XV

Bora virradat előtt kiment az ólba, odadta az apjának az ajándékozásról való irást és megmondta neki, hogy menjen vele rögtön a városba, az ügyvédhez. A szeplős Güzü megértette a lányát s ugy iszkolt a papirossal, mint a kutya a lopott csonttal.

Akkor bement a lány. A szobában egészen sötét volt s amint Bora belépett, mégis megérezte, hogy itt a férfi. Itt volt a szaga, a melege, itt az emléke. És Bora, elintézvén ennek a szokatlan esetnek az üzleti részét, a lelkiismeretét olyan nyugodtnak, olyan tisztának és olyan melegnek érezte, mint a fiatal asszonyok az első reggelen.

Oda ült az ura ágyának a szélére és sokáig hallgatta a férfi lélegzetét. Az arca ellágyult, a szemébe nedvesség szivárgott s nagyon jól esett neki maga mellett érezni azt a hires, nagy embert, akit annyi sokat bámult, mint gyereklány, s aki valóban jobban bűvölte őt, mint az Isten. Most, hogy ime teljesen be volt fejezve a dolog, lágyan elmosolyodott, amint elgondolta, hogy a nyáron milyen reménykedéssel, mennyi gerjedelemes vágygyal, milyen forró fejjel marta, törte magát számtalan éjszakán, egyre csak rá gondolva, gondolatban mindenfélekép odaadva magát neki. Lágyan, becézve simitotta meg a férfi haját, oly szeliden, nem is érintve, mint a szellő, mint a virágszirom hullása, hogy meg ne érezze a férfi, hogy fel ne érezzen rá.

Aztán lelökte a csizmát s felkuporodott mellé az ágy melegébe. A férfi megmozdult álmában s helyet csinált, mint a feleségének. A lány szivét nagy boldogság töltötte be és ugy maradt ülve, mélázva, félkönyökre dülve, karjával a férfia fejét övezve, a másikat szeliden nyugtatva annak a mellén, a takaró felett.

Sokáig ült már igy s már nem is gondolkozott, csak engedte, hogy a szive dobogjon, rebegjen s ebben a csendes érzéktelen odaadásban sokkal jobban bevette a lelke lelkébe a férfit, mint a lázas őrület tombolásában. Olyan nagyon asszonynak érezte magát! anyának a férfi fölött; mintha máris a gyermeke bölcsője felett virrasztana. Eszébe jutott, ugy futó, suhanó gondolatképen, hogy hiszen ő valójában becstelen személy, aki eladta magát és elmosolyodott ezen a gondolaton. Semmi ez, szófiabeszéd! Ujra megsimitotta a férfi fejét, gyöngéden, csak ugy gondolatban, nem is érintve s ellagymadt ajakkal sóhajtotta, hogy hiszen szereti! Hát akkor nem adta volna el magát, ha feleségül megy hozzá? Akkor tán jobban szeretné? vagy ha ingyen adja oda magát, szamárul, cédául, egy perc miatt? Akkor külömb volna? Nem jobb igy mindkettőjüknek? Neki is, aki gondoskodott magáról, meg a gyermekéről, meg a férfinak is, akinek nem kell, hogy többet gondja legyen reá, az ő hűségére, mert biztos lehet felőle, hiszen most már olyan örökre párja ő Turi Daninak, mint a felesége; csak még jobb mindakettőjüknek, nem követel tőle többet semmit… És ha elmegy a férfi, tud reá várni, tud türni, tud imádkozni, tud gyereket nevelni… Ha nem lesz semmi gondja, meg tudja neki őrizni a hűségét, a tisztaságát, a nevét…

Jóleső boldogsággal ült ott magának. Összekuporodva, mint egy macska s dorombolva is.

Hiszen ennyire nem lett volna senki másé, mert igy nem szeret senki mást e világon… Hiszen ha nem Danitól kapja meg ezt a vagyont, hanem a másiktól, a Gyuritól, akkor, Istenem, akkor milyen pokol lenne az élete, micsoda szívfájás lenne egy párnán feküdni azzal, akit nem szeret… És bár elmult a keserü pohár a szájától, mégis megborzongva, megiszonyodva remegett össze rá, ha ugy esett volna! Óh milyen jó az Isten, aki meghallgatta egy szegény lány szive vágyakozását s nem tette halállá az életét.

– Én jól imádkoztam!… – mondja magában félhangon.

Akkor arra gondol, micsoda nagyot tett ő vele ez a férfi, az ő Danija. Mit adott neki azért a semmiségért, amit ő adhatott és adhat ennek az embernek. Olyan valamit, amit akármelyik házban, akármelyik asszonyszemélytől megkapott Turi Dani, ha rászomjazott, csak intenie kellett s kinálva vitték neki a kantát… Hát mivel érdemelte meg ő, hogy épen ő az a kiválasztott, akinek ilyen jóval hálálta meg…

És olyan jó kis lánynak érzi magát, amilyen sohasem volt még életében. S hirtelen szenvedély önti el a szívét s ráomlik, ráborul a férfi arcára, a szájára és mohón, mohón, odaadással szijja, szijja, csókolja asszonyosan, feleség csókjával csókolgatja.

Dani borzasztóan kábult. Felébred, felriad, türi, hagyja. Lassan tisztázódik a fejében, mi történik vele, rájön, hogy hol van s ijjedelemmel vegyes, kéjjel feles háborgás indul meg a szivéből. A lány csókján valami idegent érez meg, valami puhát, odatapadót, mintha a felesége volna mellette, a régi, a hajdankori felesége, aki olyan régen semmilyen se már hozzá, és kikoplalt férfiszive megélemedik s elveszi, elfogadja, leszakitja a ráhulló örömet…

Aztán, aztán annál nagyobb fáradtság, lankadtság vesz erőt rajta. Nem alszik el többé, bár még egészen sötét van. Ébren marad s a lekókkadt virágként elomló asszonyi testet eltaszitja magától s a hideg falnak veti a hátát.

Jól esik neki a hideg, fagyos, jeges érzés, amely keresztül szaladgál a testén. Ez magához tériti.

Minden átmenet nélkül a feleségére gondol. Tudja, hogy az asszony nem feküdt le egész éjjel. Tudja, hogy az ablakot befüggönyözte, hogy senki se lássa meg, hogy virraszt. Mert tudja, hogy az ő felesége a legkülömb asszony minden asszonyok között. Mert olyan asszony nincs több. Azért is lehet megtenni vele ezt a komisszságot, meg a többit, amit tett, meg amit még tenni fog…

Dani az idegen ágyban egyszerre ugy érezte magát, mintha az istálló alatt feküdne a meleg trágyalében. Undor fogta el. Utálat. Hányni tudott volna, ökröndőzni. A feje fájt, szédült, az esti rossz bor sajgatta. Testi és lelki nyomoruság vett erőt rajta.

Sokáig alig tudott gondolatra ébredni, csak érezte milyen alacsony és becstelen. Egyet, egyet mozdult az a személy, s néha feléje nyujtotta félálomban nedves tapintásu kezét, amely elől ép oly borzadva huzódott el, mintha valami utálatos állat érintette volna meg. Aztán elaludt, ő pedig átkozta önmagát, amért nem birt fölkelni s elrohanni valahova, megtisztálkodni mielőtt a felesége szeme elé kerül.

Komorra vont szemöldöke mögött egyre vadabbul hánykódtak a gondolatai.

– Köpedelem!… – morogta. – Fi, mi lett belőlem!

Mennyivel külömb nála a felesége! Hát lehet azt olyan helyzetben elképzelni, mint más asszonyt? Hát lehet más asszonyt maga mellé képzelnie, aki annyit és ugy türt volna neki, mint ez az asszony? Mindenben, mindenben! Az egész életben. Uristen, hová jutott az életük, e néhány esztendő alatt, amit együtt töltöttek. És mindennek ő az oka. Egyedül csak ő. Idegen nem láthatja, más meg nem értheti ki az ő felesége, mi az ő asszonya.

Mintha az Isten számolószéke elé készülne, ugy gondolta át egész életét ezen a helyen, amelynél büdösebb pocsolyában még nem volt soha!

Hogy el van bizakodva az ember a maga életének bőségében, mennyire nem gondol a rossz napokra, mikor azoknak a magvát elveti… Bünös vagyok én, – gondolta Dani, – nem csak szerencsétlen? Ki szalasztja el a jót, ami magától kinálkozik az ember szájának?

Eszébe jutott az esküvője, a nagy lakzi meg az első éjszaka. És most nem nevetett annak az éjszakának az emlékére, hanem elbusult. Erzsi semmit sem tudott mi vár rá. Azt hitte, a csókkal ki van fizetve az egész életre, azonkivül nincsen már semmi gyönyörüség. A jó isten tudja, tán még az sem tudja, hogy nőhetett fel egy olyan asszonynak ilyen leánya. Hogy szerethetett bele épen egy ilyen leány, ő belé, éppen ő belé. Dani emlékszik milyen harsogva kacagott a lányon, lány-feleségén, akkor. S milyen halálos rémület fogta azt el, mikor megtudta az utálatot, mi fenyegeti. Hogy vonaglott és hogy elhalt. Hogy védekezett minden érintés ellen. És az éjjeli harc, amely elválással fenyegette!… s mély meghatottság fogta el, mikor eszébe jutott, micsoda apró ravaszságokkal, apró hazugságokkal téritette el az asszonyt a lány észjárás egyenes utjáról… Pedig akkor sem a vérénél fogta meg, hanem a szivénél s nem a gyönyörvágy adta kezébe a szüzi testet, hanem a jó és könyörületes sziv, amely megesett a gyötrődő és kinjában tobzódó, majd kétségbeesetten lelankadó férjen… Olyan asszony nem volt soha más a magyar falukon!… Olyan szent asszony az égben sincs, amilyen az volt. Az ő felesége.

De mit! ő nem volt szent, nem is akart az lenni. Ki tehet róla, ha nem telt az asszonynak öröme a szerelemben, s nem birta el az ura csókját! Jól emlékezett az első hűtlenségére, az is olyan ocsmány volt, mint ez a mai. Harmadnapos házas volt… S a felesége rögtön rajta kapta…

Ne bocsátott volna meg! Tanitotta volna becsületre, törte volna meg őt… De hogy? Olyan ember ő, akit becsületre lehet tanitani? Mi lett volna abból? Gyilkolás! Más nem is.

Csak most látta először tisztán a felesége nagyszerü lelkét. Eddig csak vádaskodni tudott rá a hidegségeért, s ráháritotta minden vétkét, mint okozóra, ha büntelen okozóra is. Ebben a percben azonban olyan büntudat fogta el, amelynek erejét még nem érezte. Sajnálta ami történt és szánta, nem magát, hanem az asszonyt!

S valahol a lelke mélyén valami különös, szinte érthetetlen sejtelem élt, hogy ma már betelt a mérték, ma már nincs többé jóvátétel, nincs semmi vigasztalás, semmi jövő… Nem tudta, hogy fog a felesége szeme elé kerülni, mert soha ilyen tisztának az asszony tekintetét nem érezte és soha ekkora bünt ellene a maga lelkén nem viselt.

S gondolataiba mintegy zuhanva hullott bele gyermekei emléke. S ez még feneketlenebbé tette az örvényt. Mi lesz mikor vége van a világnak? Mi lesz, ha már egyszer nem birja tovább az asszony? Ha csakugyan el kell válni? Ha nem lesz meg az a tiszta oltár a házában, amelyhez ugy hozzászokott. Amelynek elvesztétől s amelynek becstelen elmultától soha még ennyire nem félt.

A feje csontjai majdnem szétpattantak.

A szive szorult, mintha mázsás teher volna rajta.

Fel akart ugrani és kirohanni, de nem birt, hanem elgondolta, hogy milyen rettenetesen messze van a lépés a gondolattól.

Ott maradt, amint volt s megint nem birt gondolkozni, hanem valami esztelen kétségbeesés fogta el s attól rezgett a nyakán a vastag ér, mintha a bitófára vinnék…

Minden, minden ellene esküdött, egész életében, hogy ne is lehessen boldog. Mi boldogság az, amit a sok percnyi-siker adott, asszonyok ölén, meg a pénzszerzésben, ha hiányzik az egészséges, csendes jó boldogság. Mit kap az otthonától és mit teremt az asszonyának?… Van-e annak a szegény asszonynak a két gyermekén kivül valakije, akivel csak szót is válthasson? És ki az oka? Erzsi? Hát ő nem tudott volna ugy élni, hogy mindenki tisztelje és irigyelje? Hiszen Erzsiben azt szerette, hogy még ilyen állapotban is, ahogy ő mellette élt, nem lett köznevetség, mint más asszony lett volna, nem sopánkodtak felette, nem gunyolták ki, hanem megbecsülték s azt mondták, a saját füle hallatára, hogy derék asszony! Nem érdemli meg az a komisz Turi. Az ebfaj Turi!

És erről eszébe jutottak a szülei, meg az asszonya szülei; az egész zavaros láp, amely az életük mögött terjengett.

Igaza van, igaza szegénynek, – döntötte el a pört, amely a felesége és az anyja között kezdettől fogva folyt, – nem tehetett máskép… Eszébe jutott, hogy eleinte olyan szeretettel, olyan lelkesen járt a felesége az ő anyjához, mintha igazi lánya volna; hogy megrémült, mikor először hallotta, hogy nincsen ennivaló a házuknál, hogy vitt neki, hogy adott, lisztet vitt és zsirt, meg pénzt adott, meg a gyermekeknek ruhára, meg a zsidónak adósságot is fizetett értük… És kölcsön adott, és nem kapta meg… Dani akkor csak nevetett a kölcsönön. Kivált meg olyan nagy kölcsönön. Tiz forint! Hogy azt ők megadják! Ekkor meg akkor! Egy summában megadni tiz forintot! Azt nem teszi meg a magyar napszámos paraszt. Azt csak az a jó gazda teszi meg, akin be lehet hajtani s aki ád valamit a becsületre. De a szegény ember? „Hát hiszen megadná, ha vóna, de ha nincs!“ És soha sincs. Még akkor sem, ha van. Mert nincs benne a lelkében az, hogy van. Mert nincs biztos jövője, nem tudja mi lesz holnap? S mert abba nőtt bele mióta él, hogy ő szegény ember, akire minden ráfér s aki ugy szerez, ahogy tud. Emlékszik a felesége szelid méltatlankodására, azokon csak nevetett, aztán a haragos kifakadásokra, amiken ő dühbe jött. S azokra az apró sértésekre, amelyek mint a raj következtek el egymásután. Az adós ember megharagszik arra, akinek tartozik. Még ha meg nem kéri, akkor is nehezen tudja elfelejteni neki a kölcsönt, de hát még ha nem engedi el! Akkor valósággal meggyülöli s türelmetlenül sértegeti. Hát még ha a menyével kerül ilyen viszonyba. Itt is vége lett hamar minden jó viszonynak s Dani elemlegette, mint számtalanszor: nincs okos apám, anyám! a helyett, hogy segitettek volna a házasság nehéz dolgában rajtam; rontottak, de mennyit rontottak benne!

Hideg verejték ütött ki a homlokán.

Elvetette magát s várt, mintha a világ végét várná. Nem jó ezeken gondolkozni!

És elaludt.

Mikor felébredt, már világos volt. Bora tett-vett a szobában s gyöngéden és örömmel köszöntötte, mint anya a gyerekét. Édesgetve, babusgatva szólt hozzá, de Dani mogorva volt és elforditotta a szemét.

Csaknem a guta ütötte, mikor látta, hogy nappal van s most már fel kell kelni, fel kell öltözni, ki kell menni a szobából, ki az utcára, az emberek szeme elé, a világ szeme elé, hogy levonja a tanuságot és álljon azért, amit tett.

Bizony vétek volt, hogy nem kelt föl idején, sötétben s nem lopta ki magát, mint a tolvaj, mig be volt hunyva a világ szeme. Most már szökhet a szégyenével, messze fog az kiabálni, előre süvit a merre jár, hogy a gyerekek is azt viszik az utcáról az iskolába.

Egyelőre nem is törődött egyébbel, csak ennyivel s mig nagy mogorván felült s lábát lelógatta az ágyról és álmos szemekkel meredve nézett körül a csizmája után, egy percre megállott.

És Bora ebben a percben nagy szerelmétől elragadtatva leborult eléje s ráhajolt a lábára, hófehérbőrü, szép formáju lábafejére, amely soha sem volt mezitláb, mint más parasztoké és megcsókolta, átölelte és sürün csókolta.

– Hagyj békét – mondta Dani s dühösen rugta el a lányt, hogy hanyatt bukott s a kemence lábáig esett s a ruhája szemérmetlenül borult fel. Dani a hogy veszett medve módra utána nézett, meglátta, mielőtt a lány összekaphatta volna magát s odaköpött rá. Leköpte, beleköpött.

Bora halálosan megrettenve kuporodott össze a földön, a sarokban és egész testében reszketve, lángban égő arccal leskelt fel a gazdájára, mint a megkorbácsolt eb, aki még sem álmodik hütlenségről, bosszuról a gazdájával szemben; annak minden szabad!

Dani elforditotta a szemét róla s nem gondolt rá, mintha nem is volna. Szijta a fogát és szerette volna magát főbeverni az ostobaságáért, hogy reggel ujra elaludt.

Felöltözött; mikor mosdásra került a sor, Bora felállott és levette a falról a legszebb tálat, vizet öntött bele az asztal alatt levő korsóból s egy székre tette. Szegény teremtés, ugy félt, hogy nem fogja elfogadni a szolgálatát a férfi. Boldog lett, mikor Dani egy szó nélkül hozzáfogott nagy erővel mosdani. Előkészitett tiszta törülközővel várta. Dani olyan közömbösen vette el a kendőt, mintha a fogasról akasztaná le.

Kissé felfrissült a hideg viztől.

Bora elővette a maga fésüjét s mig ő törülközött, megtörülgette. Aztán gyáván, félve odakinálta neki, s szepegve meg is mondta:

– Az én fűsűm…

Dani elvette. A lánynak köny szökött a szemébe a meghatottságtól, hogy hát még sem utálja.

Már készen volt a férfi, indulni akart. De megállott s elővette a pipát, kikotorta, megtömte, töltötte az időt, csak hogy várjon; nem tudta, mit csináljon.

Bora fájó szivvel nézte. Nem mert közeledni hozzá. Félt tőle és féltette. Tudta, mi történik az ember lelkében, tudta, hogy az megutálta őt és soha többet nem lesz találkozásuk. És nem birta elviselni ennek a gondolatát, nem tudta, mit kell tennie, hogy csak egy percig megállásra birja, hogy még egyszer egy szót kapjon tőle ebben az életben.

Hirtelen nagy öröm érte. Valami jutott eszébe. De hogy is feledkezhetett meg erről!

– Dani! – szólalt meg s maga is meghökkent a bizalmas hangtól. A férfiba is beleütött a szó.

Hallgattak. Az ember tömködte a pipáját s nem látszott rajta semmi érdeklődés.

– Emlékszik-e, hogy az este valamit igértem… mondta csendesen, a szókat tördelve Bora, mert nem tudta, mit hogy mondjon neki.

A férfi ugy nem szólt rá semmit, mint a kő.

– Valamit igértem… kelmednek…

Kinyögte a szót s nem magázta, mint idegen korában, hanem kelmednek mondta, mintha felesége volna s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy tegezze, mint az éjszaka…

– Azt megmondanám most… – folytatta kinos zavarral s roppant leverte, hogy az ember olyan bálványképpel hallgatja.

Jó ideig hallgattak.

Kivülről kiáltás hallatszott. Majd ökörbőgés, a szomszédban kutgém nyikorgott, az ablakot megrázta valami szél. És ők ott állottak s egyik sem szólott sokáig. De mindeniküket valami titok szoritotta: a ki nem mondott szó mélységében lappangó titkos sorsfordulat.

Csönd volt, még az ember motozó ujja is megállott.

Akkor megszólalt Bora.

– Itt van a grófné…

Mintha villám csapott volna le mellette, Dani ugy fordult feléje. Az arca kikelt magából s elmeredt, háborodott lett, rémült, indulattalan.

– Hogy tudod? – kérdezte, kifakadt, száradt hangon.

Bora tudta, hogy most már meghalt reá, de nem bánta. Örült, hogy ő mondhatja meg az emberének; mintha cinkostársa volna ennek az embernek, minden bünre kész vele és érte. Lopni ment volna neki és ölni és tömlöcöt ülni, csak kelljen neki.

– Azt nem tudja más, – suttogta, – csak én. Mert nekem megizente tegnap, levelet hozott nekem a kasznár, akibe minden benne van…

– Hol az a levél? – lihegte az ember.

De a lány maga akarta elmondani, nem akarta elveszteni a szerencséjét s gyorsan tovább mondta:

– Benne vót a levélbe, hogy a grófné máma itt lesz, oszt hogy én mondjam meg kendnek, hogy máma okvetlen ott legyen a kastélyban a főd miatt, mer hogy a fődeket oda fogja adni kendnek a grófné, hát hogy a miatt…

– Hun a levél?

– De nem a miatt kell ott lenni kendnek, nem a miatt, – zuhogott a szó a lány szájából, – hanem a grófné miatt, a grófné asszony miatt, mer a veszkődik kendért, mert azt a nyavaja töri kendér, azt…

– Hun a levél! – s az ember ugy megragadta a lányt, hogy majdnem a markába szakadt ennek az egész karja. – Hun a levél, te szajha, te ringyó, te!

– Itt van, itt van, – nyögte a lány s a homlokán, az arcán verejték verődött ki. – Itt van édes uram, édes uram…

Az ágy sarkából huzta ki, ahol háltak.

Dani elkapta tőle s elolvasta és ujra elolvasta és olvasás alatt az arca megnyugodott és megkeményedett.

Azután a zsebébe tette az összehajtogatott levelet, gyufát vett elő a lajbija zsebéből, meggyujtotta s mig a kénes gyujtó lassan sustorogva lángra kapta a vesszőt, a foga közé vette a pipacsutorát s teljes nyugalommal rágyujtott.

Csak a szeme volt összehuzódva kicsire s amint elment, nyugodtan, biztos léptekkel, egyenesen ki az utcára, az emberek szeme láttára, az asszonyok bámészkodása közben, vissza sem nézve, soha többet ez életben vissza sem gondolva ide: a lány, az asszonylány nem mert egyetlen szót vetni feléje, utána, az utjába, mert tudta, hogy szétgázolná, mint a pondrót…

S csak hadd menjen, ha őt semmivé tette, hadd tegyen más asszonyt is, hadd a grófnét… Hadd tanulják meg a kegyelmes asszonyok, mi az… És csak hadd éljen, hadd örüljön, hadd gázoljon térdig a virágban ez az ember, az ő embere, az ő édes ura!

Ugy nézett utána könnyes szemmel, zagyva szomoru, örvendező, lesujtott, felemelt, beteg és ujjongóan egészséges szivvel.