XII
Alig ment ki Dani a kapun, Takács Gyuri felugrott, kapta a gubáját s utána sietett. A másik két paraszt (a harmadik, az öreg Kis már elment) abban a percben, ahogy a két nagygazda nem ült az asztalnál, az ott felejtettek kényelmetlenségével feszengett a székén. Gyerünk, no gyerünk mi is, – noszogatták egymást.
– Ereggyetek hát, – szólt a tanitó, – nem látjátok, hogy ez késelni akar!
– A lehet! – nevetett ráncos tokájába Vincellér, – azt jó lesz látni!
– Azt jó! – mondta a másik is, és elmentek.
– Forduljatok fel mindnyájan reggelre, – morogta magában a tanitó, aki torkig volt a parasztokkal, a parasztságokkal, megutálta az utálatot, s valami emelkedett hangulatot érzett magában. Valami szokatlant, szépet, nagyot akart tenni. Körülnézett bágyadt fényü szemével, piszkos körmével belekapart a szakállába s átérezte a helyzete fonákságát, át azt a lehetetlenséget, hogy ő itt valaha valahogyan hozzájusson emberi méltóságához illő egyetlen mozdulathoz. Füst volt ott és borbüz, és köpések és kimondott trágárságok undora, amely szinte beleévedt a rozoga butorokba s vastaggá tette a levegőt. A lógó lábu lámpa azt izzadja ki üvegén, attól növeszti a hamvát, még ennek is az fogyasztja el a lángját. Hát az ember, az isten képére teremtett, az élet, a társadalom, az öröklött és szerzett és rátukmált gyarlóságok embere, akit az alkohol vitt félre utra s aki az alkoholtól várta a szabadulást, hiába, – ez a gyarlandó ember hogyne állana szédülve remegő inain s hogyne izzadná itt a jótehetetlenség elernyesztő csöppjeit.
És egyszerre fellobban benne az isteni szikra, az ész, az emberi dicsőség. S csaknem felbukik álltában, amint hirtelen tettre lóditja az ötlet, a szép és jó és nagy tett ötlete:
Kinyitja az ablakot.
S amint betódul a tiszta, éles, szabad levegő, amint berohan s körülszalad az első jeges szélroham, a lámpa rémületében nagyot lobban, elalszik, az ember pedig összerázkódik s vékony ruhájában reszket. De nem omlik össze és nem teszi be az ablakot, hanem örül az isteni szikrának, amely még ott pislog az agyában és állva a hideg, a fagyasztóan tiszta éjszakában, rezegni, sugárzani kezdenek a csillagok a szem nedves tükrén s egyszerre csak ujabb nagy és szép és jó tettre tör ki egész lénye:
Zokogni kezd.
XIII
Takács Gyuri a kapuban állott s lefelé nézett a falun. Ahogy a két ember utolérte, megfordult s igy szólt:
– Látjátok ezt a bitangot? Megyen a jányhoz, – kis idő mulva ismételte, – a jányhoz megy!
– Hát te meg eriggy az asszonyhoz! – mondta neki egy kis röhejjel Vincellér.
Gyurit igen kellemetlenül érintette, hogy lassan forró gondolatát ilyen nyilvánosan dobták a szemébe.
– El is megyek! – morogta.
– El hát. Ü a jányhoz megy, te meg eriggy az asszonyhoz.
– Az a! – mondta a másik is. – Ugy dukál.
Takács Gyuri mogorván fordult meg s elnézett a Dani háza irányában. Egészen elvette a kedvét s lehütötte őt ez a megszégyenitő tanácsolgatás. Magától ha rájött volna, ha ugy tör ki belőle az elhatározás, önként, akkor hősiességet érez s tüzzel-vassal meg is teszi. Igy pedig csak állott mogorva konoksággal.
Vincellér, a fakóhangu paraszt, azt hitte, hogy noszogatnia kell, s egyre ismételte:
– Eriggy az asszonyhoz. Ü el mert menni a jányhoz, te is menj el az asszonyhoz.
A kisebbik paraszt azt hitte, kitalálja a Gyuri habozásának az okát.
– De hátha visszagyün Dani, hogy hát csak odaadja a jánynak az irást, oszt ü visszagyün.
– Ha visszagyünne! – kiáltott Gyuri s a hangjában benne volt, hogy azt szeretné, állana elébe.
– Gyün fenét, – morogta Vincellér, – dehogy is gyün. Tán bolond. Épen Turi Dani az a bolond, aki szüzen hagyja ott a jányt.
– Lehet a! – mondta a kis paraszt.
A szavuk, ritkán, fojtott hangon elejtegetett szavuk a hideg, fagyos téli éjszakában titkosan, fázósan, kisértetiesen hangzott.
Gyuri lassan megindult. Nem szólt.
A másik kettő vele mozdult.
A hó sercegve csikorgott a lábuk alatt, süvegüket szemükbe nyomva, nehéz léptekkel mentek előre. Nem tudták, mi lesz még ma.
– Ami igasság, az az igasság, – mondogatta Vincellér, – ha ű a jányhoz megy, te erigy az asszonyhoz.
– Szakaggyon rá az ég… – morogta Gyuri s komor keserüséggel hozzátette – meg egy darab Isten!
Tovább mentek, de akármilyen csendesen lépkedtek is, nem sokára odaértek a Daniék kapujába. Közel ahhoz megállottak az utca közepén. Elől állott Gyuri s rögtön mögötte a két ember.
– Eriggy csak be bátran, – mondta Vincellér a maga módján, – te csak eriggy be. Ha ű elment a jányhoz, neked itt a helyed.
– De mit mond a menyecske! – bökte ki a kisebbik paraszt azt a gondolatot, ami mindnyájukat szoritotta.
– Mit mondana, – dünnyögte Vincellér, – nem igen haragusznak az asszonyok azért, ha olyankor megy látogatóba hozzájuk valaki, mikor nincs otthon az uruk… Osztán, ha valamit mond, meg kell neki felelni. Azér van az embernek nyelve, hogy az asszonynak meg tudjon felelni. Osztán, ha a se elég, nem sokat kell teketóriázni, hanem…
Gyuri habozó lépést tett, menjen-e vagy se. Visszanézett az uton, mintha azon töprenkedne, eljön-e Dani?
– Nem jön az el onnan reggelig, – mondta a kis paraszt, – a nem jön el, nem kell attól félni!
Gyurit szörnyen megbántotta ez a megjegyzés. Nem félt, vágyott, kegyetlenül vágyott a veszedelemre, csak ugy feszitette az izmait a harcvágy.
Hirtelen megmozdult s egyetlen szó nélkül ott hagyta a két embert, bement a kis kapun. A parasztok a helyükön maradtak s utána néztek.
– Bemegy! – mondta a kis paraszt, – egye meg a fene a kis bürit, bemegy.
A másik csak rábólintott fejjel.
– Hej hogy fog onnan repülni kifele, de rögvest, – nevetett kuncogva a kis ember.
Vártak, de nem volt semmi nesz. A feszült várakozásban roppant hosszunak tetszett minden pillanat.
– Má nem lesz baj!
– Minek lenne? – mondta vállatvonva a másik, – nem kell űket félteni, jól ismerik űk egymást. Már legénykorában is nagyon körülte volt ez a Gyuri annak a jánynak. Ki tudja, mi alszik a hamu alatt!
Ezzel félre huzódtak a kerités tövére és onnan várták, mi lesz.
Pár percig vártak, aztán megnyugodva elmentek.
XIV
Erzsi nem feküdt le, mikor haza jött, hanem hozzáfogott varrni, mihelyt a gyereket elaltatta. Amint telt az idő és Dani csak nem jött, sirdogálni kezdett. Sorra elismételte magában minden keserüségét és szive szerint kisirta magát. Szinte megkönnyebbült a zokogástól és visszaemlékezett arra a fogadalmára, hogy bármit is mér rá a sors, zugolódás nélkül fogja elviselni. Még vigasztalást is talált magának a bajban. Istenem, hiszen olyan régen nem volt már semmi igazi szenvedése, nem lehet büntetlenül maradnia azért, hogy ezeket a békés napokat is olyan bünös könnyelmüséggel engedte elmulni. Csak most látta, milyen hiábavalóan szalasztotta el azokat a perceket, amelyekben az ura szivéhez közel férkőzhetett volna. Hiszen itt volt előtte az ember, puhán, jószivvel és erős bizonyságát adta annak, hogy igazán szereti a feleségét. Félesztendeje sehova sem ment, semmi olyat nem tett, ami ellen valami kifogása lehetett volna. De ő pogány volt hozzá, s nem hajolt, nem hajolt, pedig mégis csak az asszonynak kell a gyöngébbnek, a békülőnek lenni…
Erzsi most, hogy nem volt a szeme előtt az ura, annyi, de annyi mentséget tudott a védelmére, amennyi kifogása volt ellene, mihelyt meglátta.
Amint patakzó könnyeit kissé felszáritotta, letette a varrást, amely ugyis hiába hevert az ölében és erősebb munkát talált, hirtelen elhatározással hozzáfogott kovászolni, reggel kenyeret süt…
Éjfélig eltöltötte az időt, akkor megijedt. Hol maradhat ilyen sokáig az ura.
Ujra csak megvigasztalta magát. Olyan régen nem volt kinn az ember a házból, hogy akár a komákhoz ment, akár a tanitóhoz, nem eresztik el.
Majd haza jön reggelre! S hozzá fogott egy kis kalácsnak való tésztát keverni a gyerekeknek. A nagy fatál tele volt hig tésztával. Erzsi meghintette a tetjét liszttel, keresztet vetett rá, aztán megmosta a kezét, lerakta maga elől a kötényt, rendbeszedte magát, a tüzhelyen egy kis tüzet is rakott, mert igen hideg kezdett lenni, pedig meleg kell a tésztának s a gyerekeknek.
Ezt is elvégezte; mikor készen volt vele, ujra felfakadt a szemében a könny, s ujra átengedte magát a keserüségnek.
Ki tudja mióta sirt, sirdogált igy, mikor csak hallja, hogy nyilik a kis kapu, nemsokára rá az ajtó s idegen léptek hallatszanak a pitvarban.
Fölegyenesedett ültében. Az első pillanatban zagyva ijedtség ült ki a szemébe, a következőben már tiszta volt előtte, hogy az urával történt valami.
A vér mind alá futott a szivébe.
Amire ma egész este nem gondolt, most egy szemrebbenés idő alatt tiszta bizonyossággal rémedt fel a lelkében.
Az ura összeakadt Gyurival s baj lett belőle, amiatt a jány miatt.
Még egy átok sem nőhetett ki a nyelvén, mikor nyilt az ajtó és előtte állott Gyuri.
Egy percig ugy néztek egymásra. Egyik sem tudott szót szólni. Egymásra néztek mint kisértetnézők. Mindeniknek rettentően el volt fulva a torka.
Végre Gyuri erőre kapott s elébb lépett. Ez a mozdulat magához téritette Erzsit.
– Mit akarsz itt? – kiáltott rá a férfira s felállott.
– Mit? Veled akarok hálni!
Erzsi ugy megrémült, majd összeesett.
Gyuri előrelépett egy tapodtányit, de ott megállott s kidudorodó szemekkel nézett az asszonyra.
– Azt hát! – kiáltotta ujra, – meg akarom már én is próbálni, hogy milyen az urad mestersége!… Hát csak Turi Daninak szabad minden? Hát csak ű gázolhat keresztül mindenkinek az asszonyán? Hadd tanulja meg ű is, mi a!
– Megbolondultál?
– Dehogy bolondultam! Inkább most jött meg az eszem!… Elnyertelek kártyán az uradtul, hát az enyém vagy.
– Hazudsz! – kiáltotta Erzsi.
– Én?
– Te hát! Akkor nem is jönnél a szemem elibe, mint egy bujnyik! Az nem igaz, az én uram nem tett fel engem egy kártyára!
– Hogy ismeri! – mondta Gyuri, – hogy ismeri! Jól van, nem tett fel a kártyára. Hanem mikor elnyerte mindenemet, az apai jussomat, a pénzemet, mikor kódussá tett, akkor megszökött!
– Asse igaz ám!
– Aszontam neki, hun a reváncs! De megszökött!
– Hazudsz!
– Aszontam neki, tegye fel ami a legkisebb, a legbecstelenebb a házába! – téged! – én meg felteszem neki, ami a legkivánatosabb a bünös lelkének, – azt a jányt!
Erzsi sápadozva hallgatott.
– Hát osztán, hát osztán!
– Megszökött a bitang! Nincs bank! asszongya, nincs bank!
Erzsi leült és keresztet vetett.
– Mária, szűz anyám!…
– Csak imádkozz, jól imádkoztál! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye! Mi! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye! Mi! Hun az urad? Jól megbecsül… No! Minek vagyok én itt? Hogy kerülök én ide? Én vagyok az urad?
Erzsi hallgatott, de szilárd lélekkel, már nem mondhatott neki rosszat ez az ember az uráról. Olyan méltóságos érzéssel volt eltelve, hogy az élet minden megváltását elfeledte azért az egy szóért, hogy nincs bank!
– De az enyém leszel ma! – folytatta lihegve az ember és erősen nézte az asszonyt, aki gunyosan méregette végig őt.
Hallgattak, gyötrelmes csöndben.
– Hun az urad jó asszony? – kezdte ujra Takács Gyuri és szinte ugy komiszkodott vele, mintha rajta akarna bosszut állani az uráért, azért a nagy hitért, amit az urára tékozolt, azért a nagy eltaszitásért, amivel az ő hosszutürő szerelmét fogadta. – Mondd meg na, hun a hires! Há, ha tudnád! Megmondanád, ha tudnád! – És cudarkodva nézett a szegény asszonyra.
Erzsi konokul, szilajon nézett maga elé.
– Jó is vóna, azt tudni egy asszonynak, egy hűséges asszonynak, hogy hun jár az ura éjfél után két órakor. Ugyi nem tudod?
– De tudom! – kiáltotta Erzsi.
– No ki vele, ha tudod! Csak halljuk, hogyha tudod! Mondd ki csak no, ne félj, megmondom, jót gondolsz-e!
– Ott van a hun te szeretnél lenni, Isten gyávája. Azért jösz ide nekem fecsegni, mert tele van a májad irigységgel. Szégyen, hogy egy Takács Gyuri egy olyan lánnyal se bir el. Fi, sirni jösz a kötőm mellé, panaszkodni, hogy az uram, ember léttére kedvesebb a lányoknál, mint egy ilyen vén legény. No hiszen majd megpirongatom az uramat, hogy máskor a kis öcsém lekváros kenyerét ne vegye el. Szégyelld magad, ilyen maflaszent, jobb lesz, ha mégy az anyádhoz szopni, mit neked jányok után járni! Hát van olyan jány, aki a te szódra füleljen!
Gyuri hunyoritva hallgatta a huga beszédét. Érezte a Takács fajta éles nyelvét s szinte tetszett neki. Nem haragudott meg érte, csaknem vidáman felelt rá.
– Elmehetek én már szopni az anyámhoz. Abba igazad van, ugy sincs más nekem a világon. Leszedte előlem Turi Dani a virágot, az én pénzemért vette meg, ne félj! A Takács-vagyonból telik ki neki az a csók, amit most nyal fel… Tudod-e, hogy azt az egész birtokot, amit tőlem elnyert, az apai jussomat, odaprezentelte az én truccomra Kis Borának, a Kis Pál jányának!
– Mit beszélsz? Megőrültél! – sikoltott fel Erzsi. – A Takács-földeket merted elkártyázni!
– Te is csak most veszed észbe, mikor azt hallod, hogy nem a tied, hanem a másé…
– Persze hogy most! – nekem csak van tán jussom hozzá.
Gyuri elmosolyodva legyintett.
De az asszony szörnyen elkeseredett s könnyel csukló hangon veszekedett.
– Bitang vagy, kutya vagy, még te mertél rám szemet vetni, te senki, te semmi. Te Istengyávája, te idétlen szülött. Te rontottad meg az életemet, mert te nélküled sose jutott volna az uramnak eszébe amit tett máma. Ó te boldogtalan nyomorék, te világ zsiványa te!…
Gyuri elkomorodott és bosszus mogorván vetett rá szigoru pillantásokat.
– Elhallgass már szerencsétlen. Ahelyett hogy a maga bajára gondolna, itt hiábavalóskodik! Én rám haragudsz?! az uradra, aki most más jány ágyába hever, arra nem?
– Semmi közöd hozzá! A magad dolgával gondolj! Én elvégzem a magamét.
– Na hát én is el a magamét! – kiáltotta Gyuri s hirtelen előre lépett, a gubát hátra vetette s az lecsuszott a válláról, ő pedig körülölelte Erzsit.
– Coki! – kiáltotta fojtva az asszony s minden erejét összeszedte, hogy kiszabaditsa magát.
– Ezért jöttem, – lihegte a férfi s rettenetesen ölelte, szorongatta az asszonyt és csókolta az arcát, a vállát, a ruháját, ahol érte.
Olyan hirtelen, olyan váratlan jött ez a rárohanás, hogy Erzsi elvesztette a fejét a meglepetéstől. Tehetetlennek érezte magát az erős férfi karja közt s az agyát elöntötte a vér a birokban.
– Majd megtanitalak én, – lihegte Gyuri – majd én segitek rajtad, ha a te szamár eszed nem engedi, hogy egyszer boldog légy az életben. Te őrült asszony, te marha asszony, az urad esztendőkön keresztül mindennap megcsal, te egyszer se űtet! Csak szenvedsz itt nekem, eszed magad? Hiszen lerothadt már a csontodról a hus, leszopta a bánat, a keserüség! Azt hiszed nem tudom, mennyit szenvedsz? mennyit sirsz, te boldogtalan, mi lett belőled? Mit csinált veled a gazember? De még ő is megfizet érte, mert nem hal meg szépen, azt az egyet tudom, hogy nem viszi el ezt a kutya életet szárazon! Én ontom ki a bélit, én. De csak érted! Nem ma kellett volna ezt tennem veled, hanem régen, legalább három esztendeje… Minek adta az Uristen, hogy szeresselek, ha nem azért, hogy azt tegyem veled, amit azzal kell tenni, akit szeretünk. Ugy sincs már semmi keresni valóm ezen a világon, még annyit megteszek, hogy ma téged megszeretlek, holnap meg az uradat agyon verem. Mindakettőt megadja nekem az én istenem, de csak egymás után. Az enyém leszel Erzsi egyszer ebbe az életbe. Csak rugódozz, csak rajta! Tudod, az a természetem, hogy annál tüzesebb vagyok, minél jobban ellenkezik az asszony. Ha nem igy vóna, hogy tudtam vón ennyi ideig utánad esenkedni? Mi!
Erzsi borzadozva hallgatott s jeges hullámok szaladgáltak végig, végig a testén. Valami ölő szerszám után keresett gondolatban, de emlékezett rá, hogy minden kést berakott este az asztal fiába. Ha most a kezébe kerül egy, megtenné.
– Haha, – sustorogta Gyuri tovább az asszony fülébe, – elébb kellett vóna, mikor még szebb asszony voltál…
– Sssz! – szisszent fel az asszony és egyebet nem tehetve, teljes erővel beleharapott a férfi arcába, ahol érte, épen az ajkához nyomta az a száját s Erzsi szinte elharapta a fél alsó ajkát.
Gyuri a fájdalomtól felorditott s teljes erővel ellökte az asszonyt, hogy az hanyatt esett egy széken keresztül.
Ebben a percben velőtrázó sikoltást hallottak.
Erzsi felugrott, olyan szivósan, mint egy macska. A fia ott állott az ágyon s az őrület rettegésével, egész testében rázkódva, iszonyatosan nézett az anyja gyilkolására.
Gyuri egy mozdulatot tett, hogy azért is, ha az egész világ összeomlik is, megteszi azt, amit akar, de Erzsi fürgébb volt, felkapta az asztalról a kis fateknőt s egy sikeres lendülettel bevágta a tésztát a férfi arcába.
A tészta mint valami maszk boritotta be az ember arcát, hogy az lélekzethez sem tudott jutni, mig le nem vájta magáról a ragacsot. A teknő leesett a földre, az ember pedig némi tétova után halálos elkeseredéssel és szégyennel, tapogatva kereste s amint megtalálta az ajtót, kitámolygott rajta.
Erzsi utána se nézett, rohant a fiához, de ez nem volt eszénél többé. Hanyatt bukott az ágyon s a teste vitustáncban rángatózott, a szeme felfordult s nemsokára egy kis hab bugyogott ki szegény eltorzult szájaszélén.
– Mennybéli Uristen! – sikoltott az egekig az anya hangja, – fiam! fiam! fiam!