X
– Hát mivel szolgálhatok Turi uram? – kérdezte az ügyvéd, hamarosan bevezetve a parasztot az irodába. Nem szerette, ha ezek a bizalmaskodó emberek magukhoz huzzák le az urat. Egyáltalában nem szerette a parasztot, csak baj van velük, az értelmetlenségük, kicsinyességük, ravaszságuk miatt. De kénytelen volt velük tárgyalni s valójában hasznos is.
– Tessék rágyujtani.
Dani kivett egy szivart, megropogtatta és zsebretette.
– Majd otthon gyútok rá. Most nem zavarom magam. Beszélni akarok.
– Tessék.
– Meghalt Lichtstein ur. A fiatal.
– Mit beszél? – pattant fel az ügyvéd.
– Ma délután hazafelé jött a mezőről, a lova megugrott, levetette. A kapufához vágta, rögtön meghalt.
Az ügyvéd felugrott s nagy léptekkel kezdett járkálni a szobában. Le s fel. Az arca elszomorodott ugy jött-ment, sokáig ügyet sem vetett Danira.
Ez nem bánta. Nyugodtan várt.
Egyszer csak meggondolta magát. Odanyult az asztalon a szivardobozhoz s kivett egy szivart. Megropogtatta, a végét leharapta, a csutkát kiköpte s a foga közé vette a szivart. Elővette a gyufatartót s aprólékos gonddal rágyujtott. Két-három apró füstgomolyt fujt ki, s egyetlen gondja a szivarja volt. Mikor rendbe jött vele, a szájába szoritotta s hátrább ült. Jól tudta, hogy nem illik neki a szokatlan szerszám, de egy jó haszna mégis volt belőle. Az, hogy most már uras önérzettel, rátartibban nézte az ügyvédet, aki nagy izgalommal járkált.
– Hát mit akar Turi uram? – fordult hozzá végre az ügyvéd, mikor valamennyire lecsillapult az izgatottsága s nagyjából átgondolta a helyzetet.
– Én? – szólt Dani s hallgatott.
– Na. Csak ki vele. Na.
– Hát… csak meg akartam ezt mondani!… – és ujra bevette a szivart a szájába.
Az ügyvéd bosszusan sarkon fordult és tovább sétált. Ez dühiti agyon a parasztokkal. Ez a kutya modor. Ez a ravasz, piszkos alattomosság. Már sejti, mit akar a paraszt. Valamit át akar venni a bérlő szerződéseiből. Magától el is mondta volna, de most, hogy ő kérdi, hallgat. Egy káromkodást morzsolt el gondolatban a foga közt. Nem mondta hangosan, mert tudta, hogy Dani jómódu, élelmes, szerencsés ember s a falujában ő a kolompos. Szóval, lehet valamit kezdeni vele. Tán sokat is!…
– Hát ügyvéd ur! – szólalt meg végre Dani s két ujja közé vette a szivart.
– Tessék, – szólt akaratlan üzleti szolgálatkészséggel az ügyvéd.
– Hogy áll ez a… izé.
– Mizé?
– Ez a… – eregette a szót meggondolva Dani, – ez a szerződés.
– Melyik?
– Hát a Pallagrul való.
Az ügyvéd szeme fölcsillant. Már értette, mit akar a paraszt. A legelőt, amelynek készen van az alkuja s a napokban kellett volna aláirni a szerződést.
– Az rendben van, – felelt rá.
– Akkor jó… Nem nagy istória amit akarok. Annyi az egész, hogy ha a fiatal úr meghótt, én beállanék helyette…
Fölvetette a fejét s nagyot nézett az ügyvédre, mintha valami merészet mondott volna.
– Ha elfogadja a gróf – szólt az ügyvéd.
– Az legkisebb! mondta Dani. – Hónap bemengyek a grófnéhoz, nálunk van most. Majd megmondom neki.
Az ügyvéd mereven nézett az emberre.
Aztán ujra járkálni kezdett.
Jó idő mulva megállott az ujra nyugodtan szivarozó ember előtt.
– Nézze, Turi Dániel uram. Mondok én magának valamit…
Dani hallgatott, ki se vette a szivart a szájából. A mögül, mint valami fegyver mögül lesett ki óvakodva az ügyvédre.
– Hát nézze, azt mondom én magának, vegye át az egész bérletet…
Daninak a szeme sem hunyoritott, egy arcizma sem mozdult meg a nagy szóra. Mintha semmiség volna, amit hallott.
– Látja barátom, – kezdte az ügyvéd hevesen, – ilyen kedvező alkalom nem volt erre soha. Ezer szerencséje, hogy éppen ma jött be hozzám… Tudja, nekem régi elvem a parcellázás… Maga a falujával vállalkozik a bérletre, aztán majd megcsináljuk a dolgot. Mit szól hozzá?
Dani jó ideig hallgatott, végre ezt mondta:
– Be rossz szivart tart ügyvéd úr… Az embernek csak köphetnékje van tüle.
Az ügyvéd megcsóválta a fejét. Paraszt a paraszt.
– Van nekem jobb szivarom is.
Kinyitotta a könyvszekrény üvegajtaját s kivett egy dobozt.
Elébe tartotta a vastag szivarokat Daninak.
Ez pedig mosolygós szemmel nézte a szivart, meg az ügyvéd puha, nőies, hófehér kezét s amint hajlithatatlan vasujjaival gyámoltalanul belenyult a skatulyába, ezt gondolta magában.
– Iszen csak volna nekem egy órára egyszer olyan kezem mint neked!…
XI
Erzsi csak akkor eszmélt rá, mit mondott tulajdonkép az unokabátyja, mikor az már eltünt a kapun túl, el az utca során. Előbb csak azt értette, hogy fenyegeti az urát és a szinte állati megszokás, a feleség gépies veleérzése tört ki belőle, amely mindenkivel szemben egy testül, egy lélekül mutatja, hazudja a házaspárokat. De aztán lassan kivilágosodott benne a Gyuri gondolata. És megint szégyenkezni kellett az uráért ez előtt a férfi előtt. Mert ennek nagy állhatatossága közös volt az ő lelkével. Nem hitte, hogy legyen idő, mikor Gyuri áll bosszút ő érette, mikor már nincs más hátra, de jóérzés, hogy van akkorra mentség.
Ha ő egyszer kimondja, hogy utálja az urát!…
Uristen, mi mindennek kell még elkövetkezni, ha még most sem tudja kimondani. Hiszen már végig járta az egész kálváriát. Van még hátra stáció? Vagy most jön még a legsúlyosabb?
Megremegett; eszébe jutott a grófné. Ha az az ember megpróbálja, hogy még ahhoz is hozzá férkőzzék.
Mije neki hát ez az ember? Mi az övé belőle. Hiszen ha a lábát kihúzza, már másé, minden asszonyé, akit a szemével lát; ha meg itthon van, szólani se lehet hozzá, tele van a feje gonddal.
Keserves sirásra fakadt.
Meggyujtotta a lámpát.
Épen hozták a gyerekeket. Kovácsné hozta, aki az apjáéknál mióta ő emlékszik, mindig egyforma hűséges bejáró volt. Ugyis ragaszkodott hozzá Erzsi, mintha ez is anyja volna. Az ő apja körül minden ily állandó, az élet, a napirend, az emberek, még az anyjával való örökös huzalkodás is. Erzsi ebben az uj életben, ahol naponként széditően gyarapodnak valamivel s minden percben fájdalmasan vesztenek valamit, nem tudott meglenni. Hiszen ő azt akarta, hogy tökéletessé teszi, ami otthon csak gyarlón volt meg. Az apja vérét örökölte s örült, hogy a maga gazdasszonya lett, most már lesz alkalma rá, hogy azt az abszolut rendet és tisztaságot megteremtse, ami az anyja mellett lehetetlen volt. De még rosszabbat kapott. Csak kicsiségekben valósithatta meg az ura mellett amire vágyott; a nagy dolgok ugy zajlottak el fölötte, mint a vihar. S otthon épen az alapja volt rendben az életüknek!…
A vén asszony sok mizserálással tette le öléből a már alvó kisebbik fiut és ő maga fektette szépen a bölcsőbe. A nagyobbik rögtön meglátta s megérezte, hogy anyjának baja van s vidám arcocskája elszomorodott, nagy, sötét szemei tágra nyiltak, azzal nesztelenül a fal melletti kis székre ült s öregesen megtelepedve, lóbázta a fejét, mint a nagyapja szokta, igen, igen.
Erzsi ugy járkált, mint az alvajáró, nem is tudta mi történik.
– Jajh, be elfáradtam eccer, – nyögött fel a vén asszony.
– Mit dolgozott Mari néném?
– Én ugyan semmit, de az a legnagyobb dolog hogy nem lehet máskép előre menni, csak ha az ember egyik lábát a másik után rakogatja. Ebbe fáradok én el legjobban…
Erzsi álmodva nézett rá, alig értette a tréfát.
– Mi ujság otthon?
– Óh jaj, ott ugyan kevés jó. De hol van mán jó ezen a világon? Mán még az is kiment a divatból, mint a nevetés. Én legalább van esztendeje, hogy nem huztam el a számat.
Mari néninek az ilyen mondásain nevetni szoktak, pedig ő tiszta szivéből komolykodik. Erzsi nem nevetett. Busan kérdezte, a torkát fojtogató szomoruságtól alig birván egy-egy szót ereszteni:
– Mi történt?
– Összekaptak eccer.
– Kik? – rémült meg Erzsi, azt hitte az apja, meg az anyja.
– Arra járt ez a vén Turi.
Erzsiben elfult a szó. Egy pillanat alatt, mintha meggyujtják a kazlat, lángralobbant benne a halommá felgyült düh az ura családja ellen.
– Mit mondott?
– Azt, hogy köszönje meg az a tetves Tövigszáraz, hogy nagyasszonyt csinált az ő fia a lányábul.
Erzsi szédülést, a gutaütés rohamát érezte a dühtől.
Szólani nem birt, csak kinyitotta, meg becsukta a száját.
Egy ideig kinos csend volt, akkor a vén asszony megbánta amit tett. Nem birta volna ugyan magában tartani a szót s nagyon megkönnyebbült, hogy ilyen hamar kiadta; de most aztán restelte is, sajnálta is, hogy megtette.
– Hát ugy vót a, – kezdte kis idő mulva, magyarázva, békitve, – hogy arra járt a vén Turi, ott ment el a kapu előtt, osztán az anyád kikiáltott neki, hogy álljon meg. A miatt a nyavajás tető miatt van ez mind, akit olyan rosszul csinált meg nektek a vén fuser apósod. A vén Turi megállt. Oszt aszondja az anyád: „hajja-e nászuram, megint csorog az a tető.“ A meg gorombán szólt: „Hogy csorogna, mikor eső sincs? Bár csorogna, mintha vederbül öntenék, mert kék a kukoricára.“ „Azér kell most csinálni meg, aszongya az anyád, mig itt nincs az eső. Mer akkor oszt mit csináljunk, ha befoly?“ „Tegyenek alá dézsát, meg tekenőt. Ha nincs elég, kérjenek a lyányuktul. Van ott. Mer az nagy-asszony…“ Akkor gyütt ki az apád. Nagyon mérges lett, mert mégis cudarság, hogy ez a vén kutya Turi, ha mán zsupkötő mesternek adja ki magát, olyan rondán csinálta meg azt a fedelet, száradjon el a keze. Oszt aszondja az apád: „Hallod-é nászom! Vagy tudsz valamit, vagy nem. Vagy csináld meg, vagy rádbecsültetem!“ Nahát lett akkor ott égiháboru. Az a csufszáju vén! nohát olyat emberfia nem hallott, amit az tett. Óh Uramisten még annak is el kell kárhozni, aki meghallgatta. Jajjaj, csak aztat az egyet sajnállottam, hogy csak eccer vót e világra kénköves esső. Most kellett vóna, ha mindjárt engem magamat is odatemetett vóna. Akkor mondta a vén gazember, hogy „köszönje meg azt egy tetves Tövigszáraz, ha az ü fia nagyasszonyt csinált a lyányábul“.
Erzsi kóválygó fejjel hallgatta el a beszédet.
– Hát mit mondasz erre Erzsus? Mit mondasz erre? Hogy egy ilyen ember, egy kapási ember, aki a két keze után él; egy ilyen ember, akinek faltányija nincsen az apja után, ez merjen szájat tátani egy jó gazdára!… Mit szólasz ehhez!…
A fiatal asszony összébb huzódott, mint akit a hideg lel s megrántotta a vállát.
– Maga is jobban tenné, ha elfelejtené már a beszédet, minthogy ilyeneket hord egy háztul a máshoz.
Az öreg asszony meghökkent. A kendőjét beljebb huzta az arcába s az mély árnyékba takarta vonásait.
Kis ideig csöndesen ültek s a gyerek ott a fal melletti kis széken öregesen bólogatott fényes, tiszta, szép, kerek fejével.
Aztán felállt a vén asszony.
– Jajh, de menjünk mán… Egész éccaka lett eccer. Még a nap is elfáradt mán, elbujt a vackába. Hát egy ilyen rosseb vén asszon hogyne törődne el… Jóéccakát Erzsus!…
– Isten áldja.
S a vén asszony, mint egy vén boszorkány bujt ki a lámpavilágról, bele az odakinti sötétségbe.