II
A falu csinos kis alföldi magyar falu. Alig száz házból áll. Rendesen kiszabott hosszu telkek; a kert mindenütt gyümölcsös és a falu közepén a pompásan megépült fatorony valóságos kis erdő kellő közepéről nyulik ég felé, mint egy dárda. A hegyében kakas berzenkedik s ez messze hirdeti, hogy itt református, tehát szinmagyar nép lakik.
A gróf Karay-család névadó birtoka ez a falu.
A reformáció idején a Karayak áttértek s magukkal vitték számos birtokuk magyar népét is az uj hitre, az erdélyi fejedelmek hitére, nem lelki szükségből, nem is politikából, csak hogy bosszantsák a bécsi udvart. Mikor aztán Pázmán idejében megint divatba jött a katholizálás, a Karayak is visszatértek, de hiába akartak a császárnak kedveskedni vele, a nép nem váltott velük hitet. A magyarság nagyon hamar beleszokott abba a szabad, önálló egyházi életbe, amelyet uj hite biztositott neki. S az üldöztetések idején a tömeglélek megkeményedett s hősi kielégitést talált a hithez való ragaszkodásban.
Még ebből az időből való a falu és a földesur ellenséges viszonya. A falu határa nyolcezer hold, ebből mintegy hatszáz hold a kisbirtokos gazdáké, a többi nyolcadfélezer a grófé.
Ez a föld ősi idők óta történelmileg elévült törzsvagyona a Karayaknak. De épen olyan ősi eredetű a parasztság tulajdoni joga is. Ugyanaz a nép lakik itt rengeteg idők óta. Különös szerencse védte, hogy sem tatárdulás, sem törökvész nem pusztitotta el a népet; évszázadról-évszázadra bátorságban lakott itt s családi jobbágysága volt a Karayaknak. Közülök vált ki a földesurak személyi cselédsége s az urak meg az urnők szerelmi fölöslege századokon keresztül itt ömlött szét a hajdani kevésbé válogatós korokban. Volt is már valami fajbeli közösség-érzet az urak meg a parasztok között s Öreg-Karán báró Karay Pált a nagy honárulás után azzal a jussal utálták meg a karai parasztok, amivel az atyafit az atyafi. Ez a legádázabb gyülölet, ez engesztelhetetlen.
Báró Karay Pál hiába eszelte ki az árulás jogi formáját simára és kerekre, a veséjébe látott minden parasztja. S mit ért, hogy a forradalom leigázása természetesnek és bölcsnek látszott a nagy szerződés szerint, ha a kibujdosott utolsó fejedelemtől végig az egész országon az utolsó karai béresig, mindenki lapos, gyülölködő pillantással mérte őt végig. S mit ért, hogy a kibujdosottak birtokát nem ajándékba kapta, hanem szerződésen vette meg, mikor mindenki tudta, hogy a százharmincezer hold földet százezer aranyért vette s abból a százezer aranyból a császári pénztár fizetett ki helyette ötvenezret, a másik ötvenezeret pedig elengedte a legkegyelmesebb királyné. És mindenki tudta, hogy csak akkor tette le a szegény magyar nép a fegyvert azon a hires sikon, mikor már ez a szerződés készen volt a tábornok tarsolyában…
Báró Karay, amikor konok kurucfejével belevágott ebbe a vállalatba, előre leszámolt minden nemzeti gyülölettel s lerázta magáról a megvetést, mint a kutya a vizet. Mit, ő már ugyis vén ember, majd elfelejtik az unokáinak.
De mikor visszavonult, haza, az öreg házba, villogó szemmel nézett vissza rá minden paraszt. Az öreg báró felhorkant, összecsikoritotta a fogát s megpróbálta megtörni a parasztjait. Nem ment. A magyar paraszt már ekkor egy szinen volt a kurta nemesekkel, csak épen a politikai jogok hiányoztak a számára. A kötelességek azok mind rajta sulyosodtak el.
Felőle dul-fulhatott az ur. Nekik többet nem volt uruk a „gróf“. Makacs, kemény kálomista nyakak szegültek ellene a gróf méltóságának. S eddig se sok köszönet volt a robotjukban, de ezentul erős és rendithetetlen ellenszegüléssel rontottak mindenütt, ahol s amit lehetett.
– Megálljatok, – rikoltott fel dühében gróf Karay Pál s ment Bécsbe, a királyné szine elé.
Egy pár hónap mulva már kiverte egész vármegyét tevő uradalmairól, az áldott, kövér, kalászos rögökről az ősi, ott termett magyarságot s a „kutya kálomista jobbágyság helyébe az mü szent religiónkban való szelid katholikus sváb nemzetséget plántált.“ Olyan nép kellett neki, aki ne fájdalmasan zokogó, kesergő dalokban buslakodjék a portája tövében, hanem szent zsolozsmát énekeljen égre forgatott szemmel s ne laposat köpjön a Karay név kimondása után: „honnak árulója“, hanem keresztet vessen: „svábság pátrónusa!“
Nem is hallatszott soká magyar szó az ősmagyar földeken. Tizenhat falut és három mezővárost üritettek ki a vén gróf gazdatisztjei. A nép elbujdosott messze földre, más megyékbe, csak itt-ott fizettek ki egy-egy falut, igy Karát is valami kis, megszabott urbéres területtel. Az akasztófapusztát rendelte a gróf Kara lakosainak: odavalók, egyig! S a nép a szomoru őszön átköltözött az édes otthonból a semmibe; uj falut telepitett, nevezve Kiskarának…
Egy télen át üresen állottak az elhagyott falvak házai. Hó behullotta, viz telefolyta, fagy szétrongálta. Ordas ütött tanyát a templomokban, s ha az ég megszánta a szomoruság képét, mennykő csapott egy-egy toronyba s arról tövig égett az egész faluhely. Néhol a kivertek gyujtották fel édes ősi lakukat, hogy ne jusson döghollók karmába a hajdan békés fészek.
Mikor aztán megjöttek uj tavaszon az uj földfoglalók, tele lett idegen nyelvü vájákolással a levegő, hogy itt nincs minden olyan kész paradicsom, ahogy igérték. A kiehült, otthon éhnyavajába dült svábok kicsinylették, amit kaptak: a jó földet, az áldottat, a tehenet, lovat, szekeret, öt évi adó és robot elengedést, meg a házi macskát, amivel mind ellátta őket a kegyelmes gróf…
A vén vak Karay, aki egy árva szót sem értett uj népe nyelvén, – vele esett meg, hogy huszonötezer főnyi táborával együtt sem tudott elolvasni egy elfogott német levelet, – ujra dühbe borult. Kergette volna már az ujon jötteket pokolba, de nem lehetett. Nebántsvirág lett a svábság a Tiszalaposon. A királyné csak erre a tettére békült meg az öreg kuruccal, akinek olyan volt a formája, hogyha megjelent a Burgban, az udvari frájlák összesugtak, hogy veszedelmes játék a királynétól, ha a medvét szabadon hagyja.
A vén Karay azzal a dühödéssel jött meg ujra Bécsből, amivel a paraszt verte a szőlejét, mikor a jég esett: lássuk uramisten, ki csinálja jobban.
Ha van már kellemetlen jövevény elég, hadd legyen még alacsonyabb, még rosszabb, bőséggel! Még alázatosabb, még éhesebb, piszkosabb faj kell. Itt az oláh!
Ki vette addig észre, hogy ez is van a világon? Pedig itt vannak. Ugy huzódnak lefelé a tölgyes, bükkös hegyekből, mint némely nyáron a pockok a mezőkön. Az oláh? Az is ember? Hiszen igaz, hogy ahol már nem terem meg a buza, csak a makk, meg a boróka, ott megtalálni az oláhot, ahogy öt-hat kecskéjét legelteti, fáradtan, lomposan, vállig érő hajjal, rövidre nyirt bajusszal és éhes, örökké éhes hassal fujja a tilinkón a véghetetlen, unalmas, gyászos nótákat. Ugy nézték ezt idáig, mint a medvét az erdőben; a határtalan nagy erdőkben, ahol nincs az oláhnak egy talpalatnyi földje sem, épen mint a medvének. Olyan is, mint a mackó; hát nem egyformák, ha együtt lejönnek és vásárokon, faluhosszán táncolnak a bőrdob egyhangu dobogására, az oláh nyelv édesgyökér izü fanyar nótájára. Milyen elnézően, megbámulva, megborzongva nézik a jó buzakenyérrel jóllakott magyarok s a nótájára utánadanolják, hogy
Sose láttam az oláhnak
Egyéb virtusságát,
Ha kimengyen az erdőre
Felákásztjá mágát…
Ezt a félvad népet eresztette be a gróf azokba az alja falvakba, ahol nem volt kedve megtelepedni a svábnak. Valami husz községet nekik adott.
Innen ered, hogy a kiskarai paraszt lelkében maig ott van az istenfélelem tőszomszédságában az uraság elleni gyülölet. Tehetetlen, századokra elraktározott, ma már nem is öntudatos érzés. Ki tudja már megmondani a gyerekének, mit vétett a gróf ellenük! De azt mindenki megtudja tenni, hogyha a gróf nevét kimondja, köpjön egyet. S ha módja vón rá, könnyen felingerüljön odáig, hogy leüssön belőlük egyet.
III
Kiskarán csaknem két század óta élt a magyarság egyforma életet. Ősszel, tavasszal szántottak, vetettek, régen faekével, nem is olyan régóta egyszerü vascsoroszlyákkal. Sohasem hitte volna el senki, hogy ez a derék, fekete föld egyebet is megteremjen, mint buzát, buzát, buzát. A gabona olyan a szemesterményben, mint a tót az emberben. A kukoricából elég, ami a disznónak elég. Krumpli, az is sok, ami van. Mit teremjen még az istenadta föld? Egy pár szál cirkot seprünek, nehány sor napraforgót egy kis olajnak, répát a tehénnek, sütőtököt a gyereknek, egy vető kendert az asszonynak. A többibe aztán buzát, buzát.
Olyan egyszerü, megszokott, változatosság nélküli ez az élet. Ahogy a hold ujul és fogy, szinte lesugárzik mindenfelé, mit kell tenni. Nyaratszaka folyik a kemény tülekedő munka a földdel, amely már nem is a termőföld megművelésének látszik, hanem a nagy közönyös, kiélt föld hátán egy árva, maroknyi, elkeseredett népség harcának a mindennapi kenyérért. És ez a harc igen keserves, a kiskarai ember nem ér öregkort; időnekelőtte megszakitja magát a munkával.
De ezt a harcot is a századok alatt kifejlődött szokás diktálja. Az egyes embernek nem kell gondolkoznia; el sem is tudja képzelni senki, miről lehetne gondolkozni. A gazdaságról?…
És ott él valamennyiük lelkében, öntudatlan hit gyanánt az ősi pogányság világnézete, a természetimádásnak valami különösen zsongó vallási áhitata, amely olyan örökre ott maradt, ahogy arról a tudósoknak sejtelmük sincs; ezer esztendő csak épen felöltöztette uj ruhába, a keresztyénség keresztekkel ékes csillogó öltözetébe; de a szivek legvalója pogány maradt. S a babonának nevezett vallásos tudásokban, a keresztyén isten templomát is eszköznek tekintik, a saját, néven nem szólitott, de örökkön ur istenük tiszteletére. S vén mesemondók, akik formában is a kirgiz puszták kemény tipusát őrzik, jól ismerik a király tizenkét lányát, a szent hold minden fordulásának összes jelentését s ha a kutból vizet huznak, visszaloccsantják a fölit, ki tudja már miért: a földben lakó örökisten tiszteletére.
A jeges északra szakadt atyafiakra vall itt minden szó, tett; a nyugatra került faj őrzi itt a napkelet lelkivilágát.
Állhatnak a kormány élén bárkicsodák, jöhet abszolutizmus és alkotmányos korszak, – ide ugy szürődik át valaminek a hire, mint valami távoli zsivajgásé. Ki törődik vele? Ha nyilnak a szép tavaszi napok, bele kell akasztani az ekét a földbe.
És ebben a megrögzött világban, ahol az emberi koponyákban az agyvelő némelyeknél keményre száradt, másoknál megpenészedett, egyszerre csak különös forradalom ütött ki.
Született, felnőtt, kiszolgálta három éves katonaságát s megházasodott egy ember. Mint a többi. Ott volt, aki volt, a keresztelőjén, a lakodalmán. Ki gondolta volna, hogy mi lesz belőle.
Az lett, hogy mindjárt az első esztendőn, az apjokától kapott tiszaöntéses földbe repcét vetett.
Már mikor hozta a magot a városból, csóválták az emberek a fejüket. Ki hallott olyat: uj veteményt találni ki! Nem szabad a földből komédiát csinálni!
– Bolond ez a Turi Dani!… Nem bolond a, hanem tékozló. Elvesztegeti a földet!… Persze belecseppent a nagy módba, azt se tudja, mit csináljon, elvesztette a fejét.
Szidták, szemtől-szembe megmondták neki. Ő csak nevetett. Mikor aztán szinte embernagyságra nőtt a kövér, husos levelű repce, mikor nagy, üde sárgaszín virágba borult a szép tábla, s kivált mikor jött az aratás, a bőséges, áldott aratás, amely egy holdnyi földről nyolcszáz forintot eresztett a Dani zsebeibe, akkor szörnyű elképedés lepte meg az embereket.
Soha a világ teremtése óta nem volt esemény, amely ennyire felizgatta volna Kiskarát. Egész télen át a Dani repcéjéről beszéltek. Másik éven megint sikerült a repce. Harmadik éven már az egész Tiszapart sárgállott a repceföldektől.
A lassu parasztok megcsóválták a fejüket s gyanakodva tapostak szét egy-egy rögöt a repceföld sarkában: sose nézték volna ki, hogy ez a föld egyebet is tud teremni, nemcsak amit szokott… Szerették volna kitölteni rajta a haragjukat, hogy eddig mind magának tartotta azt a sok jó pénzt…
Következő évben még nagyobb és még váratlanabb győzelmet aratott a földön Turi Dani, ez a jókedvü, szépbajszu, asszonyszerető fiatal gazda, aki olyan könnyedén és vidáman él, hogy a parasztok, akik hozzá vannak szokva, hogy a meglett ember, a földturó gazda savanyu kedvü, mély, barnabarázdás arcu, közömbös, tempós mozgásu, nem tudnak mit mondani rá, csak azt, hogy
– Egye meg a fene ezt a Danit, ennek minden beüt…
Káposztát ültetett Dani a Tiszaparton. Éppen abba a földbe, ahol első esztendőn olyan szép volt a repce. Kellett is, hogy olyan jól volt az asszonynéppel. Senki más azt a rengeteg földet meg nem birta volna munkáltatni rajta kivül. De ő még a faluvégi cigányasszonyokat is sorra csókolta, csak menjen neki napszámba káposztakapálni.
Ha földrengés ütött volna be, nem okoz olyan rémületet, mint az, hogy háromezer forintnál többet kapott Dani egy olyan darab föld terméseért, ahol százötven, kétszáz forint ára buzánál több nem terem meg. Remek volt a káposzta, torzsátlan, tömött, sima levelü, mint a hártya. Ahova vitte, kapkodták a kiskarai káposztát.
És most már, ezen a télen az egész faluasszonya odaadta neki magát, csak egy darab káposztás földet adjon neki a Tiszaöntésen. Bezzeg akkor nevettek, mikor az öreg Tövigszáraz az eddig használatlan lapospartot adta a vejének merő fösvénységből és nem a kitünő megmunkált buzaföldeket.
Dani szétmesgyélte az egész nagy partot s kiadta bérbe, olyan árért, hogy egy kapavágás nélkül több haszna volt belőle, mintha megszakitja magát a munkával.
Uj terveken, uj kisérletezésen törte a fejét. Nem minden sikerült, de rá sem fizetett semmire. Egy falu asszonynépe volt a vazallusa, a munkás-cselédje.
Alig négy esztendős házas volt, mikor egyszerre csak szűk lett neki a kiskarai határ. Ott terült el mellettük a rengeteg uradalom. Mért ne lehetne onnan földet hóditani?
Mikor fölvette a szót a télen, a többi nagygazdák szokásszerint komoran, szárazon legyintettek. Az a grófé. Ott a zsidó az ur. Mert bérbe volt adva az egész uradalom.
Dani nem nyugodott. Egyre járta az uradalmat; mindenféle ürügyön bemerészkedett. Az egész cselédséggel megismerkedett s boszorkányos szerencséje az asszonyok körül, otthonossá tették a nagy mezőkön. Egy év mulva jobban ismerte a földet, mint a kasznár s a bérlet minden csinyját-binnyát, mint az ügyvéd. Két kisebb részlete volt az uradalomnak, amely független volt a fő bérleti testtől. A Nagyszeg, amely a bérletkötéskor még viz alatt volt, a Tisza egy hatalmas szögelletében és a Pallag, egy szép darab kétszáz holdas legelő. Dani azt is megtudta, hogy erre a két darab földre nem akar a gróf uj bérletet kötni, hanem eladja. Csakhogy a mostani ur, „Miska gróf“, szóba sem állott a parasztokkal; félt a sok huzavonától és nem bizott benne, hogy ezektől pénzt kap. A Pallagra már készen is volt az alku Lichtsteinnal, a bérlőjével, hogy olcsón, örökáron eladja neki. Dani már nem is gondolt rá, hogy ebben versenyre keljen „Liscsánnyal“, ahogy parasztnyelven hivták a fiatal bérlőt.
Az elmult napokban azonban nevezetes dolog történt. Volt a gróf Karayaknak egy csinos vadászkastélyuk Kiskara végén, ahol ötvenesztendő óta nem volt senki a grófi családból. Most Miska grófnak a felesége asszonyszeszélyből lejött ide. Senki sem tudta, hoszabb időre-e, vagy csak pár napra; a kastélyt Pestről küldött mesteremberek gyorsan renoválták s Dani egyszer csak hallotta, hogy már itt is a kegyelmes grófné.
– Beszélek vele! – hajtogatta magában – és már látta is, hogy akasztja az ekét a nagyszegi bérletbe. Háromszáz hold az! Mint a felehatáruk. Kétszer olyan darab föld egy tagban, mint az övé, meg az apósáé együtt véve.