IV
Egy percnyi nyugodalma nem volt. Láz gyötörte a testét; szive körül zsibongást érzett s áramlatok rohantak végig minden tagján, amelyek elvették az erejét és az okosságát. Ez a belső gyötrődés igen régi volt benne. Még abból az időből való, mikor megtanult nagy terveket csinálni és megérezte, hogy semmi külső, közönséges emberi lehetősége nincs, hogy azok valaha sikerüljenek is. Ma már haragudott magára, a szivére, ezért a hiábavaló kinlódásért s gyakran káromkodva bizonyitgatta magának, hogy semmi oka a félésre, hát mitől reszket?
De most egyszerre olyan, szinte határtalanul nagy tervek rohanták meg, hogy csaknem elvesztette a fejét a kapzsiság izgatottságában. S az ő természetével lehetetlen volt nem látnia, hogy ezekhez a tervekhez ő olyan kicsi, de olyan nagyon kicsi ember, – még kisebb, mint mikor az alvégi kapás Turi Mihály fia a Takács lyányra vetette a szemét.
Az erősitette meg öntudatát, hogy eleddig minden sikerült!
Amint ott ült mereven, gondolkodva az asztal mellett a félhomályos szobában, olyan volt mint valami indus bálvány; tizezer esztendeig el birt volna ülni igy.
A pillantása az asztalon fekvő kezére, öklére esett, amely a félsötétben egészen feketebarnának látszott.
Most először látta meg életében a kezeit.
Hogy lehet megölelni ezekkel a kezekkel egy uri asszonyt?
Kirugódtak az ujjai, e vaskos, bárdolatlan, csorba körmü ujjak, amelyek olyan erősek s ugy hozzászoktak a kemény fogásokhoz, hogy nem is birnak puhán érinteni valamit. Az uri fehér hab asszonytest, ha nem vigyáz, ugy szétmállik ezek közt, mint a vajkép…
Eh, szamár beszéd. Olyan nincs, hogy őt megszeresse valami nagyságos, méltóságos asszony.
Aztán egy kemény mozdulattal kivágta a karját, s vasöklével nagyot ütött az asztal közepére, karját acélmereven tartván egy percig abban a helyzetben s villogó szép szemeivel belenézve az élet nagy forgatagos sorába, igy szólt magában:
Meglesz! Eh, mindegy. Akárhogy, de meglesz! Ha ez eddig megvolt, ez is meglesz!
És már nem az az ember volt, aki az elébb, hanem más, a mozgékony, cselekvő, nem sokat gondolkodó, hanem odaütő férfi.
Az ajtó kinyilt s a kis fia lépett be.
– Édes apám! – mondta a gyerek szepegve, – gyüjjék mán enni.
– Megyek fiam, megyek!
S felállott az apa, odalépett a fiához, lehajlott hozzá, felkapta s két vasmarka közt fölemelte az égig.
– Hej fattyam! még gróf lesz belőled!…
S ettől a gondolattól, amely ebben a percben villámlott föl neki, olyan hirtelen fényesség csapott rá, mint a tölgyre, ha beleüt a mennykő.
De ő nem hasadt százfelé a villámcsapástól, inkább összekeményedett. Nem gyult magát elemésztő lángra, csak átízzott, megtüzesedett.
V
Az ebéd csöndesen folyt. Az ember, meg a gyerek egymással szemben ültek a fehér kis konyhai asztal két szélesebb oldalán. Az asszonynak a keskeny végén volt odatéve egy tányér, de nem ült le hozzá, hanem mikor tálalt a népének, maga felvette cseréptányérát és állva evett, gyorsan bekapkodva az ételt a tüzhely mellett. Aztán leguggolt egy kis székre s ölbe véve esztendős kis fiacskáját, annak is adott, megrágva neki, minden falatból, halkan gügyögve hozzá.
Dani gondolkodva nézte szembeülő kis fiát, akinek finom arcocskáján ott volt apjából, anyjából, ami szép. Nagy látó sötét szemeit az anyjától kapta, szép eszes, magas homlokát, fehér husát az apjától.
– Ne szörböjj ugy! – szólt rá Dani a gyerekre, aki szórakozottan szürcsölte a levest a kanálból.
A gyerek ránézett s megérezte, hogy enyhült a hangulat és az reá is átragadt.
Dani nem ügyelt rá tovább, uj gondolat foglalta el.
– Édes apám is szörcsöl! – szólt egy idő mulva komolyan a kis Béla.
Dani összekapta a szemét.
– Nekem lehet! – mondta sulyosan, – én csak paraszt vagyok!…
És odanézett a fia gyenge, vékonyujju kis fehér kezére.
Egy perc mulva hozzátette:
– Mér nem mostad meg a kezed ebéd előtt… Az ilyen kis diákok kezének mindig tisztafejérnek kell lenni…
A gyerek nem értette el s nem mozdult. Az apja rászólt:
– Na!… Eregy rögtön mosd meg.
És a gyerek leszállt a magas székről s nagy csudálkozással odament a korsóhoz, annak a csecsin vizet szitt a szájába, azzal megmosta a kezét, utána az arca közepét, ahogy reggel szokott mosdani. Ő ugyan még sose mosdott kétszer egy nap, de ha az apja parancsolja! Az ajtó sarkán lógott a törülköző; a jó vastag vászonnal pirosra dörzsölte az arcát és vidáman, fényes arcocskával, vizes hajjal ment vissza az asztalhoz.
Az apja csendesen mosolygott. Uri gyerek sincs szebb ennél.
Erzsi pedig elnézte, mi történik itt s felbiggyesztette a száját. Kitalálta az ura eszejárását. De most az egyszer nem haragudott érte.
Karjára vette a gyerekét s odament a fiuhoz; félre törülte homlokából a csapzott rövid fürtöket; a férfi ilyen kicsiséget nem lát meg. Ő fésülte szépre, oldalt választva el a haját, urasan.
VI
Hogy megették az ételt, Dani felállott, megtörülte a száját és ment dolgára.
Ugy ozsonnaidőig szénát forgatott, akkor bejött, megborotválkozott s felöltözött szépen vasárnapló ruhájába.
Az asszony csak nézte, mit csinál, nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Béla, a kis fiuk ott játszott a földön Sanyival, az öccsével és a szemével kisérte az apját.
Mikor Dani készen volt s még a botot is kézbe vette, indult. A pitvar közepén megállt és kereste a szókat, mit mondjon köszönésül.
– Hát… ha… – mondta, minden szó után egyet gondolva – ha begyün Pesta, mondd meg neki, hogy hónap itt legyenek mind a hatan. Megkezdjük a gyűtést. Még renden ázik az a széna.
Ezzel billentett a fejével és elment.
Az udvaron megcsóválta a fejét.
– Ej beh állhatatos! Nem kérdezte meg hová megyek. Hejjaj, nagy baj e, ha az asszony nem igazi segitő társa az urának… Mán én nekem mindent az asszony ellenire kell megcsinálnom. Nem csak hogy nem segit, de még ü nem hisz benne, még ü nem akarja…
Kedvetlenül haladt ki az utcára. Nem gondolt uj gondolatot, csak az érzése volt nyomott.
Az utca üres volt, csak itt-ott ácsorgott egy-egy gyerek. Mezőn van most minden épkézláb ember.
A falu derekán ingvállban, repülő piros, virágos szoknyában egy elég takaros lány jött szembe rá, szaladva. Dani abban a percben az asszonynyal játszó emberré lett s a hogy elnevetett arccal el akart mellette szaladni a lány, annak a kötője közepéhez döfött egy hüvelykujjal.
A lány visszakapta magát és hátra pattant egy lépést.
– Ooó… mondta.
Dani elibe állott.
– Hova hé?
A lányt kergette a sietés és jobbra-balra pillantott, merre szaladhatna el a férfitől, de ez kissé kitárta a karját, hogy akármerre elcsiphesse. Hát aztán megállt a lány.
– Ó mán ne tartson fel, mikor ugy sietek…
– Akkor állj meg, ha sietsz.
– Eresszen.
– Hová mégy? Mi baj?
– Ó nagy baj van.
– No.
– De aszonták meg ne mongyam senkinek.
– Hát senkinek ne mondd meg; azt nem mondták, hogy valakinek se mondd meg.
A lány egy kicsit fölnevetett.
– Kámpec mán a fiatal urnak.
– Mi?
– A mezőrül gyütt hazafele a Csillagon, osztán a lú megijedt a kaputul, oszt kirugott, oszt az ur leesett, oszt abba a szentséges minutumba kitörte a nyakát.
Daninak olyat villant az arca, mint téli villámláskor az ég.
– Meghalt? – kérdezte szilaj arccal.
– Meg, – mondta íjedten a lány s kerekre nyilt szemmel nézett rá.
– Bizonyistenedre?!
– Meg hát! iszen mondom, hogy meghalt – és ijedten esküdözött a lány.
– Jó, eregy dolgodra.
És eleresztette a lányt, akit ugy nem látott tovább, mint azt a tőkét, amely a szomszéd kapu tövébe volt letéve.
Egy percig ott állott kőmereven, akkor fölkapta a fejét, körülnézett s egyenesen bement a baloldalt eső nagy portára, hol a sógora, Takács Gyuri négy lovat itatott a válunál.
– Gyuri, add ide a Ráródat. Az én lovaim mind kinn vannak a ménesbe máma…
– Hová mégy?
– Hónap megtudod.
– Nagyon kihajtod?
– Sose busujj, ha beledöglik se, megéri.
– Hát… vidd inkább a Csillagot.
– A Rárót mondtam! – szólt keményen Dani.
Gyuri fürkészve nézte a sógorát, nem felelt, ismerte, tudta milyen ember.
– Hé, – kiáltotta a kiskocsisra, – hozd ki azt a lúpokrócot… Vagy nyerget?
– Eh, elég a pokróc is.
Ráteritették a ló hátára, Dani a válura lépett s fölvetette magát a lóra, a kurtakantárt kézbe vette s biccentett a fejével.
Aztán nyugodt, egyenletes lépésben meginditotta a lovat.
Pár perc mulva kint volt a faluból s csendes ügetéssel, nagy gondolatokkal haladt előre, puha porfelhőt hagyva maga után.
VII
Alkonyattájon Takács Gyuri lerázta magáról a port, szénatörmeléket s átment Erzsihez, az unokatestvéréhez.
A Turi porta a faluvégén volt s szembenézett az utcára. Magas uj deszkapalánk vette körül s tekintélyes épület volt a különben apró vert falu házak között. Pénzen vette Dani, mikor házasodott és szokott szerencséjével nagyon olcsón jutott hozzá; ma legalább négyszer, ötször annyit ért, mint amennyit ő adott érte.
– Jóestét! – köszönt be Gyuri.
A fiatalasszony kórót tördelt s épen tüzet akart rakni, hogy vacsorát melegitsen.
– Jóestét Gyuri, – mondta szivesen.
Az ember megállt az ajtóban, egészen sötét lett odabent tőle.
Erzsi derülten vetette fel a szemét.
– Hova ment az urad? – kérdezte Gyuri.
Az asszony gondolkozva nézett rá.
– Elment?
– Elkérte tőlem a Rárót, – felelt Gyuri s könnyedén megmozdult, beljebb lépett, aztán odatámasztotta a vállát a szobaajtófélfához. – Elment vele. Még aszonta, hogy „asse baj, ha beledöglik a lú.“ Hát hova ment?
Erzsi habozva megingatta a fejét.
– Nem tudom. Nem kérdtem.
Hallgattak.
– Hát te mindig sütsz-főzsz?
Erzsi ledobta a kórót.
– Eh, olyan kényes ez az ember… Ugy megkivánja, mintha valami pap vóna.
– Nagyon elkényeztették otthon! – mondta maró parasztgunnyal Gyuri.
Erzsi elszégyellte magát az uráért. Restellte, hogy Gyuri igy „magunk közt“ még mindig annyira lenézi a kapás napszámos fiát. Élesen vágott vissza.
– Hát bizony pedig űtet nem szoptatta az anyja negyvenesztendős koráig.
A Gyuri arca elsötétedett. Most ő hallgatott el. Róla beszélik a falusiak tréfásan, hogy még most is szoptatja az anyja, azért nem házasodik meg.
A férfi vastag bajsza megreszketett, szólni akart, meg lenyelte s csak nézte az asszonyt, aki biggyedt arccal forditotta el sértődötten róla a szemét. Az urát ne bántsák előtte!
– Ha én hozzászokok egy asszonyhoz, – szólt aztán, – hóttommal hagyom el… Máshoz is tudtam vón én hűséges lenni. De persze nem akárkihez. Nem teszek az anyám mellé akárkit…
Az Erzsi arca lángbaborult.
Ezelőtt hat esztendővel megkérte őt Gyuri; de ő csak a szemébe nevetett; hogy szerethesse, ha rokona? És nem sokkal azután kutba ugrott Daniért.
Soha Gyuri azóta egyetlenegyszer sem hozta fel; ő is már azt hitte elfelejtette. Mintha el lehetne felejteni az ilyet.
Nagyot hallgattak. Erzsi elrakta a tálasra a tiszta edényt. A férfi apró barna szemével olyan nyugodtan követte a mozgását, mint a fekvő komondor szokta.
– Bizony! Szép ján vótál Erzsus…
Az asszony válla, teste megvonaglott, ahogy a gyerekjánykori neve a fülébe suhant.
A gyerekeket átvitték a nagyanyjukhoz, magukban voltak; dolga sem volt tovább az asszonynak a tiszta rendes konyhában, mégis ugy kereste mihez nyuljon, mit csináljon, csakhogy meg ne kelljen állania. Gyuri jól látta ezt.
– Ha még egyszer oda visszamehetnénk! – mondta a férfi.
Erzsi hallgatott.
– Mi? Erzsus?
– Hagyj nekem békét… Ne kisértsd az Istent.
– Hát bizony Annak is több dóga van minthogy velünk törődjön… Legfeljebb ha megharagszik, akkor…
Erzsi igen kedvetlen lett.
– Te is csak olyan pogány vagy, mint a többi.
– Nem is vagyok angyal… Akkor szivelnél.
– Nem szivellek?…
A vastag erős férfiarcon apró rángások futottak át. A szeme égni kezdett. Sóhajtani szeretett volna, de nem tette, hadd feszitse belőlről a léh.
Végre szót eresztett.
– Hej be is nehéz egybeforrasztani, ami elszakadt.
– Kivált ha sohase is volt egybe… – mondta az asszony.
– Persze, persze! – hagyta rá a férfi.
Olyan szomoru volt a hangja rezgése, hogy az asszony odapillantott unokabátyjára s e pillantás alatt tisztán megérezte, megértette annak sivár, szomoru, reménytelen életét.
– Másnak is van baja, Gyuri,… Gyurika… – mondta halkan, gyöngéden, szomoruan.
A férfi felvetette a fejét, hogy a bubját az ajtófa élibe vágta.
– Annyi nincs, mint nekem, senkinek.
Az asszony sokára felelt, könyes halkan:
– Jó lélek!… Mi bajod?… Mit tudsz te másról?
– Sokat! – hördült fel hirtelen, váratlan a férfi s előbb lépett egyet. – Mindent! Hallod! Takácsfaj vagyok!… Látom az életed! Te boldogtalan asszony! Minden jajjt veled nyögök!… Hej csak ez ne vóna! – hörögte magából kikelve – csak ez ne vóna! egy bajom se vóna!
Erzsi megdermedve állott. Fájdalmasan és mégis boldogan hatott rá, hogy van e földön lélek, ki osztozik szörnyü lelki gyötrelmeiben.
– Utálod ugye! – mondta szemébe a férfi.
Az asszony olyan érzésetlen arccal bámult rá, mint a fal.
– Gyülölöd! Nem szereted! Hála legyen az istennek! Ne félj, leszámolok vele: Teéretted!…
– Mit akarsz! – rémült el Erzsi.
– Vérit veszem, – lihegte kidülledt szemmel a férfi.
– Takarodj innen! – rivalt rá az asszony. – Pusztulj a szememből. Szűz Mária anyám! Eszed ment?!
– Vérit veszem, – ujrázta konokul a férfi.
– Isten a tanum, hogy én is neked, csak egy ujjal merj az uram ellen tenni. Az uram ellen!…
A férfi vissza lefojtotta magába az indulatát, de nem eresztette el.
Lassan megindult; az ajtóban megállt.
– Erzsi! – mondta rekedten, – a mék napon kimondod, hogy mán nem szereted: olyan vége lesz Turi Daninak, – – mint ennek a póknak.
És dühvel lapított szét egy pókot az ajtón, hogy csak egy kis nedves folt maradt a helyén.
Az asszony kevélyen, lenézően, szinte boldogan visszavágott:
– Ott lesz az én uram akkor!
S önérzettel nézett utána a köszönés nélkül elmenő komor férfinak a sürü alkonyatban.
És amint utána nézett és látta az unokabátyját, amint lehorgasztott fejjel, nehézkesen ment előre, valami sejtelem ereszkedett rá a lelkére, mint a köd:
– Egy Takács, az tud szenvedni, de nem tud ölni. Tud dolgozni, takarékoskodni, türni, halni… Hiszen ha tenni is erős volna, akkor ő most Takács Gyuriné lenne!…