A KIS CSIZMÁK
Keskeny, szürke felhő-foszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé, a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vőneki János uram portáján egész tócsák állanak, a Zákó Mihályék kertjében pedig – éppen az imént mesélte Mihók Magda, – a madárfészket is lemosta a fárul a zuhogó zápor.
Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszelin-ruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy már nem lesz eső, bár az ég morcsos, borús még, akár a Bizi apó arcza, ki meghajolva, ingadozó léptekkel megy a hosszú utczán Szűcs Istókkal, a kőművessel.
Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestől éri a veszedelem. A lánya meghal, ökrei fölfujódnak, csűre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények.
Hanem érzi is a súlyát az Isten «másik» kezének, ha nem tudta megbecsülni a jobbikat. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent felsége elött, mióta a legény fia is halállal vívódik, megfogadta, csak arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen vele.
De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. Mikor a Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, – leszakadt a szekér alatt a Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép dirib-darabra zúzódott.
Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, amint végigmegy a hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a váll-lapoczkái közé húzva.
– Csiba te, ne te, – veszi föl a szót Böngér Panna – legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg megkavarom.
– Nedves ez a tüzelő – veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. – Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod-e, mi történt megint az éjjel?
– Talán a kőkereszttel a temetőben?
– Beleütött a mennykő, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították föl nagy költséggel.
– Óh, óh! – hüledezék Böngér Panna. – Akkor bizonyosan odamennek. Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam, hova fordulnak el a savanyú-kúttól?
A «falu gyermeke» (úgy hítták a szelíd képű, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfőző-katlan mellett, ami igen irigylendő állapot volt reá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a tűznél (csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű Böngér Panna a kóstolást is engedte.
Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot!
Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetőbe mentek.
Az asszonyok igazat mondtak, a gyönyörű piros kőkereszt ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betük! «Isten dícséretére emeltette Bizi József». Éppen a betűknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: «Nem kell a dícséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell».
Az öreg ember elkapta fejét a földről, hol adománya széttörve hevert és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá. Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek.
András a kőrisfának dűlt s az ittas, kövér temetői földbe besüppedt lábait fölváltva emelgetve, bámész kiváncsisággal nézte Biziéket.
– Menjünk innen – mondá Istók.
– Hát a kereszttel mi történjék? – kérdé Bizi fojtott hangon. – Összeragasztod?
– Nem én! – viszonzá Istók tompán. – Amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kigyelmedet meglátogatta az Isten…
Az öreg ember fogai összevaczogtak.
– Hiszen, ha csak látogatna! – kiáltott föl keserűen – ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.
– Tűrni kell, Bizi uram!
– Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.
– Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.
– Nem becsülöm már őket semmire – hörgé. – Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám… Óh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg?
Elhagyták a temetőt.
– Hej, ni! – kiáltott föl Istók. – Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz innen mingyárt, te kölyök!
– Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jól esik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam!
Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.
– No, gyere hát közelebb!
– De csak hadd menjen haza, – véli Istók – megveszi a lábát az Isten hidege!
– Miért nem húztál csizmát, te fiú – kérdi Bizi uram szelíden.
– Nincsen csizmám – mondá a gyerek szomorúan.
– Hát miért nem varrat apád?
– Nincsen apám! – felelte közönyösen.
Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez föl, ha még a szeretetet sem ösmeri?…
Szótlanul megfogta a kis András kezét s vitte magával végig a nagy utczán, le egész a templom mellé.
Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő aláírással: «Filtsik István csizmadia-mester».
– Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én kontómra! – mondá Bizi apó.
Filtsik megnézte a gyereket s így szólt:
– Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz.
A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.
A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arczára s vígan kopogott az öreg után a pitvarba.
Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arczát, az égbolt nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt esővizek is.
Mintha uj levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát.
– Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljösz-e hozzám?
A gyermek a csizmáit nézte gyönyörködve s így szólt:
– A lekvárfőzéshez szeretnék menni!
– Nem, te velem jösz. Ime, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.
A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a fia már túl van a veszélyen.
Bizi apó hálateljesen nézett föl az égre.
Milyen messze van és mégis milyen közel…
Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt…
TIMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE
Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok, olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Timár Zsófi, ez egészen olyan.
Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelőtt a boldog mosolyát, most a fájót.
A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arcza, az a mindig fehérebb arcza, elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud.
Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatal ember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét… s elmegy azzal a másik nővel a világba elkárhozni.
Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk veszett, el nem beszéli, szellő nem árulja el, hol vannak, suttogó lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek.
Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna úgy a szíve annak a szép szőke asszonynak, akinek most az a neve, hogy «szalma-özvegy». Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erőltetve is és így szólt volna: «Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet».
Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Elment és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve.
Visszajön. Óh, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe; hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni.
Timár Zsófi remélt s mikor az olló varrás közben kiesett a kezéből, mindig felsóhajtott, óh bár csak a földbe szúródnék; mikor repülő szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, óh, bárcsak az ő kerítésükre ülne rá.
De az olló sem akart hazudni, a szarka-madár sem…
Esténkint a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le.
A szép, halovány arcz fölé ernyőt csinált kis kezéből s úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betük, bontakoznak furmányosszekerek, utazó, vásárosok, vándorok és a jó Isten tudná elmondani, kik még.
A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre nem vette.
– Zsófi az urát várja! – suttogták egymás közt és még nevettek is hozzá.
Pedig mégis szegény Zsófinak volt igaza. Az ő szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsesége megmondhatna.
Amint egy délelőtt a dohány-palántát öntözné nagy gonddal (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öreg asszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott.
– A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádog-tornyot reperálják. Ő maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha megbocsátasz neki, jőjj el hozzá, azt üzeni.
– Menjünk! – mondá a szelíd szőke asszony.
A fekete kendőt leoldotta s piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvencz színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz.
Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tisztartóné ikreket szült, annak az örömére ajándékozta az eklézsiának.
– Ki vállalja el a dolgot, fiúk? – kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram.
– Én! – mondá Péter. – Én megyek, majszter uram.
– Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit.
– Sohasem éreztem magamat könnyebbnek.
– Elhiszem. Megszabadultál a nyügtől. Hát csakugyan elkergetted? Hm! Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu?
Péter lesütötte a fejét s lassan, kelletlenül mondá:
– Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az.
– Gurult a te kezedből is, ugy-e? Hallod-e, Samu? hehehe! Ejnye, kópé, kópé! No most már csakugyan te teszed fel az aranygombot.
Péter megvető, nyugodt pillantást vetett Samura.
– Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, ha vajjon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az országúton.
– No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felső ablakból magam adom ki majd a keresztet, ha már fent leszel.
Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a deszka-párkányzatról, akár az evet.
– Ide most azt a keresztet! – kiáltá aláhajolva, – hadd tegyem föl szaporán.
– Itt van, fiam.
Péter még följebb kapaszkodott s mikor már egészen helyén volt, legelőször is odanézett a bágyi országútra.
Amott jön! Zsófi az! A vén asszony mellett ügető léptekkel, éppen most fordul be a faluba.
Szíve nagyot dobban, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul.
– Hohó, Péter! Föltetted-e már?
Zavartan, remegő hangon felelt vissza:
– Melyik gombra tegyem föl?
A vén ács elsápadt a torony-ablakban, keresztet vetett magára s szomorúan dünnyögé:
– Teheted már akármelyikre!
Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülő ember látja csak kettőnek, háromnak. Tudta, mi következik.
Eszeveszetten rohant le a garádicsokon; tudta, mire leér, azalatt már Péter lent lesz… még messzebb lesz – a túlvilágon.
Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy egyik a magasból halva.
Mégis csak a fekete kendőt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz!
Zsófi némán borult a holttest fölé, csókokkal borította és sokáig tartá átkarolva, görcsösen.
Mikor erőszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arcza, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, sem könye.
Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra s összeroskadt.
Majd felkelt, megragadta aczélerővel az öreg asszony vállát s szilaj, dúlt arczczal, tompa hangon kérdé:
– Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?
S könye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.