és gyalogszerrel nekiindultak a zegzugos utcáknak, hogy megnézzék a farsangi álarcosokat, akik a kormányzó kardinális úr engedelmével ma már mutatkozni kezdtek Róma utcáin.
Az Angyalvár hídján fényes lovascsapat jött szembe velük, a csapat élén ifjú ember haladt, aki szép és pompás volt, mint egy arkangyal. A neve is arkangyalé volt:
– Urbinoi Rafael, a híres festő, – magyarázta Hannibal. – A szentatyához megyen a Vatikánba és akik körülötte vannak, azok tanítványai és barátai.
Tamás igen elcsodálkozott, hogy némely mesterembernek itt szinte olyan becsülete van, mint otthon nálunk a megyés püspöknek.
Egy nagy tér sarkán jókora embercsődület volt.
– Itt van Pasquino! – szólt vidáman Hannibal.
Pasquino a fejnélküli, csonka kőszobor, amely a felelősséget viseli mindazokért a szatirákért és epigrammokért, amelyekkel ismeretlen kezek körül szokták ragasztani. Ezuttal is fehér volt körülötte a fal a sok írott cédulától.
Valaki hangosan olvasta a költeményeket és a hallgatók tapssal vagy pisszegéssel mondtak ítéletet.
Volt az epigrammok közt olyan is, amely Bakócz Tamásról szólt. Melyik a világ legerősebb vára? – kérdezte a költő. – A Vatikán. Mert Macedoniai Fülöp ugyan arra vállalkozott, hogy egyetlen arannyal megrakott szamárral elfoglalja a legerősebb várat, de Strigonionak mégis negyven arannyal megrakott öszvérre van szüksége, hogy elfoglalja a Vatikánt.
Julius pápának is kijutott a gúnyolódásból. A szentatya azonban sohasem gondolt arra, hogy ráüssön Pasquino szájára. Sas nem vadászik szunyogra.
A jóbarátok tovább sétáltak és most már tarka álarcos menetekkel találkoztak, amelyek muzsikaszóval és rikoltozva vonultak végig a városon.
Mitológiai istenségek voltak és asszonyoknak öltözött férfiak, de ördögök is akadtak közöttük és másféle torz pofák, amelyek nagyobbrészt a hét főbűnöket ábrázolták. Az istenfélő rómaiak ezeket gúnyos hurrogással és szitkokkal fogadták.
A nagy tolongásban Hannibal egyszerre csak elpárolgott a barátja mellől. Tamás körülnézett, hogy megkeresse a lovagot és ekkor hirtelen egy félelmetes külsejű álarcossal nézett farkasszemet.
Hórihorgas, a hosszúra nőtt ifjú apátnál jó fejjel magasabb fekete alak volt. A testén bőredőjű szőrkámzsát viselt, a fején hegyes csuklyát, amely arcát is eltakarta. A csuklya kerek szemnyilásából komor tűzben forgó, rettenetes szempár villogott Tamás felé.
A fekete barát keresztbefont karokkal állott előtte. Tamás tudta, hogy ez csak farsangi tréfa lehet, de azért mégis valami babonás borzongást érzett.
– Ki vagy? – kérdezte meghökkenve.
– Szolga, – válaszolt mélyen zengő orgonahangon a barát. – A csillagok szolgája vagyok, Vértesi Tamás.
– Hát ismersz engem?
– Már akkor is ismertelek, mikor még bölcsődben sírtál az erdődi udvarházban. Akkor is melletted voltam, mikor király apródja voltál Budavárában. És akkor is, mikor deák voltál Ferrarában.
Tamás olyasmit érzett, mintha a süvege alatt felborzolódnék a haja.
– Én sohasem láttalak még, – hebegte zavartan.
– Látható alakban ma jelenek meg előtted először, Vértesi Tamás, mert ma van a csillagok fordulásának napja.
– És mit akarsz tőlem?
– Kezedbe teszem a jövődet. A tiédet, a nemzetségedét, egész népedét.
Tamásnak nem volt kedve nevetni, bár mégis azt mondta:
– Gúnyolódol, barát?
– Elvégzem a parancsot. Ha megérted, akkor győzni fogsz. Ha nem érted, akkor az alomba esel.
– És mi a parancs?
– Lásd magad!
A fekete barát kerek kis tükröt tartott Tamás szeme elé. Tamás a saját kisebbített arcát látta benne. A barát most a kámzsája ujjával megtörülte a tükröt és ekkor színes kép jelent meg az üveg alatt.
Az ifjú apát szívén édes rémület nyilalt át: a Bakócz-család címerét látta a tükörben, a címert azonban sisak helyett a pápai szent tiara koronázta. Kicsit homályos volt, mintha nem is aranyból, hanem ködpárából volna, de mégis tiara volt. Egy angyal tartotta két kezével a pajzs fölé…
Nos, az eredeti erdődi Bakócz-címernek is angyal a paizstartója, de ez itt egészen más, egészen különös angyal. Szárnya nincs, a haja pedig rozsdavörös – ki látott még ilyen angyalt? – a köntöse halványzöld és arannyal ékes, a kezén, amely a tiarát fogja, zöld keztyűt visel. Ki látott még keztyűs angyalt?
Az egész tükörkép alig volt nagyobb egy arany scudonál, de Tamás mohó tekintete mégis fölfalta minden aprólékos részletét, mint egy finoman kidolgozott miniatür rajzát.
A fekete ember a köntöse ujjával ujra végigsimított a tükrön, a kép eltünt és Tamás megint csak a maga dult ábrázatát látta.
Meg akarta ragadni a barát kámzsáját, de a puszta levegőbe markolt, a fekete ember már akkor eltünt a vidáman cincogó sokaságban és Tamás nem is bukkant rá többet, bármennyit kereste is.
Hanniballal sem tudott többet találkozni aznap. Végül is hazament a reggiói palotába. Ott megmondták neki, hogy a keresztapja már kérdezett utána.
A patriárka maga szokta intézni legtitkosabb ügyeit és ilyenkor a keresztfiát használta szekretariusnak. Az este is gyertyafény mellett leveleket és jegyzeteket mondott neki tollba.
Az urfinak máskülönben alig volt titka a keresztapja előtt, de a fekete barátról nem mert neki szólani. Az ilyen kisérteties jelenésről hallgatni kell, különben nagy szerencsétlenség érheti az embert.
Mert bizonyos, hogy vannak a csillagok alatt titokzatos hatalmak, amelyek olykor beleártják magukat az emberek dolgába.
De hogyan értse a csillagok üzenetét? – És miközben ezen töprenkedett, félelem fogta el, hogy puszta tudatlanságból megronthatná nemzetségének szerencséjét.
Jó sokáig nem tudott elaludni az éjjel, bár a rendes esti imádságát ezuttal megtoldotta néhány páterrel.
A zöldkeztyüs angyalra gondolt és ugy rémlett neki, hogy már látta valahol a bájos rőthaju fejét. Ez neki régi, édes ismerőse volt… Talán gyermekkori álmaiból? Vagy talán a szentkönyvekben látta, amelyeknek hímes iniciáléit oly szivesen nézegette az esztergomi könyvesházban?
9
Vico Hannibal reggel beállitott a palotába. Mentegette magát, hogy tegnap elszakadt a barátja mellől, maga sem tudta, hogyan történhetett.
Boldogasszony napja lévén, a lovag indítványára elmentek a dominikánusok Mária-templomába, amely a pogány Minerva-templom helyén épült.
A fiatal urak azonban lekéstek a nagymiséről és mire a térre értek, a hivők már kiözönlöttek.
Sok szépen öltözött, főrangu hölgy volt ott, de akadtak lenge erkölcsü némberek is, akik arannyal és ezüsttel kivarrt fiuruhában merészkedtek a templomba. Tollas süveget is viseltek a fürtös fejükön és bársonytokos vékony kardot az oldalukon és bár a jámbor dömés atyák az ilyen hóbortos divatot az ördög libériájának nevezték, sokan a nők közül tetemes lelki kárukra mégis mutogatni akarták a formás lábszárukat.
A templomtér teli volt cifrán öltözött apródokkal és csatlósokkal, akik a hátaslovakat és öszvéreket őrizték, mert abban az időben valamire való asszony szégyelte volna magát, ha féltucat cseléd nélkül mutatkozik az utcán.
Tamás arca egyszerre elhalványodott, a lélegzete is elakadt: a templom lépcsőjén váratlanul szembe jött vele ő, akinek képével teli volt az esze és a szíve: a címeres angyal!
Ez őrültség, ez álomba való – de mégis igaz! Kecsesen meghajtott fejjel, szerényen mosolyogva jön le a lépcsőn… A haja rozsdavörös, a ruhája halványzöld és arannyal himzett, a kezén pedig, mellyel a tükörben a szent tiarát fogta, a kezén most is zöld selyemkeztyüt visel.
És most már azt is tudta, miért olyan ismerős neki az angyal arca: hiszen ez ő, a százszorszép, akit a bevonuláskor a korzó loggiája alatt látott, miközben a rakoncátlan táltosával vesződött.
Hannibal nem vett tudomást a barátja nagy felindulásáról, hanem egyenesen a zöldkeztyüs hölgy elé lépett és mély meghajlással mondta:
– Madonna Fiametta, engedje meg, hogy én és nemes magyar barátom, Tamás apátur, meghódoljunk az ön szépsége előtt és felajánljuk szolgálatainkat.
A hölgy szintén meghajolt és bájos szerénységgel válaszolt:
– Nagyon fogom ezentul szeretni az én szegényes szépségemet, ha elég ereje volt, hogy felém vonzza ilyen kitünő nemesemberek figyelmét.
Már hozták a hattyufehér hátasát és az öszvéreket a kisérő asszonyok és apródok számára.
Egész csapat nemes úr állott körülötte, mindegyik szerette volna Fiamettát kengyelbe emelni.
A hölgy azonban Tamás felé fordult, aki még egyre némán és mereven nézte.
– Nem ismerem a te nagyságod országának szokásait, – mondta latin nyelven. – De Rómában a megbecsülés és a bizalom jele, ha egy férfit arra kérünk, hogy szánja meg asszonyi ügyetlenségünket.
Az apátúr mégsem járta hiába a ferrarai főiskolát. Lehajolt és összekulcsolt két tenyerét odakínálta Fiametta lábának. A leány azonban előbb kis keszkenőt terített Tamás tenyerébe, csak aztán tette belé gyönggyel kivarrt, keskeny bársonytopánját. És az ő segítségével könnyedén nyeregbe szállott.
Midőn megindította lovát a Pantheon irányában, még egyszer visszamosolygott Tamásra, mintha régi jóbarátok volnának.
Olyan valószinütlen szép volt magas fehér lován, mint egy álomkép. Tamásnak ugy tetszett, mintha a levegő megtelnék körülötte fényességgel és mintha valahol ezüst trombiták szólnának.
És valami édes, forró illatot is érzett. Talán kivirágoztak a kövek? Nem, ez már nem volt képzelődés, az illat a kis selyem kendőből áradt, amelyet még mindig a kezében tartott. Ezüst csipkés zöld keszkenő volt.
– A kendőt vissza kell adnod, még ma el kell neki vinned, – vélekedett Hannibál – nehogy afféle dicsekvő gézenguznak tartson, aki könnyü szerrel akar szerelmi záloghoz jutni.
Később azt mondta a lovag:
– Elpirult, mikor megérintetted a lábát, észrevetted?
A magyar ezuttal sem válaszolt, de maga is elpirult. Hannibal pedig nevetve mondta:
– Fiametta pirulásáért most száz ember irigyel Rómában és van köztük tiz, aki szívesen beléd merítené a tőrét.
Tamás még egyre érezte tenyerében a könnyü láb nyomását. Ez az érzés nagyon édes volt és lassankint tovább szivárgott a karjában, fel egészen a szivéig.