II
Takács Gyuri utána nézett a Dani szekerének.
– Mit néz Gyuri bácsi, – vetette oda neki a Bora, amint elszaladt mellette. Kötelességből szólott hozzá s állott meg egy percre a lány, letérve a nagy férfi elől az árokpartig, hogy furcsát ne gondoljon róla.
– Nézem, milyen kórója van ennek a sógornak.
– Bizony, magának sincs különb.
– No az enyimbe még több az ágaboga… Iszen te ott voltál, te. Emlékszel mennyit csufolkodtatok velem, hogy minden napraforgóm hetet fiadzott.
– Hát, ráfér Gyuri bácsira. Ha máskép nem tudja szaporitani a fajtáját.
A lány ideiglenes mozdulattal állott meg s már szaladt volna tovább.
– Te! – szólt utána Gyuri. – Mi van a kendő alatt?
– Kis malac, nem hallja, hogy visit?
– Nem kis malac az, hanem kis bárány, kilóg az egyik lába.
Bora ijedten kapott oda s följebb emelte a kendő csücskét. Kivörösödött az arca s elfordult.
– Vigyázz, mert párt kell azér adni. Megfogják a feketeszőrü kis bárányodat.
A lány a szeme sarkából felgerjedt nézéssel, odaengedő lánysággal pillantott vissza rá.
– Hadd fogják. Ócsón nem fogják meg.
És szemérmetesen elpirult.
– Ó te gyalázatos… Én is neked adom érte ezt a gubát. Ne.
A lány szeme már ködbe volt borulva, belső izgatottságától a hang is alig jött ki a torkán s ugy nézett a vásártevő férfira, mintha már érezné, hogy el is adta magát neki. De az esze azért a helyén maradt.
– Ó nem kell olyan fenn kezdeni, mer osztán mi lesz tovább?
– Elég előre egy selyem pruszlik is. Mi?
– Hát.
Még egyszer odavágott olvadékonyan a Gyuri szemébe, hogy a férfinek kigyult a csókadója, mint a fekély, azzal elszaladt, kacéran riszálva magát, sok ráncu vékony ingerlő szoknyáit.
Gyuri utána nézett mohón, keményen s megszijta a szája sarkát, aztán tovább ment,
– Megállj szép ..... Turi, most azért az enyém lesz a jány.
III
Dani behajtott a nyitott kapun. A lovak megállottak s ő körülnézett a kiskocsis után. A nagy udvar üres volt, senki sem szaladt a gazda, az apa elébe. Daninak keserü nyál gyült a szájába.
Egy percig állt és várt, mielőtt lekászmálódott vón az ülésből. Olyan nehezen mozdult most.
Nagy kacározást hallott az ól sarkán tul; a kis kocsis, suttyó legényke a szomszédasszony lányával, az Irénnel havazkodik. Dani közönyös, bosszus, érdeklődő szemmel nézett oda. A lány sovány, csirkehusu volt, de fürge, harsonásan kacagó, s torka szakadtából sikoltozva tépázta a fiut. Alig tizennégy esztendős gyereklány, a fiu se sokkal idősebb. Nagy viháncolásuk közben észre sem vették Dani bácsit. A legényke havat gyömöszkölt a lány nyakába és ez olyan pofonokat adott neki, amilyen egy lánytól kitelik, kapkodó, karmoló, suta mozdulattal. A hangja, az édes, üde, megcsikkanó sikkantása szivig hasitott.
Dani ahelyett, hogy leugrott volna a szekérről, még jobban behuzta magát a gubába s tünődve nézte a gyerekeket.
Irigység harapott a szivébe, a májába.
És nem haraggal, de elkeseredéssel, kétségbeeséssel érezte meg, hogy mennyire megvénült.
A minap egy csomó havat csapott ennek a lánynak a nyaka közé, de milyen más volt az. Ő, a bácsi, tréfált a gyerekkel, aki játékosan, kissé kacéran, de gyerekengedelmességgel türte s szaladt előle. Most bezzeg tud a kisjérce a kiskakassal, mint maga párjával játszani.
A lány anyja ezelőtt 16–18 esztendővel épen ilyen gyermekpajtása volt neki. Később, asszonykorában, szeretője.
Hát már csak ezek az ő párjai, a megvénült, kiszikkadt bordájuak, akik jajgatnak ölelés közben, hogy fáj az oldaluk, hátuk, csontjuk?
Daninak iszonyu keserüség, az élet nagy keserüsége gyüremlett föl a lelkében.
Hát elszaladt már előle az élet, a fiatalság. Hát százával nőnek körülötte a lányok, s lesz idő, mikor egyiknek sem dobban meg a szive, a kivánó szive, ha meglátja őt… Lesz idő?… Itt is van már!…
Hiszen ő olyan vén ember már, akit nem lehet magáért szeretni. Ajándékot ád ő már a fiatal lányoknak, hogy azok erőszakot tegyenek az igazi érzésükön.
És elnézte a két gyereket, akik olyan nagyon civakodtak, hogy alig birtak elválni egymástól.
A másik házból kijött a lány anyja s nagyot kiáltott!
– Irén!
A lány ugrott és szaladt és még egyszer visszakacagott a fiu felé:
– Megájj büdös!
És csucsoritotta a száját s nagy huncut fekete szeme kacagott.
Az anyja megkapta a karját s megrázta, mint a gyereket szokás. Olyan utálatos vén bestia volt igy a Dani szemében.
Elfordult tőle.
S a másik oldalon, a maga házából a felesége lépett ki a pitvarajtón. Az arca fakó volt, gyürött, sápadt. Mintha örökké pincében lakna, még hunyorit is a szemével a hóvilág miatt. A ruhája lóg, semmi melle, teste, mint jól-rosszul összeálló darabok lógnak a karjai, lábszára. Ez az a hires lány, a Takács Erzsi? aki után járt, akire vágyott? Mikor egy este, késő őszszel, azt mondta, hogy de jó vón egy kis szilva, – ennek vitt ő egy akkora ágat a gróf szilvásából, mint egy ház?…
Megmozdult, elfordult s ujra áttévedt a szeme a szomszéd udvarba, ahol Irén frissen, üdén szaladt be a kutról egy csupor vizzel. Milyen könnyü a bokája, mint az őzé; milyen formás, fejlő, mint a kihasadó bimbó.
Dani nagyot sóhajtott.
IV
A kórót is lerakták s körülnézett valami munka után.
Dél volt. Ebédelni hivta a kis fia.
Dani az ölébe vette a gyereket. A fiu odahajolt, odasimult hozzá. Az apát meghatotta ez a gyöngédség, magához szoritotta a testét, de nem szólott egy szót sem.
Bement vele a házba.
A szoba tulságosan meleg volt. A bölcső mellett állott a másik kis fia; egészen pucér volt a gyerek s hátra volt kötve az inge, ugy csuszkált a szoba földjén. Sáros volt, maszatos a füléig. Valahogy felállott az ingó bölcső végébe kapaszkodva s most meg se mert mozdulni, mert mindjárt meglódult a rengő bölcső is. Várt valami segitségre.
Nagy bámész szemeket vetett az apjára. Feléje nyujtotta az egyik kezét s azt mondta günnyögő szóval:
– Hej tte! Hej tte!
Daninak gyöngéd érzés támadt a szivében. Lehajolt s felvette a csöppséget a másik karjára.
Ugy állott ott az asztal sarkánál. A felesége a tűzhelyről épen hozta a tál levest s egy szomoru mosoly lopta be magát az arcára; mintha a régi, a remélt, a hiányzó családi boldogság lehelletét érezte volna meg.
Dani maga is megsejtette, hogy ez volna rendén, ez volna az igazi élet. Felsóhajtott, két hallgatag gyerekét megölelte erősen s valami imaféle óhajtás kelt a szive mélyéről. Ha most igy mindnyájukat agyonütné egy lesujtó villám, ó be jót tenne mindannyiukkal. Be sok szenvedéstől mentené meg őket. Ki lát a jövőbe?
Egy bizonyos. Jó nem jöhet többet.
– Na. Helyre boci! Helyre!
Leültette mindenik gyereket a székére, ő maga is beült az asztal belső oldalán a karos lócára. Az asszony már hónapok óta nem ült le az asztalhoz, most idehozta a tányérát ő is.
Dani elmélázott. Hogy is volt az, hogy veszett ki ilyen nagyon az életükből a boldogság? Ahányszor a családja meleg körét megérezte, mindig valami sajátságos lankadtság vett erőt rajta. Örökös harcot, lappangó, titkos küzdelmet érzett maga és a családi élet között. Olyan ellentétet, amely sosem került szóba, de egy percre sem szünt meg. Ugy rémlett neki, hogy a család a hinárnak, valami kényelmes, jóleső, boldogitó hinárnak ezernyi szálával igyekszik őt körülfogni, lehuzni az iszapba, a lágy, meleg latyakba, ahol heverni kell és hizni lassan röfögve, mint a disznónak, mig eljön az idő, a disznóölés napja. És benne valami érthetetlen törekvés dagadozott. Nem engedte magát, ki, ki akart rohanni, szabadulni ebből a csudálatos zsirszagu kényelemből. Ha szárnya van, bizonyosan régen elrepül világtalan világokig. És a legnagyobb baja mégis az volt, hogy nem birt keményen tenni valamit. Nem birt szakitani. Nem birta otthagyni ezt a kiállhatatlan asszonyt, a gyerekeket, a házát, a földjeit, a vagyonát, a népek előtt való tekintélyét s a biztos jövőt, ami ebből a mából ki fog itt fejlődni. Utált mindent, más életet, magasabbat, merészebbet, tevékenyebbet óhajtott, de nem birt neki vágni a semminek, hogy ujra kezdje a harcot idegenben, ereje frisseségének megfogytával, ruganyos ábrándjainak sok kipukkant hólyagját elveszitve. És élt s csak sorvadt, érezvén szomoru legyávulását s érezvén erőinek pazarló elpárolgását. Hogy telnek ezek az utálatos napok, gondolta számtalanszor magában és istenem, mit tudnék én csinálni! csak alkalmam volna rá! Hozzáfogott kukoricát morzsolni s óraszámra nézte, hogy peregnek ujjai alól, a kisszék kése alól a kukoricaszemek. Ez vagyok én, – gondolta, – ez a kisszék, a mék itt áll a sarokba egész éven át, csak rozsdásodik a szélibe vert penge. És birná, hogy éjjel-nappal egész éven át, morzsolja a kukoricát. Uristen, mennyit lehetne vele lehántani. Mennyi munkát tudnék én elvégezni!… De csak telt ez a nap is, mint a többi s ő szomoruan, savanyuan számlálta elveszett napját a többihez. Ha még a reménység sem volna meg, hogy egyszer majd csak elhozza az idő magától a cselekvés idejét, amikor kipótolhatja a hosszu tespedést, akkor igazán tönkrement volna magától, megőrölte volna a szu belülről, mint az öreg hombárt, amelynek kidült az oldala, hogy megtöltötték a lemorzsolt uj tengerivel.
És Erzsi, aki szintén reménykedett, hogy talán mégis jó az Isten s az urát csak hozzátöri egyszer a családjához, ha kiforrta, kitombolta magát, szomoruan látta, hogy mióta Dani az egész világtól elvadul, azóta ugy jár-kél, mint akiben nincs lélek. Néha szinte szánni tudta ezt a nagy erős embert, amint fejetlenül bolyongott a házában heteken át. Jól tudta, hogy ő az oka, s nem egyszer számotvetett a lelkével, nem másként kellene-e ő neki viselkednie az urával szemben? De Uristen, hogy? Ugy hogy ő segitse tán elő az urának családon kivüli vágyait? Élt hát, abban a meggyőződésben, hogy ugy sem tart már soká.
Mikor az ebédet megették, Dani hátraült s ejtőzött.
– No öcskös, – mondta a fiának, – megyünk estére.
– Hová édes apám? – szólt gyorsan, nagy bámész szemmel a fiu.
– A Zugba, nagyanyádékhoz. Megyünk mindnyájan. Beteg a nyanya. Megyünk hozzá.
A feleségének szólott a kijelentés. Az asszony már egy éve nem volt a napáéknél.
Erzsi nem szólt.
Ő már rég szeretett volna elmenni, de nem akart magában, s nem akarta figyelmeztetni az urát. Nem akart megalázkodónak látszani.