BEDE ANNA TARTOZÁSA
Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd neki nehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?
A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön és pálinkaszag s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.
A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behúnyta szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának perczegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanuk és vádlottak.
– Van-e még odakünn valaki? – kérdi vontatott, hideg hangon a szolgától.
– Egy leány – mondja a szolga.
– Hadd jőjjön be az a leány.
Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szeliden meglegyintette az arczokat s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott tánczolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.
Takaros egy teremtés. Délczeg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.
– Mi járatban vagy, gyermek? – kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)
A lány megigazítja fekete kendőjét a fején és mély sóhajjal feleli:
– Nagy az én bajom, nagyon nagy.
Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely, mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben, elváltoztatva mindenkit és mindent.
A bírák arcza nem oly mogorva többé, a király képe, meg az országbíróé is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt.
Ott az írás, elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát s kezeivel benyúlni érte.
Óh, a csúf kapocs! Ni, lepattant… leesett. Milyen elbűvölő látvány, amint lehajol érte szemérmesen s az írás is kihull onnan.
A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyujtva az írás felé.
– Egy végzés – dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. – Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai napon megkezdje.
A lány szomorúan bólint a fejével s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkendő s a gazdag, fekete haj egy vastag fonata kioldózva ömlik arczára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt előbb, olyan most a szégyentől, akár a bíbor.
– Ma egy hete kaptuk az írást – rebegi töredezve. – Maga a bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, szegény: «Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.» Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt.
Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollégák arczát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik vissza mereven és azt morogja önkéntelenül: «A törvény törvény».
Majd ujra meg ujra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon: de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van itélve.
A bádog-karika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat s mintha valakinek a hazajáró lelke volna, rideg borzongatást keltve, besüvít a nyílásokon: «A törvény törvény».
A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy, kövér kéz pedig a csengetyűt rázza meg a törvény-szolgának:
– Kisérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz.
A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de piczi piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.
– Talán valami mondanivalód van még?
– Semmi… semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.
– Hisz akkor nem te vagy elitélve?
– Óh, édes Istenem! Hát miért itélnének el engem? Nem vétek még a légynek sem.
– De hát akkor minek jösz ide, te bolond?
– Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt «ez a dolga» a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat a «félesztendő miatt», hogy mégis ki kell állani. Óh, mennyire várta! Beh jó, hogy nem birta kivárni. Nem ezt várta…
Könyei megerednek a visszaemlékezésben, alig birja folytatni:
– Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megigértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát…
– Mit, gyermekem?
– Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édes anyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt.
A bírák egymásra néznek mosolyogva: «Milyen naiv, milyen együgyű lány!» Az elnök arcza is, mintha nem volna már olyan szertartásosan hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán lejebb valamit…
– Jól van, lányom, – szólt halkan és szeliden, – hanem megállj csak, most jut eszembe…
Széles tenyerét homlokára tapasztja s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne.
– Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok…
Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre s mohón szól közbe:
– Lássák, lássák!
Olyan fájós szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló-hajat a fején.
– Odafönt máskép tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édes anyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.
– Gondoltuk mi azt! – suttogá s kis kezét szívéhez szorította.
PÉRI LÁNYOK SZÉP HAJÁRÓL
Hát bizony a Péri lányok híres aranyszőke haja inkább ne nőtt volna soha olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, vagy hullott volna ki egyenkint.
Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a föld, ahova leesett egy-egy szál, hogy mennyei-fű s meghozná uj tavaszkor megkétszerezve.
Hanem így mi történt. Szegény öreg Péri!… de minek is eresztette el őket hazulról felügyelet nélkül olyan messze földre?
Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott esett meg a nagy szégyen.
Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot szedte össze kévékbe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze utána izmos kezeivel s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhővé lett búzakéve lenne.
Aztán meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szőke haja volna.
Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétfélekép látni, házas ember már s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délczeg, a Péri Kata mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!) Olyan nyugtalanul nézeget vissza a férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik.
Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalász-szár, nagyobbodik a tarló s nyitva marad rajta a madárfészek; a piczike sárga fürjek kíváncsian nézegetik, hova lett az árnyékos szalmaerdő? Hát még szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik majd?
Judit leoldá fejéről a kendőt és a fészekre terítette. Arról majd ráakad, mikor este hazamennek, – addig pedig hadd tartson nekik árnyékot.
Pista azonban elvette onnan és a keblébe rejté. Beh édes kendő volt. Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege s annak a selyemhajnak az illata.
– Teszi kend vissza azt a kendőt mingyárt! – förmedt rá Judit haragosan.
– Odadom egy csókért! – lihegte Csató Pista szenvedélyesen s olyat csavarított a gerczén, hogy hatfelé szakadt.
– Menjen! Nem szégyenli magát?! – mondá Judit elpirulva. – Inkább sohse lássam azt a kendőt.
Elfordult durczásan, mintha neheztelné a vakmerő szót. No bizony, nem a világ, hadd vigye el, van még ott elég kendő, ahol ez volt.
– De jó dolga is van a madárnak! – sóhajtott fel Pista.
Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga. Hallgatott.
– Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta.
Judit nem kérdezte meg, mire érti; lesütötte a fejét.
Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon haza indultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta őket a hátul jövő aratók elől, egyszerre átkapta a Judit darázs-derekát s el nem bocsátá addig, míg egy parázs csókkal ki nem váltotta kendőjét.
No bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy termett.
Pista pedig nevetett magában: «ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen.»
Aztán így szólt hangosan:
– Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. Én már előbb ott leszek.
A leány ijedten nézett hátra.
– Lassabban beszéljen! Hátha meghallották?
– Mezitláb gyere el, – suttogta – át ne ázzon a csizmád; arról megtudnák reggel. Rövid szoknyában légy: csatakossá tenné a hosszút a harmat.
… Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Éj betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép szemek behunyódtak idelenn. Csillagoknak mindig kell lenni.
Kakasszó előtt felébredett egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és Csatónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik.
Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódék, valami fényes tárgy csúszott ki. – Kata megtapogatta: olló volt. «No, ez bizonyosan babonát csinált most.»
Kakasszó után ismét fölébredett Péri Kata, de csak a hült helye volt Juditnak, Csatónénak. Elrémülve ugrott fel, hová lehetett a húga? Mintha zürzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerűen a csalitos felé futott, hol megtalálta Juditot élettelenül összerogyva.
Köröskörül a fű mintha arany hímmel lenne kivarrva, a Judit hosszú haja csillogott rajta. Le volt vágva tövestől. Bosszúálló kéz feldobta az egész csomót a levegőbe, szellő felkapta s mintha egy széthasogatott üstökös csillag foszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat. A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek s szelíden engedték maguk közé fonódni.
Kati mindent megértett.
– Kelj fel! Menjünk innen! Haza vezetlek apánkhoz.
De csak a szomszéd városkáig mehettek, Judit lázba esett, napokig kellett feküdnie idegenek között messze a falujoktól. Kati meg ápolta, gondoskodott róla.
Mikor minden pénze elfogyott, még a fölösleges ruhadarabok is, nem volt már egyéb gazdaságuk, csak az a haj, amit Kati szedett össze a csalitosban, az a szép, aranyos haj, melybe a Csató Pista szíve belefonódott s melyet a Csatóné ollója levágott; vagy hogy csak a fele annak a sok hajnak. Ha szégyen lehetett abból, ami gyönyörűség volt, hátha lehetne belőle még pénz is.
Kati remegve, reménykedve nyitott be a zsidó boltoshoz.
– Vegye meg ezt a hajat! Egy beteg testvéremé volt. Orvosságra van szüksége és nincs pénzünk. De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül hagytam.
Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert egymagában nagyon kevés, arra pedig nagyon különös színű, hogy összekeverhetné más hajjal, hanem mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van, a kettőt együtt megveszi jó pénzen.
A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, sóhajtott és lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá.
Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az öreg Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, ide talált; a hír megsúgta neki, mi történt, s a keserűség útra készté.
– Hová lett a húgod koronája? – kérdé a belépőtől dühösen.
– Levágták! – szólt Kati daczosan, az ágyhoz lépve, mintha el volna készülve megvédni azt, ki eszméletlen fekszik benne.
Péri elballagott, majd egyszerre vadul szegződtek megüvesedett szemei Katira.
– Hát a te hajad hová lett?
– Levágtam! – mondá félénken s kivette az orvosságos-üveget a köténye alól.
Sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül hol az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott áll, olyan piros, mint a rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mint a liliom.
És mégis a rózsát sajnálta meg elébb. Hozzá ment, megsímogatta azt a csitri fejecskét gyöngéden, szeretettel:
– Szegény Katám! A te hajad kinő még!