KOLOSVÁR 1594-BEN
Mit jelent e zaj?
Jakab.
Egy érdekes tájt, agg omladékot, vagy csak fatömeget is, festőileg leírni, nehéz feladat; mennyivel nehezebb egész várost képzetben előteremteni, összeszedni mint gyúltükörbe az egyes színsugárokat, míg azokból kép olvadt össze, mely igaz is, érdekes is. De ha mindez nehéz s a szó teljes értelmében szinte kivihetetlen: még sokkal nehezebb egy tájnak vagy városnak arczulatját elővarázsolni azaz: szavakba önteni azon benyomást, melyet egy helynek minősége idéz elő minden oldalú fogalom után.
Bámuljuk méltán a festőt, ki eredetijének nemcsak vonásait s alakját találja el, de képes lelket lehelni képmásaiba zagy tájfestéseibe; mert ő holt vászonra eleven életet ihlet, szemei szólnak, homloka jelent, ajka mond s egésze igéz, hat, vonz, vagy visszataszít: szóval festvénye néz, lehel, nyilatkozik. De az író is érdemel némi méltánylást, ki holt írlapjára életet önt; kinek sorain haladva képek fejlődnek le, érdekek nyilatkoznak s élet s indulatok állnak elő.
Ily szempontból véve a feladást, nem annyira külső alakját, mint arczulatát, physiognomiáját Kolosvárnak e történet korában, szeretném megismertetni.
Kolosvárnak arcza, valamint most, úgy akkor is hasonló volt azon neméhez az emberi arczoknak, melyek általános benyomással nem bírnak, s melyeknek érdekük a közelítő önségéből fejlik ki; de hasonlíta azokhoz is, melyek többszöri látáskor nyernek. Különös, de némileg lélektani fogalmon alapul, hogy Kolosvárnak lakóit kell ismerni, hogy azt szépnek találjuk s ez a visszásnak tetsző állítás e történetnek korára is illik. Van sok ilyen visszás eset, mely létezik; oka nem magyarázhatlan, de nem is szembeszökő. Van sok férfiú, ki igen szép ezredes, de igen rút zászlótartó lenne. Megesik néha, hogy egy társaságba elismert, szép férfiú lép be; de történetesen épen ott nem lévén személye ismeretes, semmi benyomást nem okoz, észre nem veszik, ha azonban megnevezi valaki s így tudva van, ki légyen, azonnal széppé s érdekessé válik. Ebben van valami, mit tagadni nem lehet.
Ha valaki Kolosvártt van s főterén megállva, jobbra-balra tekint s ott egy házat megpillant, melynek külsője tetszetlen, de belsőjének csinossága s a szíves-lelkes gazda ismeretes a néző előtt: ő azt bizonyosan más szemmel tekinti s ha így minden téren, minden utczában, ház és ház, ablak s ablak mosolyg felé, kedves, mívelt, érdekes lakójával s lakónéjával: a város maga szebbé válik képzetében.
Valóságos fogalma tehát ezen érdekes magyar városka arczáról csak annak lehet, ki számtalan szeretetreméltó családját ismeri jelenben, vagy ismerte e történet korában; s ennek Kolosvár mint csinos, vidám, egészen magyar szellemű város, a magyar szívesség s egyenesség, a mívelt társalkodás lakhelye, bizonyosan tetszeni fog s hasonló leend oly ember arczához, ki mellett egyelőre kis részvéttel megyünk el, kivel másodszor szóba állunk, kit harmadszor keresünk, végre nehezen, igen-igen nehezen válunk el tőle.
E történet idejében a hidelvét s a sz. péteri külvárost kivéve, melyek gyéren hintett egyszerű falusi épületeikkel vonultak el a kapukon kívül, a többi külváros még nem létezett.
A várost környező hegyek sűrű erdőkkel borzadtak az ég felé. A Kis-Szamos óriási ezüst kigyóként hajlongott réteken, szántóföldeken s berkeken keresztül s egész csillámló menete födetlen, látható volt. A körüle virító természet erőteljes ifjú zöldében, regényes bájt hinte maga körül. A város és Kolos helysége közt tágas hézag terült, a Tordakapun kívül pedig szinte semmi épület sem látszott még.
Kolosvár, mint minden kerített városaink, sajátságos tekintetű volt hajdanában. Pusztán s fenyegető homlokkal előre nyujtott paizsként, könyöklötték sötét koczkákból emelt falak körül, melyeknek rovátkos gallérja nem állt védtelen s zajtalan, mint jelenben. A falakat széles árok övedzé s védék izmos négyszögű tornyok, keskeny lövő nyilatokkal ellátva; felvonó hidak vezettek a szeszélyes alakú kapukon keresztül a vár kebelébe, melynek elejét leeresztésre kész, hegyes aljú rostélyok foglalák el. A kapuk jókor zárattak be s a lakosok bizonyos hadi-rendhez voltak szokva. Azon vidám élet s szorgalom, pezsgés, mely most szinte köznapi: akkor csak különös, nagyobbszerű esetekben mutatkozott, mint kivétel.
Mindezek Kolosvárnak külről durva, védelemre kész, hadi tekintetet adának. Esténkint olyan volt, mint zárt méhkas, melyben kétes zúgás morajlott.
Belseje, magas födeleivel, egyenetlen, kiáltó, sötét színekre koczkásan mázolt épületeivel, némi szeszély szellemét önté el rajta, mely talán széptani szempontból tekintve ízlés elleni volt, de mégis érdekkel bírt.
Azon része a városnak, melyet most Óvárnak neveznek, volt a legépületesb tekervényes utczáival s egyetlen piaczával. Az úgynevezett nagy-térről ide vezető utczának egyik szögletében áll még most is azon ház, hol Mátyás királyunk született.
A többi része a városnak ritkábban volt ellátva épületekkel, melyek közt néhol hosszú deszkakerítések vonultak el. A tágas térnek egyik oldalában, a szép, gót ízlésű egyház, akkoron még fennálló tornyával, a tágas térnek alacsonyabb házai közt állott nagyszerű méltóságában, ünnepélyes ájtatosság szellemétől elszigetelve, nyugton, magányosan, tiszteletet s imádást előidézve.
A város lakosainak is sajátságos tekintetük volt. A mostanitól egészen különböző viselet, kocsik, nagyobbára lovak is, egészen más alakot s hogy úgy szóljak, más kerítvényt adának nekiek. Hosszú bő menték, tágas zekék, térdig érő dolmányok, kalpag, süveg, csákó, a régiség czímjét lehelék alakjaikra. Az egészen más arczszellem, durvább nyelv, nyersebb szokások s a mostanitól különböző módja az öröm, harag s bánat kifejezésének, még nevelék e hajdanszerűséget. Gyakori nyugtalanságok akkori időben elfuvák a városi lakos arczáról azon polgári egykedvűséget, azon kényelemérzet szellemét, mely őt jelenben czímezi.
Az a békés otthonosság, a mindennapi élet csendes, változatlan folyamából eredt nyugodtság, nem létezett hajdan. De több erő, több önérzet mutatkozék az arczvonásokban. Volt valami kihívó, valami feleletre kész és elszánt, a szem, a homlok kifejezésében, a mit jelenben békés polgárnál hiába keresnénk.
De induljunk a magas, négyszögű bástyától védett, sötét Magyar-kapun be. A jobbra-balra vonuló házak nagyobbára hamuszínű s fehér koczkákra vannak festve, néhányat kivéve, melyeken vagy kiáltó színeik tűnnek ki, vagy avult egyszínű meszelés látszik. Kövezet nincsen, de az utcza jól ki van porondozva; a házak mellett itt-ott magas jegenyék s nyárfák nyúlnak fel, melyek közül feketéllik, szürkül vagy fehérlik a magas zsindely- vagy deszkafödél. Csak két magasb ház van az egész utczában egy-egy emeletes, az első közel a kapuhoz jobbra s másik balra, az utczának dereka táján, a Közép-utczába vezető sikátor szögletében; egyenetlen, ízlés nélküli faragásokkal terhelt ablakokkal, melyekből ezúttal két cselédfő nyúlik ki, le-lehajolva a tér felé tóduló néphez. Az egyik ősz férfiú-fő, lenyúló bajuszszal, mellette seprünyél nyúlik fel; a másik csinos, tükör-síma hajú leány-fő, nyaka mellett jobbra lecsüngő hosszú hajtekercscsel, keze piszkos törlőrongygyal fölfegyverkezve.
Épen most léptet el az ablak alatt egy fiatal barna ember: világoskék, czomb közepéig érő dolmány födi apró rézgombokkal derekát, mely körül medvekaczagány van vetve; a medvének feje, fényes, vörös kristály szemeivel s bársony szegélyével, széles mellén nyugszik; csinos, de erős ezüst lánczon függ nehéz ezüst nyelű, vas gombú buzogánya s ezüst kardja oldalán; szép eleven lovának karcsú nyakát veregetve áll meg az ablak előtt.
– Itthon még gazdád? Kelemen! – szólt a lenéző öreg szolgához.
– A gyűlésbe indult a kis templomba – felelt az öreg köszöntve a fejével.
– A gyűlésbe? – mond az ifjú – hát késtem, úgy-e? Mit jelent ez a zajongó nép, mely száját tátva özönlik az utczán végig?
Az öregnek képe elkomorult s bizodalmas suttogó hangon mond:
– S azt kegyed nem tudná? – Uram! borzasztó nap virrad Kolosvárra! a téren faalkotmányt emeltek, mindenki feszült várakozásban; azt mondják, néhányak fejébe kerül.
A lovag kérdőleg függeszté szemeit az öreg szolgára. – A fejedelem itthon van-e?
– Itthon! – viszonzá keserű nevetéssel az öreg. – Az asszony-fők tudják csókjairól, a férfi-fők a felettök felvont pallosról.
A lovag fejcsóválva folytatá útját. Az öreg gondolkozva bámult az utczára le.
– Ki volt ez? Kelemen bácsi! – kérdé az egészséges, piros leány, a törlőrongygyal kezében.
– Daczó Péter – felelt odavetve a kérdett.
– Még nem láttam – jegyzé meg a leány, rázva ki a port törlőrongyából.
– Kit láthattál te! – felelt a másik – nyolcz nap óta, mióta Csikból ide kerültél!
FAALKOTMÁNY
Neve vérpad.
Müller.
Míg ezek így beszélgettek, egy vaskos ember fényes zsíros bőrsipkával fejében, nyakon függő s derekán átszorított bőr-előkötővel ment az utczán nagy sietséggel. Feltűrt ingujja, kormos karja, egybehuzott apró szemei s a tűz közeléből arczára szállt hamvas füstmaradványok kovácsra mutattak. Épen az emeletes háznak kapúja előtt haladott, midőn egy fiatal, sugár, kék festett vászonkötős ifjúval könnyű zöld zekében, találkozott.
– Hová? – mond ez, – Gúti uram!
– Ej, – felelt a kérdett, alig pihegve, – Szalánczi uramhoz a tömlöczbe! otthon nem leltem. Három hónapi vasalás árával tartozik s ha elütik a fejét, mert ma, – folytatá fejéhez nyúlva, – a magaméban sem bízom, nem tudom, ki fizet érette. – Ezzel elsietett balra a nagy tér felé.
Ott körültekintve három embert látunk a Szín-utcza végénél egy lapos kövön állani, mely padként nyúlik a szegletház mellett. Úgy látszik, e magasb helyzetet azért választották, hogy a piaczon történendőket kényelmesben láthassák.
Az egyik e három férfiú közül kétségen kívül kolosvári tehetős polgár volt. Térdig érő világos szürke mentéje, fekete báránybőr prémmel s fekete készülettel, övig volt alacsony, széles termetéhez gombolva; neme a csákósüvegnek, hátul kacsa-fark gyanánt beletűzött strucztollal, s fokosnemű bot kezében. Arcza egy vala azon ép, egészséges, holdvilág-képek közül, melyek kényelmes életre mutatnak; orrán s állának jobb részén a piruló réznek jelenségei mutatkoznak, de vonásainak kifejezése józan itélőtehetségre mutatott.
A másik tisztes szerzetes volt, avult barna daróczban, hátul lecsüngő csuklyával, kötéllel körülövedzett derékkal, melyből hosszú olvasó csüngött. A harmadik végre ép fiatal ember, vörös magas süveggel, keskeny vidraprémmel, mely lekonyult fején. Világoskék mente volt rajta nyitva, alatta ujjatlan hasonló színű dolmány s nadrág, melyre majdnem térdig érő karmazsin-csizma vala húzva. Az egész alak, s a naptól barnult szép férfiú-arcz, munkabíró falusi úrra mutatott.
Mind a háromnak képén komolyság volt elöntve, bánatos kétkedő komolyság. Néha pillantának a tér tulsó részén emelt faalkotmányra, mely fekete szövettel bevonva, s Bátori Zsigmond úgynevezett kék testőreitől körülbámulva s lézengve, síri egyszerűségben nyúlt fel a hullámzó néptömeg fölött.
Hogy e festői csomókba szigetelt néptömegről s az egész jelenet sajátságairól fogalmunk legyen: képzeljünk egy magas négyszögű alkotmányt feketén bevonva, mely a térnek a Közép-utcza felőli oldalához közelebb esik mint közepéhez. Az alkotmány körül magas termetű férfiak kék dolmányban s nadrágban, rezes kardokkal oldalaikon állottak hézagonkint, a közeledni törekvő népet tartóztatva; fejeiken úgynevezett csatlós fekete süveg nyugvék, hosszan nyuló kéken bélelt szárnynyal, kezeikben nehéz fegyvereket tartottak, melyek közül többnek csak gyujtó lyuka volt, minden készület nélkül s kanóczczal sült el.
Miként az egyes lakosoknak, úgy a századokkal ezelőtti népcsoportozatoknak is, a mostanitól lényegesen különböző tekintetük volt.
A mostaniaknak általános színe sötét, ezt a kalapok s divatosb sötét színek okozzák. A ruházat maga karcsít, testhez szorul s a jelen nép együttvéve némi könnyűséggel bír, tán azon méltóság s komoly szellem rovására, mely őt hajdan nemzeti öltözetében, kiáltóbb színeivel s keletiebb bőségével ruháinak jelelé.
A régiekben e könnyűség vagy élénkség inkább az arcz kifejezésében s az általános szellemben mutatkozott, mely azon s abból lehele. A vonások jelöltebbek voltak. Nem látszék az arczon a kényesztés gyöngédsége, mely azt jelenben talán szebbé teszi, de bizonyosan nem oly érdekessé, mint hajdan volt.
Bár századokon keresztül a nép, főként csoportozásaiban, ugyanaz marad, mégis a jelen történet korában feltünt rajta az, mit jobban nem tudok kifejezni, mintha három századdal fiatalabb létének nevezem.
Az alkotmány körül, sűrűn ömledező, a jövők-menők által mindig újuló s változó népgyűrű alakult, körülhintve az oda egyenkint sietők ritkább karimájától. E gyűrűn túl csomókban állt a nép. Egyike ezeknek hosszasan vonult el a nagy gót egyház mellett; kisebbek, itt-ott a házak alatt. A tágas utczákból folyton-folyva a térre szivárgó sokaság több patakot képeze, mely az alkotmány körüli sűrű néptömegbe mint tágas tóba enyészett el, mindig dagasztva, szélesítve annak terjedelmét.
Ezen élénk képet az akkori különös kinézésű sötét vagy tarka színekre mázolt házak keríték körül, milyeneket még most is láthatni a téren, a Magyar-, Híd- és Szín-utczában néhol.
Minden ablak rakva volt nézőkkel; körültekintve a szem, több hölgyet, mint férfiút látott, többnyire bámuló kifejezéssel, csak itt-ott tünt fel azon könnyelmű egykedvűség, melyet váratlan esetek meg nem rezzentenek; vagy a szívetlen ujságvágy, mely nemét a borzasztó kedvtöltésnek találja a legiszonyúbb szemlében.
– Minő egészen más tekintete van e térnek most! – mond bús hangon a polgári ember a szerzeteshez fordulva, – mint 1571-ben, midőn. Bátori István lovagla végig! A középkapú felől jöve itt keresztül, mint erdélyi fejedelem, a nép ittas öröme s szenvedélyes fölhevülése közt.
– Vagy 1576-ban, – szólt a szerzetes, – mikor a lengyel követeket fogadta Bátori s köztök az egykor oly szép Bátori Gizellát láttuk, az ősz Zamoiszki nejét, kik lengyel királylyá választatását hozák hírül
– Van az akkori jelenetnek némi hasonlatossága a mostanival, – mond a falusi úr nyers hangjával közbeszólva. – Mint most, úgy akkor is némi komolyság ült a kolosváriak arczán. Tudja-e még atyaságod, – folytatá a szerzeteshez fordulva, – azon féltékeny rezzentség nemét, mely akkor az erdélyieket elfoglalá? Olyan volt ez, mint midőn egy szíves gazda mindennapi vendégét nagyobb úrhoz tudja hivottnak s neme az irígységnek lepi meg. Sokan Bátori Istvánnak rossz néven vették azon egykedvűségét, egy kis örömsugártól körülfényelve, mely fölemeltetésekor látszék rajta.
– Furcsa! – jegyzé meg fejcsóválva az öreg polgár, – hogy a nép többsége oly kevéssé képes a szív belső mozdulatairól itélni. Én, elhiheti kegyed, a fájdalom könyeit láttam Bátorinak szép nagy fekete szemeiben csillogni.
– Emlékeznek-e kegyetek, – mond, kék kendőjét ujja alól kihúzva s a port törölve képéről a szerzetes, – arra a mondására az akkor alig tíz évű Bátori Zsigmondnak, hogy ő mint erdélyi fejedelem, hazáját három koronáért sem hagyná oda?
– Igen, igen! – felel a polgári ember, különös arczkifejezéssel, mintha e mondás emlékezete visszás benyomást okozna benne s ellentételben lenne azzal, a mi később történt, – a kis Zsigmondnak e nyilatkozása akkor szájról-szájra ment s szép előérzettel kecsegteté kebleinket, de nem is ok nélkül, – tevé hozzá gúnyredőkbe szedve ajkait.
– Csendesen, urak! – suttogott a szerzetes, – a falaknak is füleik vannak itt; kilenczvenharmadikban, mikor a kancsal Bucella Lengyelországban járt, az özvegy koronát újra Bátori főre keríteni: eszembe jutott nekem is a kis Zsiga mondása, – hej! akkor még nem volt Zsigmond. De a korona helyett Gyulafi Istók, a harminczezer forintot, melyet István király hagyott végrendeletében Zsigmondnak, sem hozhatá el egészen.
– A jó fejedelem szereti a változást, – mond a polgár, – tavalig törökök valánk, akkor, tudják kegyetek, csikorgó télben jött ide Bátori András, a bibornok Cumuleussal, kit a kolosvári nép erővel Komlósinak bérmált; s a török hold helyett Rudolf ajánlataira kezdénk hajlani.
A szerzetes gondolkodni látszaték.
– Mióta a fejedelem haza jött Kővárról, valami veszélyjósló lebeg egész lénye körül. A minapi elfogatások, a mai készületek eléggé bizonyítják, hogy önállásúbb kiván lenni s nem szenved tanácsadót maga körül.
– Mégis, – szólt a polgári ember, – inkább kellene érett férfiak javaslatát, mint éretlen szenvedélyek sugallását követnie.
– Nincs egy is jelen tettei közül! – kiált fel a falusi úr jóslóilag, – melyet meg ne bánna; ismerem mint magam fiát!
– Soha, mondják, nem tesz úgy csekélységekben is rendelést, – szólt a polgár keserű mosolylyal, – hogy meg ne változtassa. Az udvariak e habozást ismervén, első rendelését ritkán teljesítik.
– Bár, – kiált fel kitörő haraggal a szerzetes, – veszett volna Kőváron! Boldizsárnak szíve nem jobb az övénél, de legalább férfiú s tud akarni.