IX
A nagy, karsztos hegyfalak alatt csak két ember állt a sinek mentén. Az alagutból fulladozó lihegés hallatszott. Kattogó visszhang. Mintha ezer kalapácscsal vernék a hegy belsejét. Egyszerre megsebesült a sötétség. Rohanó, vörös foltok támadtak benne. Két leömlő vérszalag szédületesen nyargalt előre a sineken.
A vonat mennydörögve száguldott el az apró őrházak előtt. Kivilágított ablakainak fénykoczkái átsuhantak a gőzbemosódó emberi alakok felett. Viharától reszketett a föld, a levegő. Tűzfényes füstje meg-meggyujtotta az éjszakát.
A kanyarodónál ismét alagútba fúródott a vonat. Eltünt. Kihült füstje alattomosan kúszott elő a hegytorokból. Lebernyegesen terpeszkedett szét a szakadékok felett. A töltésről lüktető neszszel egy kavics gördült alá a mélybe.
Csend. És a kövek között megint csak a két ember élt.
Mintha a dermedt némaságon átrohanó erő megrázta volna őket, kezükben meglengett a jelzőlámpa. Hallgató beszédben így szóltak egymáshoz a messzeségbe. Egymásra voltak utalva a nagy elhagyatottságban. Ott fenn a magasban, összébb szorították az alagutak az őrházakat. Kívülök nem létezett semmi más. Halott, fehér sziklák, hideg szakadékok, szürke kőmezők; élőn csak az erdő, zúgott… Az alagutakon túl megszűnt az ő világuk. De itt jól ismertek mindent: a villámperzselte távirópóznát, a rozsdafoltos talpfát a kanyarodónál és a vízárok táján azt a kapcsoló csavart, a melyik könnyebben meglazult, mint a többi. Egymást is ismerték, akár a sinszögeket és előre tudta mindenik, mit fog mondani a másik a következő pillanatban.
Az egyiknek volt felesége, meg gyermeke is és elvágyott innen. A másik egyedül élt a kis őrházban, a szilvafa alatt, melyet huszonkét évvel azelőtt ő maga ültetett.
Az ember bement a házba. A lecsavart petroleumlámpa fojtós szagot terjesztett. Kiült hát a küszöbre és maga sem vette észre hogyan, megint Jellára gondolt. Felsóhajtott. Nem, így nem lehet élni…
Mióta a leány először jött el hozzá az erdőből, elmult a nyár. Azóta sokszor várta a töltés mellett és olyan nagyon nézett le a fák közé, hogy a szeme könnyezett, a pipája kialudt. Nem vette észre, szívta tovább, mintha égne. Jella még messze volt, lenn a völgyben, de az éneke már felért a magasba. Üde és fiatal volt a hangja mintha erdők harmatján, patakok csengésén szűrődött volna át. Aztán kibukkant az erdőből kecskéivel és nevetett. Az ajka nedves volt, a foga fehér. A haja kuszáltan csillogott kis feje körül és az arczán szinte még látszott annak a napfénynek a meleg aranya, a mely épen megsütötte.
Sokszor jött el így hozzá. Péter eleinte nem tudta, hogy várja, csak akkor, később, mikor már nem bírt másra gondolni. És valahányszor találkoztak, az ember mindannyiszor meg akart a lánynak valamit mondani. De mikor rá került a sor, hogy beszéljen, csak egy sóhajtás jutott az eszébe.
Ha egyedül volt, sokat nézte az óráját és indulatos gonosz kedve támadt.
A multkoriban, mikor még vöröslöttek a galagonyabokrok, Jella teletüzködte piros bogyóval a haját. Péter mosolyogva nézte fején a vad koszorút és megkérdezte tőle, hogy férjhez tudna-e menni. Csak úgy véletlenül szaladt ki a száján, szinte megijedt, a hogy hangosan hallotta a gondolatát.
Jella, a szakadékok felett, elnézett a faluja irányába. A szeme sötét lett, Davorinra gondolt.
– Soha, – mondotta, – most már vége. Péter nem mert többé erről szólni és ha olykor az az érzése támadt, hogy a vére a szemén át szalad a leány felé, hát elfordította a fejét. Nem akarta, hogy őt is meggyűlölje, mint azokat a falusi legényeket, a kik elől hozzá menekült.
Jella sokszor beszélt Balog Péternek az anyjáról és a hegyekről is. Fenn ült a sorompó rúdján és lóbálta a lábát a virágok felett. Mindig így tett, ha jókedve volt. Az érdes hegyi szellő lengette a haját. Az ember előtte ült egy kövön és mosolygott és nem figyelt oda, de a hangját azért hallotta.
– Gyere fel velem a Javorjéra, megmutatom, hol nő a havasi rózsa.
Péternek fáradság jött a derekába, mikor a nagy hegyre felnézett. Magában önkénytelenül számolni kezdte az éveit. Sok volt, háromszor annyi, mint a mennyit Jella számolt. Egyszerre minden ránczot külön érzett az arczán, egyszerre nehezek lettek szája körül a barázdák.
Hallgatott és bizonyosan tudta, hogy magától sohasem fog merni arról szólni, amire annyit gondol.
A leány oldalt hajtotta a fejét. Lepillantott rá. Mintha az utóbbi időben a kék zubbony jobban behorpadt volna a Balog Péter mellén. Akkor is köhécselt, ha nem nevetett.
– Beteg vagy?
– Azt hiszem…
– Hát nem tudod?
– Honnan lehessen ilyesmit tudni…
Jella nem értette őt. Szeretett feljárni az őrházba, mert ott fenn eltakarták a hegyek a falut és mert beszélhetett mindenről, a mi a fejében volt. Aztán meg olykor a vonatot is látta, a mely az anyja tengere felé ment.
Odalenn nem szólt senkihez, csak egyszer állt meg a kocsma előtt Medve Dusánnal. Azóta még a legények is elkerülték, mintha félnének tőle. Mikor észrevette, bátrabb lett. Davorint jóformán soha sem látta és ha mégis az eszébe jutott, úgy gondolt rá, mint egy veszedelemre, a melyet szeretni tudott volna, a mely elmult, a melyet kinevetett.
Egy napon lakodalom volt a faluban. A korcsmáros-tanítóék Zorkájának pirosabban tüzelt az arcza, mint valaha, Davorinnak meg olyan szűk volt a csizmája, hogy belesápadt a képe. Jella nem fordult meg a templom előtt, hogy utánuk nézzen.
Davorin leitta magát és a Jella nevét kurjongatta; Zorka pedig sírt a küszöbön, és az asszonyok vigasztalták. Aztán minden rendbejött és Jella még inkább elidegenedett a falutól. Olyan volt ő, mint egy bolygó bokor, mely senkinek a kertjébe sem tartozik.
Csak Balog Pétert, meg a kecskéket szerette. Egészen egyformán szerette őket. Szívesen odadörzsölte volna néha az arczát a Péter sovány arczához, de ha feléje hajolt az ember, olyan érthetetlenül húzódott hátra tőle, mintha haragudnék.
Szótlanul mentek a töltésen. Jella elől járt, Péter követte. A fűben zörögve kergette a szél a száraz leveleket. A fenyvesben zúgott az ősz. A leány a télre gondolt. Hirtelen megállt és bevárta az embert.
– Ha egyszer a nagy hó leesett, soká nem jövök vissza, – szinte öntudatlanul hajolt előre, olyan közel, hogy a másik érezte a hűvös levegőn át meleg lehelletét.
Péter visszahőkölt és összeharapta a fogát. Szájában megrecscsent a pipaszár.
Mikor az erdőhöz értek megálltak. Jella maga mellett letört egy darabot a vén fenyő kérgéből és szórakozottan a levegőbe dobta. Aztán duzzogva nevetett:
– Holnap sem jövök vissza… Azt akarta, hogy kérleljék.
– Ne gyere vissza, – mondotta tompán az ember.
A leány megütközve nézett rá. De Péter arcza komoly és merev maradt, csak a szája reszketett.
– Mi lelt?
Nem jött válasz a kérdésére. Jellában daczos harag szállt fel, mintha megbántották volna.
– Hát sohase jőjjek vissza?
– Soha, – felelte az ember kétségbeesetten. Mást, egészen mást akart mondani, de csak ez a szó jutott az eszébe. Mikor kimondta, ijedten nyujtotta ki a kezét, mintha utána szeretett volna nyúlni, hogy visszavegye. Jella kíméletlenül taszitotta el magától. Aztán elment, anélkül, hogy visszafordult volna.
Az ember száraz szemmel, mozdulatlanul állt a vén fenyő alatt, melynek a kérgén meglátszott a seb, melyet a leány öntudatlan kézzel tépett. Az emberen nem látszott semmi.
A szél duruzsolt. A táviróhuzalokon és az őrház felől lenyomta a harangjelzést a mélybe.
Jella leült egy kőre és szomorúan rázni kezdte a fejét. Nem értette, hogy mi történt, de azért alig csodálkozott. Már jó ideje megszokta, hogy minden másként jön, mint a hogy ő várja. Olyan megfoghatatlan az egész. Az emberek, az élet is. Megint egyedül érezte magát a világban.
X
Másnap elindult, hogy megkeresse az atyját. Ő talán tud valamit mondani az édes anyjáról.
A kecskéket a harangozóék hülye Lizinkájára bizta:
– Jól vigyázz rájuk! – És odaadta neki a csempe bögrét, melyben Giacinta a gyufát tartotta, meg egy kis fonalat, mely az utolsó hálóból megmaradt. Aztán ment; korán, virradat előtt.
A falu kék volt a hajnali világban, a fű lucskos és hideg a lába alatt.
A szénégetők azon a nyáron egy völgykatlanban dolgoztak, a Risnják oldalán. A nagy, elvadult sűrűség felett mindég szállt a füst és a szaga messzire érzett az ősi rengetegben. Őszszel lassan néptelenedett el az erdő. A kis tisztásokon elhagyatottan álltak a galyakból összerótt kolibák és hevenyészett falukon árván rezgette a szél a megszáradt lombot.
A szénégetők már javarészt átmentek Szlavoniába a facsúsztatáshoz, csak Zura Jovan dolgozott még megkésve a Risnják oldalában. Az összehalmozott fa lassan szenesedett át a nedvességben. Az éjszakák már hidegek voltak.
Vén bükkök tövében, embernyi páfrányok között állt a koliba. A közelben egy forrás fakadt és vize sárosan szivárgott a földből. Az avar ázott volt, még meleg nyárban is. A nehéz, zöld árnyékban szunyogok zümmögtek. A szénkúp oldalából, mintha kemenczelyukakból jönne, egyre szállt a füst.
Zora Jovan a koliba küszöbén ült, mikor Jella a bozótos sűrűségből kidugta a fejét. Az ember nem vette őt észre, lomhán bámult maga elé, mezítelen lábával a sáros földben vájkált és időről-időre, mintha nagy cselekvésre szánná magát, a levegőbe köpött. Az arcza fekete volt a szénportól, az ajka lecsüngött, mintha nehéz lett volna; az alsó fogsora mindig kilátszott.
Egyszerre abbahagyta a vájkálást. Szeme a bokrok felett találkozott a Jella szemével. Meredten nézett rá, káromkodott egyet és felugrott. A leánynak úgy rémlett ekkor, mintha az atyja hátraszólt volna a kolibába. Zura Jovannak rövid volt a lélegzete.
– Hát te mit keressz itt?
A leány már nem értette, miért is futott ő annyit, hogy ideérjen. A szíve nehéz és ellenséges lett. És mialatt fejében az öntudatlan gondolatok egy elmosódott benyomást kerestek, a melyre nem bírt visszaemlékezni, szeme mindegyre a koliba felé nézett.
Átbujt a bokrok között és fojtottan, alaptalan reménységgel mondotta:
– Az anyust keresem…
Zura Jován megint káromkodott. Jella félni kezdett, hogy az anyja talán még sincs itt. Két keze kinyílt a levegőben, mintha elejtette volna az utolsó darab kenyerét.
A kolibából sajátságos csörömpölés hallszott. A leány hirtelen kiegyenesedett. Feje előrenyúlt és mielőtt az atyja megakadályozhatta volna átugrott a küszöbön.
– Anyus!… kiáltotta olyan hangon, mint egy gyerek, a ki elől hiába bújtak el. – Hiszen tudtam… Ijedten állt meg. A szeglet homályában egy elhízott, lusta test mozgott. Ez nem volt az anyja. Ez egy idegen asszony volt. Szótlanul, kihívóan néztek egymásra, míg Jovan közéjük nem állt. Valamit súgott az asszonynak, az meg arczátlanul nevetett. Jella szeme megtelt könnyel. Eszébe jutott, mikor az atyja az anyját ütötte és ő elbújt a padláson, mert nem bírta nézni. «Vajjon megveri-e ezt is?…» Szerette volna látni. A háta puha volt, a csipője rezgett, mikor mozdult. «Ezt jól lehet ütni», – gondolta. – «Soká, ököllel.»
Jovan nem nézett rá, mikor visszafordult. Zavarodottan hajtotta félre a fejét és megint leült a küszöbre. Csak onnan szólt hátra a leányhoz:
– Éhes vagy?
Jella megállt az atyjával szemközt.
Az ember kelletlenül dörmögött:
– Mit nézel úgy rám? Hát csak nem élhetek mindig asszony nélkül az erdőben.
A hangja olyan volt, mintha a torkában fűrészeltek volna.
Jella nem hallotta, a mit az atyja mondott. Csak egy gondolat járt a fejében.
– Megverted már? – kérdezte és a szeme veszedelmesen fénylett. Zura Jovan még jobban kinyitotta a száját:
– Kiről beszélsz?
– Róla!… Jella állával a koliba felé intett.
Az embernek eszébe juthatott valami. Ingerülten belevágta sarkát az ázott földbe. A locsakos víz feketén frecscsent térdig feltürt nadrágjára. Aztán felállt és nagy, lomha lépésekkel lement a mélyedésbe. Egy pillanat mulva eltünt a füstben, mely mint a megolvadt sár, gomolygva ömlött ki a szénkúp szelelőin át.
Az asszony csak erre várt. Kidugta piszkos, fésületlen fejét a kolibából.
– Elmenj innen, – mondotta lassan ringatva a csipőjét, – itt hármunknak nem telik az étel…
Jella undorodva nézett rá. Daczosan, félvállról felelte:
– Engem innen csak az apám küldhet el.
– Az apád?… Ép úgy lehetne az enyém is. – Az asszony bárgyúan, gonoszul nevetett. – Sohse volt a tied. Te senki lánya, te… Az anyád csak előtted szégyelte. Azért fizetett meg Zura Jovánnak, hogy hallgasson, azért tűrte, hogy üsse… Ostoba volt, mint a talpam…
Az asszony szaggatottan, gyorsan beszélt és a szemében az a kérlelhetetlen kifejezés volt, melylyel az éhes állat az ételért dulakodik. Jella mintha fejbe ütötték volna, szédülve, tehetetlenül hallgatott. Egy pillanat alatt mindenféle az eszébe jutott, a mit régen Zura Jovan az anyjának mondott, mikor pénzt kért, mikor azt hitte, hogy ő nem hallja. Hátha nem hazudik ez az asszony? Két kezét görcsösen szorította a mellének és az ember után iramodott. Lenn, a fekete horpadásban szembekerült vele. Fuldokolva kiáltott rá:
– Igaz, hogy nem vagy az apám?
Jovan, mintha valamit követne a tekintetével, a mi elrepült tőle, bután nézett el a füst felett. Duzzadt szemhéja alatt vörös lett a szeme és olyat bődült, hogy visszhangzott a Risnják oldala. Rohanni kezdett a koliba felé.
– Az mondta! Az ott bent! – ordította Jella. – Üsd… Üsd!… Ököllel! A fejét…
A szive dobogott és a kegyetlen gyönyörűségtől, a fájdalomtól elvakulva menekült vissza az erdők zúgó alkonyába.