TRENCSI-VÁR
Sok nép, nagy várakozásban.
Walter Scott.
Kolosvárnak a közép-kapu előtti külső tere, a most úgynevezett Trencsi-vár, volt a lovagjátékokra elkészítve. A Magyar-kaputól kezdve e tágas tér felé, hosszú, széles fenyő-sétasorok vezettek s ezek közelében jobbra-balra, hirtelen készült erdő terjedett – egy meglepetés, melylyel a kolosvári tanács a fejedelemnek kedveskedett. A megkivántató fenyvek a nem távoli havasokból hozattak s rejtett helyen valának lerakva; a lovagi játékokat megelőző éjjel szurattak a földbe festői csomókban, hol ritka csoportozatot, hol sűrű tömeget képezve, hol egyenkint állva: s így a széles, tágas térségben egy egészen természetes ligetet képezve, melynek közepében volt a lovagi csatatérre vezető út hagyva.
A Trencsi-várban egy tágas négyszeget látunk, magas deszka sorompókkal körülkerítve, melyek kék és sárga szövettel vannak bevonva. Felettök hézagonkint kék és sárgára festett oszlopok emelkednek sisakokkal, vérttel s paizsokkal fölékesítve. E kerítvények azon részén, mely a város felé nyúlik el, magas széles páholysor, rostélyozott karzatokkal van emelve, hasonlóul sárga s kék szövetekkel bevonva, veres, sátoralakú mennyezettel boltozva. A város felől tágas, menedékes lépcsők vezetnek a külön erkélyekbe; ezeknek középsője, a többinél sokkal több pompával s választékonysággal van ékesítve s azokat terjedtségben meghaladja.
A leírtakkal szemben egy magas egyes páholy emelkedik, hasonló készületű, a harczbirák számára. A csatatérnek közepette egy magas, gótmívű faoszlopot látunk, toronyalakút, tetején négy lobogóval, az erdélyi, styriai, lengyel s császári színekkel, melynek üres, öblös közepében azon számtalan szép díj van lerakva, melyeket a fejedelem a győzőknek készíttetett, mint fegyverek, billikomok, tigris-kaczagányok, gyönyörű nyeregtakarók, több rendbeli czafrangok, csujtárok, mind selyemből, aranynyal s ezüsttel terhelve.
A Torda-kapu felőli oldalon a sorompók felnyithatók; a magas páholyok előtt ülések foglalják el a helyet, a számos néző számára, melyek közül a hátulsók mindig magasabbra emelkednek. A négyszegnek más két oldala szabad, nehogy a hajított kelevézek sértők lehessenek.
Azon pillanatban, melyben a sorompók elé érkeztünk, az egész igen élénk, meglepő képet mutat.
A fejedelem nejével már elfoglalta a középső páholyt, mögöttök Kornis Gáspár, Geszti, Keresztúri erőteljes férfi-alakok díszes öltözetben s a fiatal Zamojszki láthatók; Cristierna mellett két vidámképű éltes nő sisakalakú főkötőkkel s hosszú fátyollal. A többi páholyok is tömve voltak, csinosan, sőt részint gazdagon öltözött nézőkkel. Ezeknek egyikében, mely jobbra harmadik volt a Bátoriétól, Mikola Margitot veheté a néző észre; jobbjára Zsombori Judit, baljára Gizella ült. A szögletben foglalt az öreg Mikola helyet, Gizella mellett s mellette állott szép fia, ki ma nem volt szolgálatban. Judit mögött látjuk a csinos, magas Bánfi Jánost.
Gizella szembetűnőleg halvány, de valami oly bájló van egész lényén, hogy minden szem rajta csüng s mindenki vágyik ezen érdekes teremtésnek nevét tudni.
A sorompók körüli lépcsőkön pezseg a néptömeg, nincs egy üres hely is; hézagonkint a fejedelmi őrsereg hadfiai állanak medvekaczagányaikkal s nehéz fegyvereikkel.
A nézők sorain körültekintve, több ismerősre akadunk. A fejedelmi páholysor mellett emelkedő lépcsők egyikén látjuk azon tisztes polgárt, kit a kolosvári piaczon hallánk egy szerzetessel és falusi úrral beszélgetni. Nem távol ettől ül a becsületes kovács, Gúti Mózes uram az ő hű bordájával, Orsolya asszonyommal, mindkettőjök ünnepi öltözetben s örömtől sugárzó arczokkal; mellettök, mint nem legkényelmesebb ragasztékot, pillantjuk meg félig térden, félig ülve Tóbiást, kinek fészkelődései és ügyetlen kérdései Orsolya asszonyt szokott egykedvűségéből néha felrázák.
A harczbírák erkélyének közelében egy ismerős arcz foglalja el figyelmünket. Aligha e vaskos, duzzadt képű legény, rövid, réteges gombú zöld dolmányban, világos-kék nadrágában, csúcsos báránybőr-süveggel fejében, nem Timár Miska, kivel Alvinczen ismerkedtünk meg. Alakján komoly tünődés tűnik fel; úgy látszik, mintha nagy terv kezdene agyában alakulni; néha emeltebb fejtartása, szikrázó szemei s öklöző kezei, készülő ökölbajnokra gyaníttatnak, ki még nincs tisztában az iránt, kiálljon-e a síkra, vagy magában s képzetében vitézkedje ki magát, mindenesetre olcsóbb áron.
Közel a Mikola-páholyhoz áll, egy szerfölött érdekes arczú ifjú, kit ha jobban megnézünk, úgy tetszik, mintha a keleti vonásokat, e sötét szemeket, ezt a karcsú termetet s az egészen sajátságos lényt, már több ízben s több alakban láttuk volna, még sem merjük ráfogni, hogy ő az; annyira különbözik e kétes lénynek minden megjelenésekor alakja az előbbitől, hogy szinte biztosabb most is őt idegennek hinnünk; mert talán csak némi visszaemlékezéseket idéznek elő az érdekes vonások. Az alig húsz évű ifjún, egyszerű, fűszín térdig érő zeke van, mely tagjaikoz símulva, azoknak szobrászi szabályosságát még emelni látszik s hasonló színű a nadrág; szerfölött kis lábait fekete szattyán borítja. Bővebb zeke, hasonló színű, tágas, felül hasított ujjakkal, van alsó ruhájára öltve, melyet síma bőröv, gazdag boglárokkal elhintve, szorít derekához; kerek, hasonló színű süveg, keskeny tigris-prémmel s ingadozó hosszú, széles, veres tollal, nyugszik barna fején; gesztenyeszín haja vagy nyirott, vagy süveg alá van rejtve; csinos mívű ezüst kard, melyet mintha már láttunk volna valahol, lóg válláról, veres, különös csomókba fűzött kardkötőn; keresztbe font karokkal áll csöndesen, néha-néha vetve fürkésző, szinte kérdő tekintetet az őt körülbolygó embertömegre, mintha valakit keresne.
A várfalak taréját számtalan nép lepi el s a sorompókon kívül, a magas fenyvek alatt, apróbb tömegekben állanak a különböző színekbe öltözött emberek. Az úgynevezett Felek hegyének azon részét, mely a város felé tekintőnek baljára emelkedik, a szomszéd falvak lakói lepték el, a nagyszerű szemlének életvidor, tarka s változatos tekintetet adva, melyet a köröskörül felállított hintók, czifra készületű paripák s cselédek még elevenebbé varázsoltak.
A harczbírák páholya mellett két felől állított trombitások végre dobszó által kisért jelt adának, melyet a város bástyáira szegzett taraczkok dörgése viszonzott.
TORNYA MÁTÉ
A sorompó nyílik.
Arthur.
Ekkor a sorompók megnyíltak s egy majd ölnyi magas, vállas férfiú, kijelölt vonásokkal lépett elő csendesen a küzdhely fövenyén. Hófehér ing födte derekát, szárait egyszerű veres nadrág s lábaihoz sárga topánka volt sűrű szíjsorokkal szorítva. Veres, majdnem lángoló haja tömött csigákban hullt le vállaira s egész tekintetének oroszláni alakot adott. Széles szemöldei, világoskék kisded szemei s borzas hosszú bajusza, megjelenésének vad méltóságát még növelték s a könyökén felül tűrt ing szabadon láttatá ideges, erőteljes karjait.
E roppant ember, kinek egész alakján összehangzó kifejezése az erőnek s önbizodalomnak nem kis érdekű volt, megérkezvén a tér közepébe, körültekintett, vonásaiban azon neme a megvető kihivásnak volt kifejezve, mely a gyávát egyszerre visszarettenti, de az erősnek kétszeres ingert ád egy önhitt kérkedőnek megszégyenítésére.
A polgári ember, kiben az előbb ismerőst találánk, szomszédjához, egy kövér méhserkészítőhöz fordult. – Ez – mond – Máté, kinek régen hallottuk már hírét; azt mondják, tizenöt mázsát föl tud emelni s négygyel birkózik.
– Ez Tornya – szólt a fejedelem, Cristiernához hajolva – becsületes katonai emberünk, kinek bátyánk, István király, sok hasznát vette hadaiban; a mint kinézése mutatja, aligha csökkent ereje, most még erőteljesbnek látszik, mint őt gyermekkoromban bátyánk udvaránál láttam.
Egy kis remegés volt a szelid fejedelmi nő ajkai körül látható. – Nem lesz-e életveszélyes a viadal e Góliáttal? – kérdé.
– Oh nem – felelt Bátori nevetve – ő hamar szokott bánni s ellensége mindenesetre rövidebbet esik, mint német lovag, ha leemelik a nyeregből.
A kövér méhser-készítő, kit az elébb szólíta meg tisztes polgári ismerősünk, Mátéra bámult. – Úgy – mond – aligha vívótársra akad!
– Ki tudja! – felelt a másik – a jutalom nagy s alkalmasint lesz, kit kecsegtet.
Igaza is volt a becsületes polgári embernek, mert a míg folytaták beszédöket, az alatt egy vaskos ifjú, kiben azonnal Timár Miskára ismerünk, állott ki a síkra; feltűrvén ingét, daczos merészséggel tekintett az óriás szemébe, ki megvetőleg mosolygott bajusza alatt.
– Jer! – mond Miska – én nem ijedek meg árnyékomtól s megyémben választva vívok hárommal; lássuk, melyikünké lesz a díj!
Máté végigjártatá a szilaj falusi bajnokon szemeit. – Készülj! – felelt mély, szinte dörgő hangon – mert nem tudod, melyik pillanatban méred meg a fövényt magad előtt.
Ekkor képzelhetlen hirtelenséggel ölelé derékon a meglepett, kézzel-lábbal kapálódzó Miskát s azt egész csendességgel körülcsóválván feje fölött, a földre teríté maga elébe.
A nézők összes hahotája követé ezt és Miska nehezen vánszorogva fel, az embertömegbe vegyült.
– Ezzel röviden bántak – jegyzé meg Gúti Mózes Orsolyához hajolva – nem hiszem, hogy második akadjon.
– Magam sem – felelt a nő, jót taszítva könyökével Tóbiáson. – Ej, Tóbiás, ne fészkelődjél annyit, mind lekoptatod a szőrt szép rása-szoknyámról s aztán ne rágódjál itt minden ember előtt azon a kalácson, pszt, hallgass!
Tóbiás a kalácsot zekéje alá rejté s nyitott szájjal bámult maga elébe.
– Ni, ni! – kiált fel Orsolya, – hát az a csenevész legényke mit akar? Csak nem vív meg Mátéval!
– De úgy készül! – mond Gúti Mózes, nagy figyelemmel tekintve a küzdhelyre, hol egy sugár ifjú érdekes vonásokkal s bátor tekintettel közeledett Mátéhoz, ki nyugton állt, mint az oroszlán az őtet körülcsaholó ebek előtt.
A trombiták jelt adván, mindenek figyelme meleg részvéttel volt az ifjú bajnokra fordítva; de e merész vállalkozat eredményén senki sem látszék kétkedni.
– Tudd meg, – mond a fejedelem Kornis Gáspárhoz fordulva, – ki ez az ifjú! szeretnők őt testőreink közt látni.
Kornis helybenhagyólag intett fejével.
A Mikola-páholyban, ki Gizellát figyelemmel vizsgálta, láthatá, hogy reá a játékoknak inkább terhelő, mint kellemes hatása van; minden új jelenetre láng borítá arczát s keble föl- s leemelkedett; egy szót nem tudott volna kiejteni, míg a vívás tartott… Margit, ki ily küzdéseknek többször volt tanúja, nem érzé azon rettegést, mely a nőnemet nyugva s szenvedőleg osztoztatja a férfiúveszélyben. Az öreg Mikolának pedig nagy tréfája volt e szemlében s már a Miska esete hangos hahotára fakasztá.
– Ezzel aligha még rövidebben nem bánik Máté, – mond, Margithoz és Bánfihoz fordulva, – ez összetörik keze közt.
Azonban a viadal kezdődött s a fiatal bajnok Máténak váratlan megtámadását, melyben legtöbbet látszék az bízni, hirtelen ügyes fordulattal kerülte ki. Tornya, a mi nagyon természetes volt, az egyensúlyt kissé elveszté. Ezen ingadozó helyzetet hasznára fordítván az ifjú, nyílsebességgel ugrott oldala mellé s szintoly hirtelen ragadván meg egyik kezével mellét, másikkal nadrágszíját hátul, egyet fordított vagy inkább taszított rajta s Máté hosszára zuhant a fövényre, egyenesen magas kiálló orrára, melyből sűrűn patakzott a vér.
Harsogó hosszas «éljen»-kiáltás harsogott. Máténak a harcz szabályai szerint hátra kellett lépni s mivel a fiatal bajnokot senki sem idézte többé vívásra: ő kiáltatott győztesnek.
– Ki volt ez? – kérdé az öreg Mikola Bánfitól, alig térhetve magához bámultából. – Most közeledik, ismeri-e öcsémuram?
Bánfi kihajlott. Ekkor lépett a győztes bajnok a herczegi páholy felé s mélyen meghajtva magát, fogadta el a fejedelemasszony kezeiből azon gazdagon hímzett fehér, széles szalagot, mely a birkózásban győztes számára volt szánva mint díszjel, minekelőtte a gazdag jutalmat a játékok végén kezéhez venné.
– Ez, – mond Bánfi, – Betlen Farkas. Alig ismerek reá egyszerű, barna mellényben s feltűrt ingben.
– Szép, hosszú fürtjeit süvegje alá rejtette, – mond Mikola, – másként ráismertem volna. No, – folytatá, – ez nagy vakmerőség s igen balul üthete ki. Csak azt bánom, hogy ily hamar vége szakadt az e nemű vívásnak, mely engemet leginkább mulattat.
A fejedelem, mint látszott, néhány nyájas szót intézett Betlenhez, ki nemsokára kilépett a csatatérről.