XVI
Dani belevágott a vasárnapló faluba, mintha a Tiszába vágtatott volna bele a lovával. Szinte hallotta, hogy csapódik szerteszét a kiváncsiság vize, s az arcába freccsent a szemek éles sugara.
De ő oly keményen és kevélyen haladt előre, senkire sem nézve, semmire sem ügyelve, mintha pocsolyában gázolna. Az arca hideg volt, elszánt és lelkesült és meglátszott rajta, hogy nagy eltökélés lett urrá benne. Egyformán kész volt arra, hogy teljes erővel evezzen s arra is, hogy vitesse magát az árral.
Emberek, asszonyok, gyerekek ácsorogtak mindenfelé az udvarokon és a kapuk előtt, mindenki tudta, honnan jön, mi történt s Dani nem gondolta, hogy még többet is tudnak, mint ő, hogy pletykát már nemcsak róla fujnak, hanem ellene is.
Senki sem merte megszólitani, senki sem mert utjába állani, mintha mindenki érezte volna azt a rettenetes kitörésre, dühöngésre megérett lelkiállapotot, amely csaknem szétrobbantotta.
Bátran, keményen ment be a kapun. Fel az udvaron. Be az ajtón, be a tiszta szobába.
Hideg volt ott, de meg sem érezte. Előszedte a borotválkozó készüléket, megfente a borotvát a nadrágszijjához, amelyet az ablak forditójára akasztott, azután vizet öntött egy tálba a korsóból; nekivetkezett, habot vert s tisztára aratta az arcát.
Mikor a gégéje felett járt a késsel, azt gondolta magában, jobb volna, ha kettévágná a torkát, minthogy szépiti magát. Most, mikor már olyan ruttá lőn, mint a fekély.
Öntelten elmosolyodott s mig ujra megfente a kést a karján, hogy még élesebb legyen, hátra szegte a fejét, félig lehunyta a szempilláját s ugy tetszett neki, mintha a szeme előtt valami ködös képben feltünt volna a grófnő, ahogy a nyáron látta. Amint az ablakban állt s átvilágitott rajta a napfény.
A szeme nagyot lobbant, a kép eltünt s ő nyugodtan tovább sikárolta az arca másik felét.
– No, – mondta magában, – vagy voltál valaha valaki, vagy se, ma nyalka legénynek huzd ki magad.
Olyan biztos volt a dolgában, hogy komédiázni tudott a lelke mélyén.
A ruhája, a fehérnemüje mind ott állott abban a szobában, mig előkereste, felhányta értük a két siffont, eszébe sem jutott a felesége, sem ellenségeskedést, sem ragaszkodó gyöngédséget nem érzett iránta. Mintha a legidegenebb asszony, egy cseléd volna a másik szobában, akihez semmi köze, akinek a szivéhez nincs köze. Ha halottan feküdne, sem tudna most elfogulást érezni, nem érhetné olyan csapás, hogy könnyet ejtsen érette.
Tele van a grófnéval, minden porcikája tele szivta magát annak a vágyával s csordultig van vele, mint a vizbevetett spongya. Nincs már a számára sem élet, sem halál, nincsen a faluja, az ismerősei, a felesége, a szülei, az eddigi élete, az ezentuli boldogsága, nincs neki e világon több cél, csak egy: menni, menni, utána rohanni s megkapni, ölbe kapni… Aztán talán ott hagyni, mert azután jön és felőle bizvást jöhet is az özönviz.
Nem siet, nem kapkod, pontosan, rendesen végzi a dolgát. Nem fog elkésni s nem fog hamarább helybe érni, mint kell. Ragyogóra tisztitja a ráncosszáru csizmáját, ahogy katona korában tanulta. S mikor fel van öltözve patyolatfehér ingbe, gatyába, azt gondolja:
– Igy nem tud mosni egy asszony se a faluban, mint ez az én göthös feleségem.
Soká habozva forgatja a kezében a szük magyar nadrágot, valami azt diktálja neki, hogy ne vegye fel. Tél van, hideg van, senki sem jár egy gatyaszárban és mégis ott hagyja, nem veszi fel. Igy látta őt a nyáron is a grófnő. Hát ha paraszt, legyen paraszt. Sürün gombolja apró kötött gombu lajbliját, s panyókára veti nyalka szabásu mentéjét.
Készen van. Leakasztja, vállára veti a drága, százötven pengős fürtösgubát, megrázza magán s most tudja, hogy nincsen nála különb legény hetedhét vármegyén.
Aztán kézbe veszi, meg ujra leteszi a botját. Neki nem kell bot, semmi segitség. Puszta kézzel, maga erejével kell járnia, akárhová megy, akármi eset elé kerül is.
Most habozik egy pillanatig, kalapot tegye-e, vagy süveget. Aztán erélyesen félreháritja a lapos posztókalapot s a finomszőrü, szépformáju báránybőr süveget nyomja a fejébe. Ugy illik neki, Árpád daliái közt most vón helyén igazán!
Megindul, mint a hegy. S most már fel nem tartóztatja utjában senki, semmi.
Ahogy kilép az első szobából, nyilik a másik szoba ajtaja is. A felesége jön ki.
Dani rávet egy nyugodt, fagyott, természetes pillantást s mikor meglátja az asszony halálos sápadt arcát, nem ébred büntudatra s ma nem haragszik meg érte. Ebben a percben olyan idegennek érzi magához, mintha ezer mérföldre lenne tőle.
Erzsi megáll félig az ajtóban. Szólani akart, de hogy igy látta meg az urát, elvesztette a lélekjelenlétét, a szó benn rekedt a mellében a fájdalmas, keserü felindulástól s egy pillanatig csodálkozva és csodálva bámult rá. A következő pillanatban már minden elkésett, Dani elment, fényesen, hidegen, vészt hordva magával s lélekkápráztatóan, mint az üstökös, akit csak egyszer lát az életben az ember.
XVII
A grófné már teljesen készen volt a toilettejével s a tulfütött szobában az ablaknál ült.
Már nem volt olyan szép, mint a nyáron. Arcáról lefogyott a gyöngéd puhaság, a harmatos teliség, időközben testi-lelki betegségen ment keresztül. Aranyosszőke hajkoronája alatt tulságosan fehér, szinte sápadt volt az arca. A szőke nők kora megvénülésének nyomai látszottak rajta. Kék szemei beestek s a bőr megpetyhüdött alatta, megjelentek azok a finom ráncok, amelyek jobban kétségbe ejtették, mint maga a halál.
Kinézett az ablakon s elgondolkozva feledkezett magáról.
Kinn nagy fák állottak az ablak alatt s vastagon boritotta minden águkat a hó, a zuzmara. A nap opálos fénynyel csillogott rajtuk s a kis szellőre meg-megrezgő hókristályok szivárványos fényt szikráztak a szemébe.
Bent nagy volt a hőség, mert a grófné csodálatosan könnyü ruhában volt. Ugyanabban a zöld liberty selyem pongyolában, amelyben a nyáron látta a paraszt s ugyanugy.
Összeomolva ült, mintha elvesztette volna az akaratát. Félig nyitott szeme meg-megrebbent s maga sem tudta eléggé elgondolni, hogy került ide. Volt valami több, mint emberileg érthető ebben az egész dologban. S amint parányi, lesoványodott, fehér kezével végigsimitotta homlokát, láz és keserüség fogta el. Egy percig restelte magát és hideglelés borzongatta meg; arra gondolt, ha teljesen ki fog ábrándulni! Összébb huzódott és betegnek érezte magát. Szeretett volna ágyban feküdni, pehelyvánkos alá bujni, szeretett volna keserü orvosságot szedni, émelyitő orvosságot, mint gyerek korában. Szerette volna, ha valaki az ágya mellé ül, valaki akit szeret, akit jól esik látni, hallani… Ugy félt most minden idegentől és ismerőstől.
S elomolva a puha nagy székben, az ablakon át beszivárgó hidegtől megborzongva, elernyedten hunyta le szemét s Danira gondolt.
Oly sokat foglalkozott vele azóta.
Nem emlékezett rá tisztán, hiszen csak pár pillanaton át látta s akkor is elveszett előtte az ember, aki szines, nagyszerü fantommá bomlott. Óh, mennyit táplálkozott azóta abból a pár pillanatból a lelke. Van valahol egy férfi, aki a maga primitivségében megőrizte ősi emberi nagy erejét, a legszüzibb és leghatalmasabb lelki kapacitást. A csömör, a társaságba, az emberekbe, a világba, az életbe való belecsömörlés hozta ide. Ugy torkig van mindennel, olyan halálosan beleunt mindenbe, ugy megvágyta a vad, a nyers, a brutális embert. Ugy szeretné, ha valaki durva volna hozzá, egy olyan valaki, akinek illik az, akinek szabad az, aki arra való. S mig erre vágyott, sokszorosan érezte a legkisebb gyöngédtelenséget s fájt az élet legparányibb durvasága neki és legjobban fájt a László gróf sebkimélő gyöngédsége, amely már türhetetlenül vette körül, mint a beteget a rászakadó levegő.
Hirtelen elhatározás volt, mikor elszánta magát erre a vakmerő utra, de nagyon lassan érett meg az a perc és rengeteg sok motivum készitette elő. A nyár óta nem is élt normális emberi életet. Egyik tulzásból a másikba szédült, mig aztán a végletekig volt feszitve a hur s a grófnő közel jutott a kétségbeeséshez az üres, oktalan és céltalan élettől elgyötörve. Ekkor kapta véletlenül kézbe a Turi Dani folyamodványát, azt, amelyet a tanitó irt. A különös irás ideális módon vágta ki benne a becsülésnek a leggyökerét azokkal szemben, akiket jobban gyülölt és lenézett, mint bárkit a világon; a férje s egész családja voltak ezek. Hihetetlenül felizgatta és fellelkesitette ez az ügy. A komornájával keritett magának egy fiatal plebejust, akivel utána járatott a történelemben a Karay-család multjának s boldog volt, hogy a fiatal diákot aki naiv, hazafias gyülölettel tárgyalta az összes Karayak történetét, nőies, olcsó eszközökkel még nagyobb s még lelkesebb gyülölködésre izgatta. A fiatalember az ifjuság lángolásával szentet látott benne s honleányi tettre sarkalta: vigye ki a grófnál, hogy adja vissza a parasztoknak a földjeiket, nem ingyen, ajándékba, vagy expiálásul, hanem pénzért, parcelláztatva. A grófnő beszélt az ügyészével, aki fölvilágositotta, hogy nem lehet a földbirtokhoz nyulni, mert hitbizomány. Lassan mégis rájöttek, hogy épen a Turi Dani esetében kivételt lehet tenni, mert ezek a földek ki vannak véve az egész vagyontömegből. A grófnő erre megcsináltatta a szerződést, amely szerint egyik birtokot, a Pallagot Turi Dani veszi meg készpénzért, a másikat a község egyetemlegesen; ez a szerződés is ugy volt szerkesztve, hogy Turi Daninak kellett egyedül aláirni a község nevében.
Ki volt téve az irás az asztalra s a grófnő, amint bágyadtan ott ült az ablakban, rápillantott.
Elmosolyodott.
Sohasem gondolta volna, hogy ő igy fizesse meg a paraszt Don Juánt, akit megszoktak fizetni az asszonyok.
Nagyon is tisztában volt a parasztjával, az első percben tudta, mit várhat és mit kaphat tőle és ez az utolsóig sem bővült és nem gazdagodott.
A szerelmi társ, a távolban, egzotikus körülmények közt élő, csodálatos férfi csak ugy élt a tudatában, mint egy teljesen tiszta és megoldott kérdés: egy rettenetes nagy és kemény és iszonyatos ölelés, amely olyan borzasztó gyönyört igér, hogy bele lehet pusztulni s amelyért érdemes élni és meghalni.
Az a paraszt valaki, valami! Asszonyokat tudott megbolonditani, sok, sok asszonyt, amellett senkiből valakivé lett, elsővé a maga alacsony szintü világában!
És őt ugy sziven döfte a puszta megjelenésével, olyan bomlást, erjedést inditott benne, amely hónapokon át forrt a vérében, mig teljesen megérlelte a szerelem lázborát.
És már rég a paraszt hatalmában érezte magát. Az ismeretlen parasztéban, aki talán nem is gondol azóta rá, aki oly nyugodtan s idegenül él a maga világában, mint azelőtt.
A grófnő kipillantott erre a világra, amely ott terül el a gyönyörü fehér fák mögött, az apró viskókban.
Valami sejtelmes, vágyteli meggyőződés derengett benne, hogy ő sem lehetett közönyös a parasztnak, a férfinak, s tüzlobbanásképpen felömlött benne a láz, a férfi emlékére.
Lehunyta a szemét s engedte, hogy a szive végigrezegje a kis lázat. Akkor a kézi tükörért nyult. Belepillantott s biráló szemmel nézte magát. Vonásról-vonásra látta, hogy az arca elveszitette az üdeségét s koránál sokkal öregebb lett. De pirosság égett most az arcán és bőre finom volt, haja dus és aranyszinü. Kell, hogy ugyanaz a mese szépség maradjon a paraszt előtt, aki a nyáron volt, ott az ablakban.
És összekuporodott a székben s titokzatosan, elszántan, cinikusan mosolygott bele a tükörbe.
Abban a pillanatban kimondott egy rövid kis mondatot. Nem hallucinált, nem vizionált, egyszerüen, váratlanul kimondott gondolatban egy kicsi kis mondatot, tisztán, hanggal, hangsulylyal. Idegen hanggal és idegen hanglejtéssel. A Boráéval.
Kimondotta azt az ártatlan kis mondást, amit a nyáron Bora sugott a fülébe. És elmosolygott és meghökkent és bizsergés futott végig, erkölcsi izgalom a lelkén és testi gerjedelem a testén.
Lassan, ki-kirohanó izgalmakkal ébresztette fel ez a szoba mindazt a gyalázatos, édes, kinos, elpiritó vérverődést, amin keresztül ment a nyáron.
És nevetve, összeszoritott foggal, buján, cudarul mondta ki ujra a paraszt Don Juan gunynevét, az ocsmány ötletü, ronda paraszt fantázia termette gunynevet.
– Hun szép Turi Dani?
Eldobta a tükröt a szőnyegre s két tenyerébe temette az arcát. És kacagott nyögő vihogással, befelé, hangtalanul, magának. És reszketett az egész teste erre a váratlan, képtelen ötletre.
– Hun szép Turi Dani?
És látja azt a különös becstelen lányt, aki maga is meredt ihogással s durva bájjal mondta ki a kérdésre a feleletet.
– Szép a…
Hirtelen elkapta a szót, felkapta a tükröt, maga elé tartotta, belenézett szégyentől, gyönyörérzéstől, büntől, aljasságtól égő arcába s szemérmetlenül szoritotta gyönyörü fehér felső fogait élveteg, piros, kéjes alsó ajkához és kifujta a leggyalázatosabb mássalhangzót a magyar nyelvben.
Pillanatokig tartotta igy fogacskáit, az ajkát amely görcsösen ugy maradt s közben tisztán elgondolta, hogy most utolsóbb a legutolsó asszonyi állatnál s hogy most megérett a gyehennára, az egyházi kiközösitésre, a minden poklokra.
És ujra kimondta azt a szót.
Amint fölnézett, előtte állott a belépő Turi Dani.