I

Hamar beállott a tél. Már november elején vastag hó boritotta a földet. Még itt sem volt az igazi tél s a szegény emberek, akik olyan könnyen élnek, mint a madár s minthogy kicsivel beérik, semmit sem gyüjtenek, – már is lopkodták a nagy gazdák napraforgó kóróját tüzelőnek.

Turi Dani, a nyár óta megszokott szótlan, mogorva módján hajtott végig a falun. Nem nézett jobbra-balra, csak a két ló közé a rud végire. A vastagtalpu parasztszán keményen zötyögött a ridegre fagyott hótalan uton. A lovak patkója csattogott a rögökön.

– Hát a csengő, Dani! – kiabált rá egy menyecske, aki nyakig felgyürkőzve szaladt ki egy dézsa mosóvizzel, hogy kiöntse s a lázas, gőzös munkától friss volt, jókedvü, – hol a pergő Dani? Szégyelli magát a lovad!…

Dani nem felelt. A homloka egy árnyalattal komorabbra huzódott; ugy ült a szekér elején az ócska fekete gubában, benyomott báránybőr süvegében, mintha nem látna, se hallana; csak bámult mereven maga elejbe, a ló lába elé szaladó rögökre, a szemetes, ganajos utra, amelyen minden olyan keményre volt fagyva, mint az ő lelkében.

Nem látta két oldalt az utcasort, sem az embereket, akik pipavégről diskuráltak egy-egy kapuban, sem az asszonyokat, akik még most is utána néztek azért Turi Daninak.

– Há má mégis hát mi a fene baja van ennek? – kérdezte egy gazda szószaporitó komáitól, akikkel jól begubázva szidták a hideget, a telet, nyarat, kormányt, meg az istent.

– Ajjé, nagy annak a baja. Nem nyelheti le eccere a kiskarai tornyot. Az a baja.

Dani a nyár óta valóban hihetetlen kapzsi lett gyüjtésben, munkában, vagyona szaporitásában. Azzal a fáradhatatlan szenvedéllyel, amivel, mint a tüz tudta mindig megemészteni, amibe belefogott, most tiz emberre valót dolgozott. Nem törődött már sem a feleségével, sem a gyerekeivel, sem az asszonynéppel, csak a pénzszerzéssel. A nyáron minden nap bent volt az ügyvédnél, még se birta megkapni a meghalt bérlő örökét. A gróf elutazott Afrikába, a grófné hallani sem akart többet a kiskarai uradalomról; László gróf, a sógora meg nyiltan kijelentette, hogy ellene van a parasztoknak. Mégsem történt semmi. Egyelőre nem is volt sürgős, ujévre kellett meglenni a döntésnek.

Ahogy közeledett a falu végéhez, a kastélyhoz, Daninak is eszébe jutott ujra a dolog.

Egyszerre csak önkéntelenül felpillantott s jobbra lenézett az utcára. Bora állott egy kapuban. Be akart menni, de a Dani kedveért kilincsre tett kézzel visszafordult. Dani szórakozottan jártatta a szemét a szép lányon, akiről vastag szürke nagykendőjében is megérzett, hogy karcsu, ideges teremtés. Csak épen egymásra néztek. Nem történt semmi. Nem szóltak semmit. Még csak nem is köszöntek egymásnak a szemükkel sem. Csupán csak megnézték egymást. Bora a maga ideges, érzékies, odameredő nagy nézésével, Dani komoly, férfias, vizsga tekintetével. S Danival elszaladt a szán; fejét sem forditotta vissza a lány után. Előre nézett ujra, le a földre. Bora pedig benyitotta a deszka kisajtót s ropogós, friss, halk neszü léptekkel ment el a tornác előtt be a házba.

Éles szél csapott a Dani szemébe; lejebb huzta a süveget a szemöldökéig, lesütötte a fejét s gyorsabban hajtott neki a szélnek. A fákat vastag zuz boritotta, fehér volt az egész világ s az akácok vastag fehér lombjáról a szél hóport rázott le. A lovak gőzölögtek s dér fagyott a szőrük szálahegyire; nagy fekete varjak tanyáztak itt-ott valami hulladékon s lomhán reppentek föl a ló elől.

Dani felpillantott, végignézett a fasoron, amely közt siklott a szánja. Csuda kép ez, a dusan bezuzmarázott ut, fehér cukorfák ezernyi ezer foka. Megfagyott tündérország, amely holtában uj gyönyörüség. Dani hunyoritott, megpihentette szemét, aztán ujra a lovaira nézett s érezte az arcába vágó szél szurdosásait.

Az árok hidjánál gyors fordulással kitért az országutról a mezőre, az uttalan utra, ahol nyoma sem volt a dülőut csapásának a hó alatt. Repült, farolt a szán a sima havon, amely keményre volt fagyva, hogy a gyors lovak patája nem szakadt bele.

Nagy, nagy magánosság közepébe csöppentek. Csak a szél csendes suhogását érezte a fülében, meg a szán csikaritó éles surlóhangját, a lovak egyenletes taktusát, fuvását, de a nagy sik mezőn sehol semmi más nesz nem kelt szárnyra. Kékesen villogott a hómező nyugatra, bántóan szurós, sárga fénnyel keletre. A reggeli nap áttört a laza opálos égen, amely köröskörül ép olyan egyforma, bágyadtan világitó volt, mint a hó.

Dani szórakozottan figyelt rá a nyul csapására; tapsifüles járt erre, még a friss hóban, a mély hóban s hasig dagasztott benne.

A két jó ló repült előre, gondolomra, találomra. Itt-ott egy-egy kukoricaszár állott ki s leszakadt szárnyakkal cipelte a rácsapzott havat. Egy távoli tanyáról kutyaugatás hallatszott különösen, idegenül, de mély csendüléssel.

Jó félóráig rohantak igy. A két ló, mintha ki akarta volna rugni az istállói zsibbadtságot csülkeiből, nyargalt mint a szél. Daninak kipirult az arcéle s egyre fogyott kedvetlen maznasága. Egyenesebbre ült a deszkán s a guba alatt nyujtóztatva derekát, megropogtatta gerinccsontjait. Magára érzett s szilajul rántotta össze a szemét. „Gyi te ló!“ Porzik a hószine. Jól esik a szél. Feljebb tolja sipkáját, hogy telibben érje a levegő s gyorsabbra ránditja a gyeplő szárát. „Gyi, gyi, kutyaló!“ Mit törődni az élettel. Mit a bajjal. Ki mit árthat? Ki mit ér? Kire mi gondja az embernek! Sima az ut, szalad a szán, álljon elébe aki mer. Elébb-utóbb mindent elérünk, ha élünk. És mért ne élnénk, mikor élni jó, élni szép, élni mégis érdemes! Ez az egy öröme van az embernek, hogy él és tesz, és repül! „Gyi te ló! Kutyák igyák véreteket. Gyi te hát! Gyi hé! Gyi hé! Gyi hé!“

Végre szemébe tünik a nagy körtefa s erről eszébe jut, hol jár, mit akar. Meglepetve néz körül. Puszta a föld, az ő földje. Sehol nyoma sincs a kórókazalnak; azért jött ki most, hogy hazahordja mig el nem lopják s ime csak a moncsalékját, a maszatos, hóba taposott, hóba fagyott helyét hagyták meg a gazdának.

Dani éktelen haragba tör ki s a magas egekig hasit a káromkodás, amellyel a tolvajt körülteremti. De hiába, a kóró nincs meg. Nyilvánvaló, hogy nem régen hordták el; most, mióta felfagyott a hó. Ma! itt a friss csizmanyom; a szántalp gyürte hó olyan friss, mintha ebb a percben járt volna itt a tolvaj.

Körülnéz s a távolban nagy sötét foltot, egy futó boglyát lát meg. Az ő. A tolvaj.

Utána.

Előveszi az ostort s közé vág a lónak. A két tüzes állat idegesen kirug. Még egyszer végigvág rajtuk. És még egyszer. Kitölti dühét; a véknyába, a hasa alá ereszti az ostorhegyét, hogy a lovakat majd megeszi a fene.

Aztán megereszti a gyeplőt s repül a két állat, mint a fütyülő szél. Dani bedugja az ostort a helyére a szánódalba s ereszti őket. Utána a tolvajnak. Szakadékon röpülnek át, le a vájásba, fel belőle. Néha olyanokat ugrik a szán, majd átpattan a lovak felett, néha olyat farol, majd felboritja a kocsist. De csak előre. Semmit sem kerülnek ki.

Ma jól esik épen ez a harc, ez a futás. Dani a süveget a bubjára taszitja s villogó szemmel kémli az üldözött szánat. Az nem sejt semmit. Nyugodtan, egyenletesen poroszkál s a távolság rohamosan fogy köztük. Dani reméli, hogy mig a fasorba, az országutra beérne a zsivány, rajtaüt akkorra. De jaj keserves lesz. Ha az öregisten vón, se irgalmazna neki. Hátranéz s megbirálja a vasvillát félszemmel. Lesz annak dolga. Mikor csakugyan közelre éri, vissza is fordul s kezébe veszi a villát. Olyan jólesően fogja a markába, hogy érzi minden inában a férfiui erőt. Egészen más ember már, mint akinek elindult hazulról. Már nem fáradt és kiállhatatlan, nem közömbös, mit se bánó. Felpezsdült benne a vér.

Szótlanul folyik a verseny. Nem is verseny, csak üldözés. Az első szán nagy rakodásával nyugodtan halad, tudomást sem vesz arról, hogy nyomában a gazda. Gondosan, csöndesen döcög a szántalp s óvatosan billen a kóróboglya. Minden akadályt kikerül s a hófuvásra sem ereszkedik, hogy be ne szakadjon. Danit szörnyen bosszantja, sérti ez a nyugalom. Nem is kiált utána a zsiványnak, akiből mit sem lát, még a lovait sem, csak tartogatja az indulatját. Mikor már beérte, megcsöndesiti a lovait s melléje hajtja a kórótolvajnak, rákiált:

– Állj meg, hé!

Amaz visszafogja lovait, megáll. Dani leugrik a szánkájáról s vasvillával kezében, odalép.

A következő pillanatban megszégyenülve hőköl vissza.

Az apja néz rá a szánról.

Egy ideig hallgattak s Dani elfelejtve minden haragját arra gondolt, hogy megvénült az apja. Az arca elborult s mély ráncok verődtek rajta. Kopott, lapos szemöldöke alól kék szeme élesen néz s az egész emberből epés keserüség árad.

Dani, mint az apja előtt mindig, megjuházva néz félre, kikerülve szemét, mintha bünösnek érezné magát előtte. Pedig egyetlen bűne az volt, hogy ő gazdag lett s a szülei ma is még a régi nyomorban éltek. Kárára nem volt a családjának, inkább sokkal segitette őket, régebben pénzzel is, vissza nem kapható kölcsönökkel, ujabban, mióta gazdagabb s jobban megbecsüli a pénzt, már csak amolyan erkölcsi támogatással. De mindig érzi, hogy adósuk s ezért, hogy ne kelljen látni az inséget, elkerüli őket. Az öreg Turinak szavajárása volt, hogy „képen váglak, ha a bajuszodat a füledre tekered is!“ De bizony mégis kinőttek a keze alól a fiai, csak ő maradt meg a régi kapás nyomoruságban, pedig isten tudja hol szedte, hanem nagyon uri hajlamai voltak. Nem is szeretett dolgozni, inkább spekulált, jött, ment s apró seftekre költötte, amit össze tudott keresni, vagy a fiaitól ki tudott préselni.

Megérezte az öreg, hogy fölibe kerekedett a fiának s akarattal fokozott keserüséggel ripakodott rá.

– Nem restelled magad a kutyától…

Dani gyorsan ráomlott közönyösséggel vont vállat.

– Szégyen, gyalázat. Az ember felneveli űket, de azért, ha mán kikerül a házból, egy se nyit rá ajtót többet. Ott fagyhatunk rakásra. Bánod te? Egy szeker napraforgót nem hoz: nesztek!… Az anyád dögösködik, tudsz róla? Ej…

Közé vágott a lovaknak, azok örültek, hogy pihentek egy kicsit s óvatosan tovább vitték a szánat, a tüzrevaló napraforgó-kóróval.

Dani ott maradt, utána nézett az apjának, egyet sóhajtott, felült a szánba s egy kis révedezés után ujra visszaforditotta a lovakat a mezőnek. Örült, hogy nem vesztette el teljesen a kedvét, inkább valami csintalanság forgott az eszében, ami egészen felvillanyozta.

– Majd bolond vagyok, – gondolta magában, – hogy kóró nélkül megyek haza. Csak kint van még valakié.

Nagyon megörült neki, hogy nemsokára napraforgó-csomók sátrait látta; s még jobban földerült, mikor kiszámitotta, hogy a Takács Gyuri kóróját fogja most ellopni. Vidáman neki állt s fölrakodott erősen, lekötötte jól a terhet a rudalló kötéllel s gondtalanul indult hazafelé.

Már nem mulik el, nem már a vidámitó érzés, amely a pusztai szél danájára lopózkodott be a szivébe. Valami ugy feszitette belülről, olyan jólesően, ahogy már régen nem érezte magát. Nyujtózkodni szeretett volna s egyre mosolygott, hogy ő most meglopta a Gyuri sógort. A nyár óta titkos, egyre jobban feszülő vetélkedés volt köztük s nem botlott elő olyan apróság, amivel ki ne igyekezett volna egymást forgatni a két ember a béketürésből.

És eszébe jutott Daninak Bora, akiről tudta, hogy Takács Gyuri utána vetette magát. Elmosolyodott, neki csak egyet kén szólani, csak a kis ujját kén mozditani, csak egyet kacsintani s a lány rögtön esze nélkül rohanna utána…

És eszébe jutott, hogy a felesége után is igy járt valaha Gyuri. S érte ugrott kutba az Erzsi.

És eszébe jutott a csufneve, amit mégis a fülébe hozott a szél. Tudta, hogy a sógora ragasztotta rá s annyi volt az elégtétele e percben, hogy az a szó őneki mégis minden szerelmi sikerét s Gyurinak minden irigységét kifejezi.

És más egyéb is jutott eszébe, mind csupa olyan dolog, s mind csupán azért, hogy lenézhesse érte Gyurit, aki semmi ember, rongyember, sár: egy Turi Dani mellett!

És mégis, az a hur, amit a felesége emlékének puszta felbukkanása megpenditett benne, – tovább rezgett s fájdalmas, keserü és gyötrelmes érzéseket ébresztett föl.

Mit ér, ha még százszor olyad nagyra lát is ő maga, Turi Dani létére; mit ér, ha nincs hatalma az asszonyon. Az Erzsi, az asszony ott sorvad el a szeme láttára, lefogy, mint a hold, leolvad a csontjáról a hus, bőre alól a puhaság, már is olyan, mint a lábonjáró halott… Nincs mód, hogy valaha visszatérjen a régi élet, a régi érzés. Csak lehetne legalább gyorsabban végeznie az élettel. De igy, együtt élni egy tetemmel, ez több, mint amit egy férfi el bir viselni. Daninak a hideg fut végig a hátán, ahányszor a feleségére pillant s ha rágondol… Hát meghal. Haljon meg. Ha nem akar élni, jobb is. De igy élni, hogy minden percben meghal valami benne… Igy hogy magával viszi a sirba az eleven, erős urának az erejét és kedvét, ez borzasztó. Ez a borzasztó. Ha kétségbeesésében a nyáron elemészti magát, s kibuvik ebből a világból, azóta elsiratták, elfelejtették volna. Rendben volna. A gyerekeknek uj anyát keresne… S eszébe ötlik Bora, amint ott állott ma is a kis kapuban, hogy nézett férfibámuló szerelmes nézéssel.

Nagyot sóhajtott.

A lovak csöndesen, taktusban vitték előre a szánat. Nemsokára itt volt a fasor s bekanyarodtak az országutra. Megint ott szaladtak előre a pompás fehér álomuton.

Dani konokul ránditotta meg a szemöldökét. Ej mit, még ma fölrakja a csengőket a lovakra. Nem ér ez a gyászos élet semmit.

Magára erőltetett hetykeséggel nézett előre s egy-két szót dudolt valami farsangi nótából.

Egy toprongyos alak ügetett előtte s félreállott már jómesszire a szán utjából a hóra. Egy vén házaló zsidó volt.

Daninak ötlete támadt.

– Halt! – kiáltott a zsidóra.

Ez bámulva s kissé megszeppenve nézett álltából a parasztra, aki megállitotta lovait s a nagy gubából fenyegetően pillantott felé.

– Hát mi van a batyuba Mojse? – rivallt rá Dani.

– Amit parancsol kérem alássan.

– No egy kettő, ki vele.

– Dehát…

– Szaporán, mert a nyakadba sózom ezt az ostort.

Az öregnek piszkos, szürke szakálla mozgott, de szó nem jött ki a száján. Nem ismerte még ezt a vidéket, nem tudta kivel van dolga, mire lehet számitani. Igen apró kis ember volt, füles posztósapkájából ugy pislogott ki vereslő szemü vércse arcával, mint a megfogott madár. Horgas, piszkos, remegő ujjaival szaporán s mégis sikertelenül bontogatta a kockás nagy vászonabroszt. Közben okosan leselkedett a paraszt arcába, kémlelve, mifajta emberrel van dolga. Még ma is olyan gyáva volt szegény öreg, mint mikor gyerekkorában szabták ki a nadrágját a parasztok kutyái. De azért vakmerően vágott neki jó emelet batyujával a világnak, hogy minden bokor zörrenésétől megijedjen, nem farkas és nem rabló bukkan-é ki mögüle. Mindig külön hálát adott az istennek, ha hazaért a családja közé s alig pihent meg otthon egy kicsit az uri fiai és nagyuri menyei közt, megint csak nyakába vette az országot s tovább házalt az üvegkalárisokkal, garasos zsebtükrökkel és olcsó selyemkendőkkel.

– Siess mán atyus!

– No majd nem sietek? Épen neked nem sietek. Még majd táncolok is. Mi?

Dani nevetett s kikönyökölve a kóróhegy elől, amely felfogta a hátulról jövő éles szelet, vidáman nézte, hogy huhukkolja az öreg a körmét, amely kékre gémberedett, mig a batyu kötését tartotta vele. Különben ki volt melegedve az öreg és sovány, vékonybőrü arcélén vörös foltok ütöttek ki.

A paraszt végig mutogattatta magának az egész raktárt s egy messzeviritó selyemkendőn akadt meg a szeme.

Az öreg fölnézett, várva, hogy választ-e valamit a paraszt. Igen rosszkedvü volt, nem tudta biztosan, nem csak komiszkodik-e.

– Valami selyemkendő kék nekem… – szólt Dani, mintha pénzért adná a szót, – ojan jó nagy, nyakbavaló, jánynak való…

Az öreg megértette s mohón, remegő ujjakkal válogatta a holmiját. Egyet kivett.

– Ez fájn lesz.

– Ez nem szép! – habozott Dani, aki még sohasem avatkozott effélébe.

– Ha én mondom akkor szép.

Dani nem mert ellene mondani az öreg, határozott, fölényes kijelentésének. Forgatta, tapogatta, nézte a kezében a kendőt.

– Osztán mit kóstálna ez?

– Tizenöt forint.

– Ejha! Van lelke ennyit kimondani?

Az öreg végignézte és várt. Dani alkudni próbált. Leintette.

– Adja csak vissza barátom, magának nem szép kendő kell, magának olcsó kendő kell.

Dani szinte elvörösödött.

– Nekem bizony szép kendő kell, de ez tiz pengőnél többet nem ér.

– Tessék menni üzletbe, kérni ilyet, tudni fogja mi az ára, ha olcsóbban kapja, mint tizenkettő, köphet nékem szembe.

Odaadta tizenegyért. Daninál mindig volt pénz. Egy tizest, meg egy ötöst adott oda. A vén ember apró pénzt adott vissza. Meggondolva számolgatta a hatosokat, „tévedés kizárva.“

– Nyolc meg kettő, az husz…

– H

– Azaz tiz…

Dani nagyon dühös lett a csalási szándékért, azért mordult közbe. De mikor megolvasta a visszakapott pénzt s látta, hogy semmi sem hiányzik belőle, egy hatost odalökött az öregnek.

– Ezzel meg akartál csalni, nesze legyen a tied.

Az öreg megvetően rugta félre a pénzt a hóba.

– Nekem nem kell tüled az ajándék. Add apádnak, hogy éhen ne haljon.

Dani iszonyu dühbe gurult. Majd hozzávágta a vasvillát a vén zsidóhoz, aki közönyösen csomagolta össze a butyrát. De csak lenyelte a haragját, guba alá vette a selyemkendőt s a lovak közé csapott. A két ló már dideregni kezdett s vigan ugrott ki, egy perc mulva messze elhagyták az öreg zsidót, aki pontosan, rendesen rakosgatta csomóba sok dib-dáb holmiját.

Fütyörészve, mosolyogva nézett maga elé Dani. Nem volt benne biztos, mit csinál a selyemkendővel. Már feltünt a falu vége s a kastély havas tornya kilátszott a fák lombja fölött.

A faluszéli kutyák unalmukban egyet-egyet vakkantottak, ásitva vonitottak, Dani megcsendesitette a lovakat és lépésben haladt előre a kerékvágásos utca zökögőjén.

Egyszerre csak látta, hogy Bora kilép azon a kapun, ahol bemenni látta volt. Ez a lány ő rá várt, mert sietve jött le az udvaron. Biztosan az ablakon leste őt s abban a percben jött ki, mikor épp a kapu elé ért a szán. Megint olyan álmélkodva, ábrándosan bámult felé, ahogy meg szokta tenni mindig, ha Danit meglátta; egész lelke mintha bele lett volna téve ebbe a nézésbe.

Dani megállitotta a szánat.

– Bora!

– Mi.

– Gyere csak.

A lány készségesen odalibegett elébe.

Daninak megrémlett, milyen vakmerőséget akar. Nem fogja elfogadni a lány a kendőt. Az egész falu szemeláttára! Már nézője is van a harmadik szomszédból. Egy óra mulva az egész falu tudni fogja. Izgatottság gyült fel benne s szinte ködös lett tőle a szeme. Egy percig belenézett a Bora mély dióbarna szemébe, amely gyujtogató hőséggel volt ráfüggesztve, aztán elszánta magát, egy szó nélkül kivette a selyemkendőt s a lány kezébe adta.

– Nesze.

Bora elvette. Egy szóval sem tiltakozott ellene.

Dani nagyon meglepődött ezen s összevonva szemét fürkészve nézett a lány arcába. Nem talált abban semmi különöset; sem csodálkozást, sem zavart, meglepetést, tiltakozást. Bora, nyugodtan, természetesen vette az ajándékot s ajándéknak vette. Csak ép nagy változás történt a kifejezésében. Az ábrándosság tünt el az arcáról, a pokoli mélység mintha összehuzódott volna a szemében s rövidmélyü tisztasággá vált volna. Az izgató, titokzatos odaadás helyett rövid, egyszerü megértés tünt fel rajta. Az alázatosság helyett fölényesség, a rabszolgaság nyomában a parancsoló nő önérzete. De mind az egész csak egy árnyalat, amit a hirtelen vérszerelembe bomlott férfi nem látott, nem is érzett meg. Danit valami zavarta s ez önmagából eredt, a saját tettének s helyzetének szokatlan voltából. Fonák volt neki a perc, amelyben mindenki megbámulta. Fonák a tett, amely mintha kiforditotta volna eddigi életrendjéből.

Megérezte, hogy nagy hibát követett el. Szinte meglepetve bámult a lány arcába s ráemlékezett, hogy ezt még sohasem csipte, nem csókolta meg. Ehez a lányhoz eddig egy ujjal sem ért, meg sem érintette. És a rövid pillanat alatt, amit szemébe függesztett tekintettel, merev, félszájra vonuló mosollyal átélt vele szemben, szinte megbénult öntudattal, akarattal, biztosan tudta, hogy rosszat tőn magának, amikor nem pofonnal kezdte a dolgot, – hanem ajándékkal.

Szeretett volna rákiáltani, de restelt. Ugy érezte, hogy a lány okos, ravasz szeme, – milyen más ez most, mint az elébb, – átlát rajta.

Megrántotta a gyeplüszárat s a lovak megindultak.

És rettenetes izgatottság gyult ki benne, amint eltávolodott a lánytól; vissza akart nézni, mit csinál az a cafra. Sorra mutogatja a kendőt? Tán már a vállára is teritette… Az utca tulsó során gyalog jött szembe rá Takács Gyuri. Hm. Ez is látni fogja egy perc mulva…

Megint mogorván bámult a rud végére, a ló lába elé odaguruló havas, piszkos rögekre s a lelkében egész földindulás reszketett. Nagy akarások és fölgerjedt érzések háborogtak benne; restellte magát s a szivét szoritotta valami megalázottság; érezte férfiatlanságát s jóvá akarta tenni. Dühödött volt, Borára dühöngött, utálta, leköpte, legyurni, sárba taposni kivánta. S forrott mint a megbomlott föld mélye és tüzet vágyott okádni.

A falubeliek, amint elnézték őt komoran ülve a nagy gubában, szemére nyomott süvegben, nem is gondolták volna, hogy ez a Turi Dani egészen más ember, mint az, aki reggel kihajtott a mezőre.