15

Két napig ki sem mozdult a Reggioból, de minden gondolata, minden álma és vágya akkor is a Sciarrában lakott.

Harmadnapra egy nyájasan mosolygó vénasszony aranypecsétes, jószagú kis levelet hozott neki.

Még ki sem bontotta és már mindenben igazat adott a levélirónak, halálosan szégyelte a maga esetlenségét, csupa bocsánatkérés, megbánás és alázatosság volt.

– Mi ketten nem engedhetjük meg magunknak, drága barátom, hogy szeszélyesek és makacsok legyünk… És: gondoljon a fekete barátra és jusson eszébe, hogy nekünk kötelességeink vannak. Jöjjön hozzám ma délután és fontos és érdekes hireket fog hallani. És végül: ha valamivel megbántottam volna a büszkeségét, írja az én női tökéletlenségem rovására. Én töredelmesen bocsánatot kérek…

Akit délután a selyemfalú szobában talált, az megint a régi Fiametta volt: bájos, szelíd, meleg. Csak nem olyan vidám, mint azelőtt és valamivel alázatosabb. És beszéd közben egyszer sem nézett Tamás szemébe, – de alkalmasint neki is volt szégyelni valója.

Petruzzi kardinálisról volt szó.

– Az a fiatal fekete sienai, hiszen ismeri, ő is ott volt a Chigi-villában… Őt most meg lehetne nyerni a patriárka úrnak… És erről érdemes beszélnünk, mert Petruzzi, ha nem is lelke, de mindenesetre szája a fiatal hercegek pártjának… Ők azok, akik kiadták a jelszót, hogy csak olasz ember lehet pápa… Az ára azonban borsos: a Santa-Croce-palotára fáj a foga, amely most éppen eladó… Óriási épület, teli műkincsekkel, régiségekkel, királyi székhelynek is beillenék… Ezen az áron Petruzzi rászavazna magára a török szultánra is…

Tamás otthon szóbahozta Petruzzit és a patriárka rögtön kapott az ötleten. Igaz, ez meztelen simonia, még pedig manus a manu… De Bakócz pápa akart lenni és ha a szent arkangyalok megfizethetők lettek volna, tőlük sem sajnálta volna a pénzt.

Hogy honnan tudja Tamás ezt a dolgot? Az ifjú apát fülig elpirult; egy római ismerőse, egy hölgy, említette, hogy az ifjú kardinális úr mennyire szeretne a Santa-Croceban lakni…

A patriárka okos ember volt, nem kérdezett többet, de magában elmosolyodott. Ugy látszik, a fiú nem vesztegeti hiába az idejét… Nos, sok út visz Rómába és az sem a legjáratlanabb, amely női kamrákon keresztül vezet.

És másnap már óvatosan kinyujtotta tapogató csápjait főtisztelendő Petruzzi felé…

Tamás pedig megint mindennapos vendége lett a Sciarra-palotának.

Hétfőn, midőn odamenet egyedül végiggyalogolt a via lata egyik mellékutcáján, kemény ütést érzett a két lapockája közt.

Megfordult és egy zavartan vigyorgó suhanccal állott szemben, aki ketté tört késpengét tartott öklében. (Tamás akkor már megfogadta Fiametta tanácsát és giaccot viselt a ruhája alatt, ami nem éppen kényelmes divat, de hasznos.)

Mire kardjához kapott, a gyilkos kölyök már eliramodott a homályos sikátorban.

Azontul csak lóháton ment Fiamettához. De azért szerdán megint történt valami. Egy fegyverkovács ült a boltja előtt és ártatlan pofával egy archibusot tisztogatott; a fegyver véletlenül elsült, midőn Tamás éppen arra lovagolt és könnyen megsebezte a szürkéjét. A halálra ijedt mester sírva mentegette magát és hálát adott San Giorgionak, hogy a nemes úrnak nem esett baja.

Tamás nem szólt erről Fiamettának. Ki beszél ilyenekről asszonyoknak? Vico Hannibal azonban, midőn értesült a barátja kalandjáról, azt kérdezte tőle:

– Van Rómában valami nagyúri ellenséged?

– Miért kell éppen nagyúrnak lennie?

– A költséges rendezés arra vall.

Tamás úgy sejtette, talán az urbinoi herceg keze lehetne a játékban. A lovag ezen egy cseppet sem csodálkozott, de kissé elgondolkozott.

– Kedvesem, ha így folytatódik ez a hét, akkor szombatra már nagyon csendes magyar leszel.

– Mit tehetek?

– Van a védekezésnek két módja. Az egyik, hogy megelőzöd őhercegségét és megfizetsz valami elszánt fickót. Rendes körülmények közt ez volna a legokosabb, de az adott esetben mégsem merném ajánlani. Mert ha ügyetlen az embered és hurokra kerül, akkor rád fog vallani a kínpadon és ebből botrány lesz, amit elsősorban a patriárka úr ellen fognak fordítani. A herceg végre is a szentatya rokona.

– És a másik mód?

– Tíz-tizenkét lovasnál kisebb kísérettel ne menj az utcára. És ha valakinek a kezében véletlenül elsül a fegyver, azt föl kell aprítani, mielőtt még végigmondta a mentségét.

Tamás a második módszert választotta és délutánonkint a csatlósai megint kockát vetettek a Sciarra-palota lépcsőjén.

Fiametta, az akkori szokás szerint, borral kínálta vendégét.

– Ez nem Frascati, – mondta Tamás.

– Frascati már nincs, – válaszolt Fiametta, – nem is lesz többé a pincémben.

Egyszer megkérte az apátúr, hogy énekeljen. A leány meglepetten tekintett reá.

– Nem tudok; eltörött a chitarrám!…

Tudja Isten, a chitarrán esett kár fájt Tamásnak.

Egynap azt ujságolta Fiametta, hogy a szentatya beteg.

II. Juliust megint láz emésztette. Zordonul és hozzáférhetetlenül ült a Vatikánban. A hosszúra nőtt fehér szakállával, a szörnyen lesoványodott arcával, a kiugró orrával és a mélyen fekvő szemével olyan volt, mint a haldokló saskeselyű.

De a betegségénél is jobban emésztette, hogy a barbárok még mindig Itáliában vannak. A franciák Ravenna városát törik! A lázadó Sanseverino kardinális tüzeli őket, a hétszer átkozott skizmatikus.

Haj, ha lóra szállhatna Rovere, ha rájuk csaphatna! Vagy legalább csak annyi ereje volna, hogy gyaloghintóba üljön: megmutatná ő az éretlen Gaston de Foixnak, az istenített francia vezérnek, mi a háború!

De nem tudott mozdulni… És be kellett érnie azzal, hogy sereget küldött Ravenna alá és a sereggel ment a kövér kis Medici kardinális, mint pápai legátus.

Azután egyszerre olyan hír zuhant le Rómára, amelytől meginogtak a város kétezer éves alapjai.

Ravennánál csata volt, a pápai sereg megsemmisült, a várost kifosztották, – Medici Giovanni francia rabságba jutott… Az út Rómába nyitva áll az ellenség előtt!

A kardinálisok térdre borultak a szentatya előtt: békét, békét minden áron! A város szepegett és imádkozott… Mert ha a feldühödött franciák megrohanják Rómát, akkor kő kövön nem marad, akkor megismétlődik Babilónia pusztulása!

A Colonnák, az Orsiniek, a Savelliek és a többi nagyurak sietve leereszkedtek szabin és albán sziklafészkeikből és katonáikkal arcátlanul megszállották a római országútakat. Ők most a francia király szövetségesei voltak. Ők mindenki szövetségesei voltak, aki fegyverrel Róma ellen vonult.

Az okos Bakócz Tamás sietett a maga szakállára megegyezni a franciával. Futárt küldött Ferrarába, az ő Este Hippolit barátjához; és hamarosan megkapta a választ: ha be is vonul az ellenség Rómába, a reggioi palota a francia király oltalma alatt ál.

De a haldokló pápa egyszerre visszanyerte megint rettenetes életerejét. Talpra szökött, egy megvető legyintéssel elcsitította a sopánkodó Rómát, vaskarmokkal ragadta meg az állam kormányrúdját.

Békét a győzedelmes barbárral? Nem! Most kezdődik az igazi háború!

Követeket küldött mindenfelé, szövetségeseket keresett, új ligát alapított, zsoldosokat toborzott, kiátkozta ellenségeit és harcot és lázadást szított a franciák ellen.

És Mars isten megmutatta, hogy mégis Rovere Julius az ő igazi fia, akiben neki kedve telik.

Elkésetten híre jött, hogy a rettenetes Gaston de Foix elesett a csatában. A franciák, mint már annyiszor, Ravennánál mindenüket föltették egy kártyára és szörnyű árát adták a győzelmüknek.

A seregük javát ott temették el a város tövében, a maradék, mint a halálra sebzett sárkány, véresen, összetört tagokkal vánszorgott vissza az Alpesek felé.

De útjokat állták a pápa ujonnan toborzott landsknechtjei, akik éppen akkor ereszkedtek le svájci hegyeikből. A ravennai győzelemből gyászos vereség lett. Az egész észak zendülésben volt a barbárok ellen, a városokban gyilkolták a franciákat, Medici Giovanni pedig megszökött fogságából.

Róma visszakapta a jókedvét. Pasquino élcelődött: „Mi a francia betegség legjobb orvossága? – A svájci vas.“

Rovere szerencsecsillaga félelmetesebben ragyogott, mint valaha. Az Alpesektől Nápolyig ő az úr. Megint a szentatya Európa első katonai hatalmassága. De azután egyszerre, mintha a nagy erőkifejtés tüzében elhamvadt volna minden élete, ujra összeroppant, ágynak esett.

A pápa orvosa, aki természetesen Bakócztól is kapott zsoldot, valami fontos hireket küldhetett a reggioi palotába, mert ott hajnalig égtek a gyertyák és egyre jöttek-mentek az emberek.