VIII
Erősen sötétedett, mikor Dani beért a városba. Fülledt, poros volt a levegő, vastag, harapni lehetett. Dani megtörölte a homlokát s megvetően mordult:
– Egye meg a fene ezt a svábszagu port.
Mint minden paraszt, idegen volt a városban, bár sokat járt be oda. Mégis csak a maga kis falujában volt ő egész ember. Itt másfalubeli volt, aki nem élni, hanem nyerni, vagy veszteni jön; ezért amint beért a város légkörébe, már összehuzta a szemét s valami olyan érzés zsongult meg benne, hogy harcrakészen kell állania. Ezek a házak is, a széles utca két oldalán ugy megbujnak a palánk mögött a sürü homályban, mint leselkedők. És jól ismerte a bennük lakókat, a svábokat is; azokkal másképen kell alkudni, mint a maga fajtájabeliekkel. Ha annak el akar adni valamit, eszénél legyen az ember és még mikor tulajdon szemével látja, hogy jó vásárt csinált, akkor is biztos lehet, hogy a sváb nyert és ő veszitett valahol.
Régesrégen megszokta a szomszédságot. Beleszületett s nem haragudott rájuk, természetes, valóságos, meglevő helyzetnek, tehát az egyetlen lehetségesnek ismerte, hogy minden ugy legyen, ahogy van. De nem érezte jól magát köztük. Parolázott velük, s nem huzta hozzájuk a belső érzés, inkább taszitotta, elválasztotta tőlük.
Pedig ez az utca még egész falusias, mintha otthon járna, ugy is hivják, hogy karai-ut. Innen befordult a másikra, ahol már nem volt palánk az utca során, hanem a házak véggel, homlokkal álltak ki az utcára, s malter-oszlopokkal, vörös téglakockázással volt cifrázva a ház eleje; az ablakok felé háromszögek voltak rakva, amiknek a mirevalóságát sose találta ki a magyar ész, de a pallér azt mondta: igy uras! Amint a piac-utcára ért, szembefordult a nagy utra; a bágyadt égre felrajzolva állt előtte az óriás torony, amely mint szörnyű nagy intőjel áll templom nélkül s az ősidők népének rengeteg arányu lelkességére figyelmeztet. A mai soványlelkü kis polgár város restaurálni sem birta az ősök monumentális alkotásának maradványát. Az ország jött nagyvégül segitségre s most fák között áll a stilszerüen helyreállitott torony; csipkés uj teteje szépen szegi be a csucsát.
– Ménkű torony! – mondta magában Dani. – Hány szekér kű van ebbe! Elég vón a félmegyének, fuvarnak, egy télre… Oszt ez is a miénk vót…
Elrántotta a száját s tovább poroszkált, befelé a piacra. Félpillantást vetett föl jobbkézről a zárdára, baloldalt a háromtornyu plébánia-templomra, amelyben ma is minden második vasárnap németül predikálnak. És még jobban, ellenségesen vonta össze szemöldökét s a keze ökölbe szorult. Ma is él még nagyapai öreg bátyja, aki mindent tud a régi időkből és sokat mesél a városról is, milyen volt azelőtt, mikor a „nagy torony“ még a „magyaroké“ volt. De elvették, pedig „az Isten se javasolta“. Mihelyt feltették a keresztet a hegyibe, másik nap beleütött az égi tüz, s leégett a torony is, a templom is. A templom beszakadt, sose épitették ujra. A kálomisták kérték a kövét, hogy uj templomot épithessenek belőle maguknak, ott ahol kijelölték nekik, tul a hidon, kivül a fővároson, az ispotály-zugban. De nem kapták meg, később a plébános istállóját épitették meg a faragott kövekből.
Ugy hallgatják ezt már, legyint hozzá az is, aki mondja, az is, aki hallja.
– Régen vót, tán igaz se vót… Nem érdemes mindig azt az egy nótát fujni… Mit ér a, ha urak vótunk is valaha, de ha most nincsen falatunk se…
Dani azonban más szivvel hallotta. Ő, ha olyan szegény is az apja, a régi nagy karai családokból való. A grófi család belső jobbágyai közül. Sokszor eszébe jutott az öregapjának egy megjegyzése: „iszen benned is van annyi Karay vér, mint némelyik grófba“… De többet sose magyarázta ki, hogy gondolta. Azt tudja, hogy valaha jómódba voltak a Turiak. Csak elszegényedtek. De a gőgöt s a felkapaszkodás vágyát örökül kapták. S egyuttal a forrongó haragot is, amelyet e kelletlen szegénység kelt. Ha ez eszébe jut, mindig kivágja az öklét s szeretne ütni.
Most eszmél rá, hogy ami tervet kifőzött az uton, annak a mélyén ott ez az érzés. Összecsikoritja a fogát és merően, elszántan néz előre. Ugy érzi mintha nagy csata előtt állana s mintha háta mögött egész sereg várna.
Földet akar szerezni, hóditani; földet nemcsak magának, hanem földetlen, éhes soknépü falujának.
És egyszerre ugy megfeszül a mellén a sokgombbal begombolt lajbi, majd szétpattan.
– Megálljatok kutyák! – mondja magában s nem a szegény, kis, kidarabolt földeken kinlódó, nyomoruságban-testvér sváb és oláh felebarátaira gondol, hanem a gond és dolog nélkül élő urakra, a nagyurakra s épen a grófra, akinek magastornyu várkastélya szemébe tünik a piac tulsó oldalán, ahol gőgösen, téresen terpeszkedik hatalmas parkjával, diszfáival, sulyos láncos, vasgolyós vaskeritésével. – Megálljatok, a véreteket is kiszijjuk, mint ti a mienket!
IX
Egy nagy kapu előtt állitotta meg a lovát s leugrott róla.
Hogy belső izgatottságát legyőzze, nagyot nyujtózott s nagyot ásitott. Aztán kissé elmosolyodott, megcsóválta a fejét.
– Maj meglássuk, – mondta, – hány zsákkal telik. Még semmi sincs az iszákba!
Bevezette a lovát maga után a kis kapun s odabent a szép virágos udvaron, ahol üveggömbök csillantak meg a gyorsan leszállt esti sötétben, megkötötte a kiskeritéshez. Azzal maga fölment a lépcsőn az üveges, világos, vadszőllő befutta tornácra.
Sötét volt ott s nem mert lépni, ismerte a lakást, tudta, hogy telesteli van csecse butorral. Nem szeretett volna valamit fellökni.
– Jóestét! – kiáltott be hangosan s levette a köszönéshez a kalapját.
Egy perc mulva lámpa világitott ki a belső szobából a pitvarba, onnan a tornácra. És Dani meglátta, hogy egy szőnyeges hintaszék előtt áll. Örült, hogy még egyet nem lépett, mert biztosan felrugja ezt s véle a kis asztalt…
Szolgálólány hozta a lámpát, utána a szép fiatal asszony jött ki.
Dani rögtön kihuzta magát és elfelejtett minden gondolatot, amin eddig evődött, csak gyönyörüséggel nézett a szép zsidóasszonyra.
– Jóestét kivánok! – ismételte meg a köszönést derült nyugodtsággal. – Itthon van a tekintetes ur?
– A kaszinóban van! – felelt a fiatal hölgy s nagy kiváncsi szemeket vetett a szép parasztra. – Miért keresi?
– Dolgom vóna vele, – billentette oldalra a fejét elmosolyodva Dani.
– Nem kiskarai maga? – kérdezte a nő.
– A vónék én.
– Hiszen Turi Dani, ugye?
– Azt se tagadom, hogy a vagyok.
– Akkor jóestét! Üljön le. Jön az uram mindjárt… Most fektettem le a médikét.
Leültek a tornácon. Az asszony a hintaszékbe süppedt, Dani egy karszékre ült a szemközti nagy ebédlőasztal mellett.
A nagy lámpa éles, sárgásfehér világa roppant előnyösen szinezte az asszonyka bőrét. Dani szinte meglepetve nézte. Voltaképpen ma először vetette szemét igaz figyelemmel uriasszonyra. Ez eddig olyan idegen és messzelevő volt neki, hogy fölöslegesnek tartotta a kiváncsiságot is. De most, hogy megütötte az orrát az erős parfüm, a heliotróp ismeretlen illata, valami szokatlan testi izgalom gerjedt föl benne. Biztosan ilyenféle asszony a grófné is, de persze, hogy ezerszer szebb!…
A hölgy megérezte a parasztember megilletődését s nem vette rossz néven.
– Mi ujság maguknál, Dániel gazda? – kérdezte tőle s egy kissé zavarban volt, mert nem tudta, miről fog beszélni ezzel az emberrel. Ismerte Danit, tudta, hogy gazdag és hogy értelmesebb a többinél, de azért fogalma sem volt róla, micsoda témát vethetne föl neki.
Dani nem sietett válaszolni, gyöngén vállat és szemöldököt vont s ujra elmosolyodott. Jól állott a mosolyos kifejezés erős vonásu, telt férfias szép arcán. Bizalmas nézésü kifejezésteljes kék szeme csillogva legelészett az asszonyon s néha szinte beleöklelt, átfurta a dus, csipkés pongyolát. Az asszony már szinte zavarba jött. Nagy sötét szemeit, amelyekben az ifjuság gyermekded önkéntelensége s a nagy intelligencia megértő okossága vegyült, fölvetette a plafondra s ezzel egészen kiszolgáltatta magát, duzzadó, fiatal csókos száju, májpuha s finom bársonyarcu, omló vonalu szépségét a nézőjének. Dani az első percben szinte megütközéssel leste; valahogy nem tetszett neki, természetellenes volt előtte ez a finomság; de a fehérbőrü, feketehaju ügyvédné oly tiszta volt, oly kevéssé mesterkélt, hogy asszonyértő szeme rögtön beletanult, hogy kell nézni az idegen kincset: az uri nőt.
S gyorsan kigyuló vére egy perc mulva már szinte rohanvást zuhogóhoz ért. Im itt előtte, egy karhosszra az a nő, akire ma gondolt s mégis olyan távol, hogy lehetetlen elérnie. Megsejtette azt az undorodást, amely elfogná ezt az asszonyt, ha ő hozzáérne kézzel…
El kellett forditani is a szemét, körülnézett a pazar tárgyakon, amelyekkel nem is volt tisztában.
A szép hölgy megtalálta a témát.
– Hallja! – kiáltott fel, megörülve a gondolatnak, hogy van miről beszélni, – haragszom ám magára.
– Rám? – mosolyodott Dani.
– Magára bizony. Szépeket hallottam róla.
– Rólam?
– Mondtam is mindjárt, hogy csak kerüljön elibem a Dani, majd adok én.
– Itt vagyok! – szólt Dani s derüsen várt; az asszonyka fölényesen, magasról leereszkedően beszélt, ahogy a komoly idegen gyereket, a parasztot szokás leckéztetni.
Dani nem volt többé izgatott. Megkezdődött az asszonnyal való összetüzés. És ez neki gyönyörüség volt, mint mikor a komondor játszik a cicával.
– Szép! Hát maga gyülöli a zsidót? – szólt a hölgy.
– Én? – mondta Dani megütődve, mert eszeágában sem volt effélére gondolni valaha. De aztán eszébe jutott, hogy biztosan Farkas Danival téveszti össze az urnő. Nem tiltakozott a vád ellen, nem lett vón férfias, fölvette a heccet.
– Azt mondták magáról, haragszik a zsidóra, – folytatta a hölgy.
– Nem jól mondták azt, – mosolygott Dani, azzal a közvetlen felsőbbséggel, amire a férfierő emeli az okos embert a nővel szemben s amely játékká teszi előtte a vitát.
– Hát nem? Nem haragszik rájuk?
Daninak hamiskodó ráncok gyürődtek a szeme sarkában.
– Nem mindre!… Csak minden másodikra.
– No ja, – szólt az asszonyka bájos okossággal – nem mindre, ugye? A jókra nem, csak a svindlerekre?
Dani vidám szemmel ingatta meg a fejét.
– Nem ugy válogatom én azt.
– Hát hogy?
– Hát… – s eltörülte szép gesztenyeszin nyalka bajuszát, – aszerint, hogy a mék csipkés nadrágba jár, arra nem haragszok.
A hölgy először nem értette. Álmodni se mert volna ilyen tiszteletlen célzást.
– Csipkés… milyen csipkés? – mondta.
Danyi sunyin mosolygott.
– Ahoz már nem értek, mék a szebb, a horgolt, vagy a kröplizett.
Az asszony arca lángvörös lett.
Elértette a szemtelen tréfát s egy pillanatig álmélkodott a paraszt előtt. De a másik percben ellenállhatatlan kacagás fogta el, ugy hogy alig birt magával. Két szép gömbölyü fehér karját kitárta, hogy a csipkelebbeny visszahullott róla, hanyatt dőlt és kacagott. Dani az éhfarkas mohóságával nézte, faldosta a rengő, játszó, gyönyörüséges idomok habzását.
A hölgy kétszer-háromszor ujra kezdte a kacagást. Szép, fehér, szabályos fogai kicsillogtak, kékesfekete haja kissé meglazult, fehér homlokába hullott, nagy pilláin egy-egy könycsepp rezgett, mikor végre szembenézett a férfival.
– Hát Dani uram, maga szereti a zsidóasszonyokat?
– A szépeket.
– Engem is!
– Magát?… Magáér, nagyságos asszony, elcsüngenék kötelen egy hétig.
Az asszonykából ujra kitört a csiklandós, harsonás kacaj.
– De azér nem lenne a kedvemér zsidó?
– Lennék én még Krisztus is!
– Mi? Az olyan nagy áldozat volna magának?
– Hát iszen a zsidók feszitették meg a Krisztust, nem a Krisztus a zsidókat.
Erre ujra kitört a kacagás az asszonyból.
– Jaj Dani gazda, Dani gazda – mondta végre, – hogy találja ki maga az ilyeneket. No hallja, maga jobban udvarol, mint az urak.
Ebben a percben megjelent a férje a tornácon.
– Mi az, mi az! – kiáltotta, – mi van itt?
– Na hát ilyen ember nem létezik több, – ugrott fel az asszony s hozzá szaladt, – mint ez a Dani bácsi.
– Igazán?… Áh, Turi uram?… Prima ember!
Dani felállott s odább taszitotta parasztosan a széket. Aztán elnézte az asszonyt, meg az urát, amint puhán, könnyedén átölelték egymást. Olyan könnyü mozdulattal pihent az asszony fehér keze az ura vállán, mintha egy fehér rózsa esett volna oda. S olyan lágyan lehelt rá a vöröses bajszu, husos arcu férfi egy kis csókot arra a kézre, mintha nem is érintette volna. És mikor épp ilyen könnyedén, lepkeszárny módra csókolták meg egymást, Dani tisztán megérezte, mi az az elérhetetlen valami, ami hiányzik az ő asszonyaiból, az ő szeretkezéseiből: ez a ruganyos puhaság, ez a lágy érintkezés. A tüz legyezése, a test testetlensége.
Nem is hallott semmit a beszédből.