AMAZON
Polgári hölgy, homályos születésű bizonyára, de kecscsel teljes.
Victor Hugó.
Lassú topogás hallék az udvarban és gyenge csikorgása a léczkapunak. Az öreg házi eb egy-két ugatás után elhallgatott s azon nyiszorgást hallatá, melyet szinte állati nevetésnek mondhatnánk s melylyel e hű állat ismerőst üdvözöl. Az öreg föleszmélt. «Hollá? kiált egy nem ismeretlen hang, nincs senki itt, ki lovamat ólba vezesse? He hollá, Miska vagy Sári nem hallotok?» – Az öreg sietve ugrék fel helyéből, de szintoly megdöbbentve s kétes habozó léptekkel tipegett ki a szobából.
Egy-két percz mulva magas nőalak lépett a szobába. Jelentő keleti vonásai, szép tartása s karcsú termete, szóval igen meglepő külseje volt. Fején csúcsos vörös süveg nyugvék, melynek lahajló vége szinte válláig ért; keskeny fekete prémzet keríté a föveget, mely alól hosszú, több rétbe hajtott s két csinos, gazdag üstököt képző hajtekercs nyúlék le vörös szalaggal átfonva; derekát rövid, testhez szoruló, sötét-zöld mentécske födé, keskeny, ritka lánczkészülettel s apró gombokkal. Ez alatt nehéz selyemszövetű szoknya nyúlt le jóval bokán felül s a kis keskeny alapokat piros szattyán folyá körül. Könnyű ív volt vállán átvetve s szép mívű tőr, egyetlen zöld jászp markolattal s két szárnyas nyílvessző pikkelyezett szíjövébe szúrva; keze könnyű ostorral enyelgett.
A szép hölgy a szoba közepén állt meg s leemelvén ívét válláról, az asztalra tevé azt; s a kandalló tűzhelyén foglalt helyet. Arczán békétlen várakozás fellege sötétlék; néha-néha az ajtó felé pillanta, a tapaszos padlatot csapkodva ostorával.
Nemsokára belépett az öreg. – Anyám – mond a szép idegen, – hogy vagytok? hol Zsigám? rég nem szorítottam már szívemhez, szólítsd be jó öreg!
Timárné szótlan állt a nő előtt, mintegy tanakodva magában, mit kellessék tennie. – No, – mond amaz, – mit kétkedel? siess! – Az öreg arczán hirtelen sápadtság ömle el, szemeit összeszorítá s úgy látszék, szólni akar. Szembetünő volt neme az erőlködésnek arczában s inai szinte reszkettek.
– Öreg! – szólt a nő, felvetve nagy, sötét szemeit azzal a kérdő tekintettel, mely többnyire előhirnöke a megdöbbenésnek. – Mi lett? miért állasz előttem, mintha le volnál a padlóhoz szegezve? mit jelent e síri hallgatás, e szánandólag gyáva arczkifejezés, mely semmit mondva, a vért kezdi fagylalni ereimben? Asszony! az egekre mondom, mi ez? szólj!
Az öreg térdre roskadt előtte s összetévén száraz kezeit, fölveté reá szemét. Fájdalom, félelem s mély keserűség valának vésve arczának kifejezésébe, de szólni nem tudott. Mit is mondott, mit is mondhatott volna! Mint szobor térdelt az elrémült nő előtt, ki óriási dühösség hatalmától leigézve állt előtte öklözött kezekkel, öbleikből kikölt szemekkel lángolva, szederjes ajkakkal, egy új Tysiphone. – Asszony! – mond, – ördög! ah nincs név, mely reád illenék, nyugalmam hóhérja, rettenetes, szólj! egy szót, egy hangot! – Ekkor egy lépést tőn előre s ököllel üte az öreg homlokára, ki hátra roskadt s fél kézzel a földhöz támaszkodva nyujtá elé mintegy védelmére a másikat. – Irgalom! – szólt az öreg tört, rebegő hangon, – irgalom, asszonyom!
– Hol a fiam? – folytatá mély, ércztelen hangon a nő, kinek lángba borult arczán a düh bíborát fakó sápadtság váltá fel. Összeszorított ajkakkal, mintegy rövidre szedve indulatainak gyeplőit, állt bosszú-cherubként rendítő nyugalomban. – Hol fiam? – mond újra piruló arczczal. – Összeégett a szó ajkaidon, nincs-e hang kebledben? hol fiam? oh egek! hol fiam? – Tudod-e nyomorult, hogy én csak ő benne élek? Nélküle nem vagyok, nem voltam. A multat, mint a jövendőt elnyeli e veszteség iszonyúsága. Hol gyermekem? borzasztó! – s térdre hullt a nő, rettenetes volt haragjában s fájdalmában, mely szenvedélyes áradásban ömlött el szívébe, szenvedélyesebben mint önmaga. Összeszorítá kezeit: – Isten – mond – irtózatos, de igazságos! a mint mondják, Úr! ott fenn, vagy itt alant, szelid vagy borzasztó, hallj engemet, ha vagy! ha nem képzet hatalmad: add fiamat vissza s vedd éltemet érte! vagy – mond felugorva s tőrét kiragadva szíjából – ha haszonleső vagy, ha bérért irgalmazsz: szólj, adj jelt, hány életet kívánsz ez egyért, tizet, százat, ezret? – mond alig érthetőn s végig omolva a padlón.
Az öreg leírhatatlan rémülésben állott, nem tuda szólani s látván így ezen iszonyú teremtést ember, Isten s önmaga ellen dühödni s összerogyni, sietve kisurrant a házból. Az ajtóban megállva egy perczig, kiáltá be rémült harsány hangon: – Zsiga eltévedt, talán még él! – s ezzel hirtelen becsapta azt s úgy tetszék, mintha a kulcsot reá fordítaná.
A nő eszmélni kezdett. – Talán él! – kiáltott, vagy inkább ordított őrült kaczajjal – hol, hol? – kérdé, az ajtóhoz rohanva, melyet zárva talált s megragadván azt, óriási erővel megrázta, hogy sarkaiból azonnal kiemelve, reá hanyatlott s félretaszítván, kirohant a nyíláson.
SEMMIRE-KELLŐ
Éltem, s annak legjobb része köszöni hű gondodat.
Walter Scott.
A míg ezek Alvinczen történnek, tekintsünk a Fehérvárról oda menő útra. Ez a Maros mellett vonul el szép hajlatokban. A tágas völgynek, melyet Erdély legszebb folyója öntöz, termékeny szőnyegét menedékes virító hegyek övedzik, két oldalt szőlőkkel, sűrű erdőkkel s néhol szántóföldekkel, melyek vagy feketén tüntetik ki felszaggatott kebleiket a zöld gyep közül, vagy sárga kalászokkal dúsan inganak arany hullámokban. A vidék nyilt, kies, örömet, kényelmet elővarázslón hat egyszerű pompával az utasra. Itt-ott a hegyek oldalában, vagy a tágas völgy síma tányérán falvak terülnek el, melyek közül magasan emelkednek ki sötét zsindely-födeleikkel a földesurak mezei lakjai, szellős jegenyéktől körülárnyékolva, házi csend s szelid otthonosság szellemét lehelvén.
E szép vidéken látunk halkkal léptetni egy lovagot. Szép barna kanczája leereszti fejét fáradtan, kantárja hosszan lóg le, vagy mint kímélet vagy mint gondatlanság gazdájától, ki iromlását kísérni látszatik összhangzó teste lógatásával. Így látva távolról, gondolhatni, hogy szunnyad, vagy egy közel tanyán terhelt fejét nehezen bírja már. A lovag egész alakján gondatlan önfeledés tűnik fel, nem csak szinte semmit mondó kifejezésében egyébiránt szenvedhető arczának, hanem szennyes voltából, rendetlen öltözetének is. Fiatal, a mint látszik, alig húsz, huszonkét évű: hosszas arcza be van esve s fakó sápadtság terül rajta, inkább rendetlen élet, éjszakázás s kiállott fáradtság következménye, mint betegségé. Nagy, fekete szemei szinte idegenül világolnak ki e tört vonásokból s vékonyodott orra, sápadt ajkai mintegy meghazudtolják a szem elevenségét, mely azonban inkább szeszes nedvek lángtartalmát szikrázza vissza, mint lelkének lobogását. Fejét nyuszt-kalpag födi betört tetővel, alig billegve feje hátulsó részén! ez alól fésületlen omlanak ki sötét hajhullámok, portól s verejtéktől összecsapzottan. Sötét, már talányos színű dolmány, bal vállán félig letörve, földi testének felső részét, nyitva s több gombnak híjával: hasonló színű nadrág s kopott csizma, szárait; oldalról szépmívű ezüst kard lóg számtalanszor összetoldott s kötözött kardszíján. – A lovag félig álmos, félig ittas, de egyike sem annyira, hogy magával jól tehetetlen lenne; közelebb tekintve gazdag háznép úgynevezett veszett gyermekéhez hasonló. Szunnyadozva s néha fel-felkapva fejét, halad az úton elé, keveset figyelve az előtte s körüle terjedő szép vidékre; csendes egyforma menetelét csak nyeregszíjának megtágulása szakasztja félbe, melyet szorosabban von leszállva olykor. Úgy látszik azonban, hogy a bevett ebéd s az azt kísérő szőlőnedv gőzei halkkal oszlanak fejében, a mit egyenesb tartásából s lova nógatásából lehet észrevenni. Így halad ő jó darab ideig.
Már a nap a bérczek mögé hanyatlott, haldokló sugarakkal aranyozva taréjukat s végig nyújtva a völgybe a hegyek árnyait. A Maros zöld tükre hosszú vörös vonallal mosolyogja vissza végső világát: midőn lovagunkat távol nyögés teszi figyelmessé. Emberünk eszmélni látszatik, de fájdalmatlan egykedvűsége tiltja a további fürkészést; azonban a nyögés haladtában mindinkább közeledik s az úttól nem messze egy bokor alatt megpillant egy gyermeket. Első tekintetre úgy látszik, mintha valami hirtelen betegség érte volna azt. Vizsgaság, nem egyéb, bírta a mi mámoros utazónkat közelítésre. A ló horkanva ellenkezett ura nógatásával, ki oda érkezvén, durván támadta meg a gyermeket, miért ijeszti lovát nyögésivel; de jobban megtekintve a mintegy kilencz évűt, könnyen láthatá, hogy helyzetének borzasztó volta, nem békétlenség vagy makacsság sajtolá kebléből e szívrepesztő hangokat.
Úgy nézett ki a szép arczú, érdekes tekintetű fiúcska, mint ki súlyos nyavalyából lábbadoz. Azon olvadékony sápadtság, a tört szemek, a néma reszketegség ajkai körül, mely szinte őrültségre mutata, vagy legalább a rémülés fő fokára, nem mondhatni, meghaták, de legalább meglepék a lovagot. A gyermeknek meglehetős anyagból készült, bár összerongyolt ruhája tehetős szülőkre mutatott: számos karczolatok halvány arczán s kis kezecskéin, melyeket szótlan kérőleg foga össze, minden erejéből törekedvén fél fekvő helyzetéből fölemelkedni, azt láttaták, hogy szegényke bokrok s tövisek közt bolyongott.
A lovag darab sajtot vévén ki nyeregkápájában függő tarisznyájából, odaveté azt az esdeklőnek úgy, mint ki az ebnek vet falatot, nem félelemből, nem szánakodásból, csakhogy ugatni szűnjék. – Ki fia vagy? – kérdé nem a legszelidebb hangon – s hol jársz itt? – A gyermek fájdalom s kétségbeesés rángásával vonásaiban, szólni akart, de nem volt ereje arra. Alvincz tornya emelkedék gőzleplében az esti szürkületnek távolról s födelének csúcsai a búcsuzó napnak arányában csillámlottak; arra mutatott visszarogyva fekvő helyzetébe.
– Itt – mond a lovag, az oda vetett sajtra mutatva – egy kis sajt, egyél! jő erre majd több utas is, valaki haza vezet: nekem sem kedvem, sem időm reá; de huzódjál közelebb az úthoz; itt, ha szavad eláll s csak ily halkan nyögdécselsz, az ördög sem vesz észre. – A gyermeknek, a lovag beszéde kezdetével, örömsugár derült kétes habozással arczán, de végszavai néma kétségbeesésbe dönték vissza.
Lehetetlen volt ezen ártatlan kisdedet így elhagyva s megtörve, borzasztó fájdalmában látni részvét nélkül: de a durva kalandor szívének jégkérge nem oszlék el s megfordítván lovát, távozni kezdett. A gyermek észrevévén szándékát, minden erejét egybeszedé s oda vonszolván magát közelébe, fojtott s fuldoklástól rebegő hangon kiálta, vagy inkább visíta égbeemelt kezekkel: – Jó uram, az Istenért, ne hagyj itt! az Istenért, oh ne hagyj itt! – A lovag távozék. Úgy látszott arczának békétlen vonásaiból, mintha unalmára volna a szerencsétlennek esdeklése. A gyermek elnémult, elereszté magát, s földhez szorult arczczal zokoga alig hallhatólag; néha harsány kiáltás hatá meg a haldokló fülét. Megállt végre s nemét a belső harcznak érzé szívében; mélyen s kétesen nyilatkozott keblében valami, a mi készteté segíteni, egy belső szózat, a lélek önkénytelen mozdulata: talán újra nem részvét, hanem valami belérzet neme, mely olykor a legromlottabb szívet akaratlan lepi meg. Alvincz nem volt messze, a gyermeknek terhe könnyű s ott, gondolá: az alkalmatlan súlytól megmenekedhetik az első mezei laknál. Darabig határozatlan állott, végre megfordítván lovát, a gyermekhez ügetett s leszállván lováról, fölemelé azt, maga elébe helyezvén a nyeregbe. A fiú hála s váratlan örömtől elragadtatva, mintha újra ereje éledne, nyaka körül foná karjait; szép ártatlan arcza, sűrű könnyek zápora közt, nevetett, sírt egyszerre. A durva férfiú érzett valamit, maga sem tudta mit, de szívének elfogódása kellemes volt. Úgy látszék arczából, hogy szinte megdöbbent. Egy jó tett önjutalmának soha nem ismert képe, ujságának bájával karolá szívét körül.
Szabadultának előérzete szavakra olvadt a kisded ajkain, köszönetének ártatlan, szívig ható, egyszerű kifejezése akárkit is boldogított volna. A lovag érzett ilyes valamit, de sötéten, mint az éji homályban alakuló, szétfolyó árnyait a képzeletnek. Kérdésére képes volt a gyermek már azon rövid óranegyed alatt, melyet Alvinczig töltének, darabolt rebegő előadásban annyit tudtára adni, hogy árva, szegény özvegy tartja pénzért s anyja néha látogatja meg; hogy juhokat őrizvén tegnap, elaludt s felébredvén, nem látá a juhokat többé s vélvén, hogy az erdőbe tévedtek, keresni kezdé, így beljebb-beljebb hatva eltévedt, az éjszakát rémülve s kétségbeesés közt az erdőben töltötte s alig tuda másnap addig vergődni, hol a lovag találta.