XI
Jelláról azt mondták a faluban, hogy rossz úton jár. Az emberek nem szeretnek segíteni, de szeretik, ha rájuk szorulnak. Nem bírták felfogni, hogy a Giacinta lánya hogyan tud olyan magányosan megélni közöttük. Voltak, a kik a liburni pásztorokról beszéltek; a legények Dusánt emlegették. De senki sem tudott bizonyosat. Jella pedig mindig hallgatott. Most már csak fenn a hegyekben élte a régi életét. És mert egyedül volt, hát erős lett. Olykor, ha behunyta a szemét, megborzongott saját magától. Mély szakadékok lehettek a lelkében, mert ha az emberekre gondolt, hideg sötétség szállt fel benne. Szeretni kezdte a vihart. Nem félt többé, ha a völgyek elfeketültek. Nevetett, ha a faluban kitépte a bóra a zsindelyt a nyomtató kövek alól. Úgy érezte, ő haragszik a vijjogó szélben, ő szaggatja a szénát az ágasokról, ő viszi a vörös földet a kőfalak közül, ő nyargal vele, mint egy vérző fergeteg. Zivatar után könnyebben lélegzett, mintha kitombolta volna magát és fáradtan, beesett szemmel nézett fel a hegyekre.
Néha azt hitte, hogy a halántéka mögött egy kerék forog, a melyet nem bír megállítani. Gyakran járt eszében Balog Péter is, Davorin is, meg Zura Jovan, a kit azelőtt az atyjának hitt. Örült, hogy most már nincs köze hozzá és szabadon gyűlölheti őt is, meg azt a borzas, szurtos asszonyt is, a kit megvertek miatta. A pusztára is sokszor gondolt és olyanfélén képzelte el, hogy ott lelapulnak a hegyek a földre és az emberek rugják őket, mint a beteg kutyákat. Az emberek rugnak mindent, a mitől nem félnek. Szerette volna, hogy tőle is féljenek.
Néha feldöntötte a rövidinges kis gyerekeket a falusi utczán. Fel akarta volna dönteni a viskókat is. Este pedig, fenn a hegytetőn haragosan tiport a meleg kövekre. Beletiport a napfénybe, amiért lenn járt a faluban.
Azt akarta volna, hogy a nap egyedül a hegyeké legyen és a hegyek egyedül az övéi. Csak neki feleljen a visszhangos barlang, a Visnevica horpadt oldalában. Csak ő találjon rá a vérző havasi rózsára, csak ő tudja, hogy a Kecskehágó alatt megszakadt a Karszt szíve és az Isten örökös jeget tett a helyébe.
Jelláé volt a hegyeknek minden titka. Ezért adott nekik más nevet, mint a többi emberek. Az Ezüstös, a melyben annyi csillogó forrás fakadt. Messze-messze a Kékhegyek és a vad Csillagjárás orma. Este, éjszakára azon kapaszkodtak fel az égre a legszebb csillagok.
Szerette volna közelről látni az útjokat. Elindult egyszer arra felé a kecskéivel. De a hegyekből zivatar szakadt rá. A vihar sivítva hajtotta maga előtt a fellegeket. Mint félelmes, nyirkos óriásállatok rohantak le a meredeken. Borzongó gyönyörrel fordította feléjük az arczát. A kecskék nyugtalanul dörzsölőztek hozzá. Erősebbnek érezte magát náluk és nem félt.
A fellegek belenyargaltak az erdőbe. Összetépték magukat a fekete fák között. A fenyves alatt megint gyülekeztek. Szédítő seregek örvénylettek le a falura. Felettük, mint a leboruló nép felett az ünnepi szentségtartó, sugarasan bontakozott ki a napfényben a Csillagjárás orma.
Ezek voltak Jella legszebb perczei. Mindenről megfeledkezett. A felhők eltakarták a falut. Onnan lennről nem láthatta senki a hegyeket. Ilyenkor egyedül az övéi voltak…
XII
Giacinta még mindig nem jött vissza, Jella pedig még mindig várta. Ha a szél száraz levelet csapott az ablakra, sokszor kifutott az ajtó elé és éjjel, mikor csak félig aludt, nem egyszer hallotta, hogy valaki az ő hangjával beszél az üres házban: Anyus!… Anyus!… Ilyenkor reggel úgy rémlett neki, hogy az anyjáról álmodott…
Már hosszúak voltak az esték, Jella iszonyodva nézett az ablak felé, mintha a tél ott ülne a küszöb előtt a sötétben, mintha látszanék a lehellete a hólyagos, zöld ablaküvegen… Eszébe jutott a behavazott falu; a nagy csend, melyben még kutya sem ugat, a fűzfavessző, melyből lassan kosár lesz dermedt térde között és… a végnélküli jeges éjszakák, mikor az ember nem tud aludni, mert éhes. Tekintete vissza-visszatért a laza téglához a tűzhely falában. De hát hol is maradhatott el az anyja ilyen sokáig?
Ünnep volt. Jella a hegyekből jött vissza, gombát szedett a nedves oldalakon, ott, a hol még sütött a nap. Lenn az úton egy házaló poroszkált. Az ember azt kérdezte, merre van a korcsma? A leány szóbaállt vele, mert idegen volt. Hátha tud valamit az anyjáról. De azért nem kérdezett tőle semmit, csak ment mellette és lopva olykor rápillantott. Messziről jöhetett. Látszott a csizmáján. A hátán egy fekete ládát vitt. Az általvető szíjja mélyen belevágódott a hóna alatt a rongyos kabátba. Az arcza vörös volt az erőlködéstől.
Jella érdeklődve nézett a fekete ládára.
Mikor beértek a faluba, az ember megállt az ároknál, nekidűlt egy földhányásnak és leeresztette az általvető szíjját. Letette kalapját a fűbe és beletérdelt, aztán óvatosan kiszedte a reteszeket. A fekete ládából fésűk, kötények, kendők, vásári tükrök, hamis függők kerültek elő. A kékbeli olajos holmi és az olcsó szappan szaga erősen áradt a Jella orrába, de ő csak egy rojtos tarka kendőt nézett, a mely szebb volt, jobban virított mindennél. Ez a kendő megfogta a szemét. Ilyen gyönyörűséget nem látott soha. Egyszerre vágyódni kezdett rá. Mikor utána nyúlt, feltekintett. A kút felől dobogó, vihogó csoportban leányok, asszonyok jöttek az úton. Zorka is közöttük volt. Jella tovább iramodott. Csak messziről fordult vissza. Az ember még mindig a kalapjában térdelt. A leányok taszigálódva állták körül, Zorka pedig vállára vetette a tarka kendőt és egy bádogkeretes tükörben nézegette magát.
Jellának eszébe jutott Davorin. Valami rosszat szeretett volna asszonyának kiáltani, de azért mégis hallgatva ment odébb.
Útközben minduntalan a kendőre gondolt. Emlékezett rá, hogy gyerekkorában volt a birónénak egy ilyen kendője és ő szerette volna legalább egyszer a vállára vetni és szaladni vele, hogy a rojtok lobogjanak a szélben… Minden lánynak volt kendője a faluban, neki nem volt; nem volt neki soha semmije… Elképzelte, hogy ha az a kendő az övé lenne, úgy menne misére még nagy melegben is és Davorin megint őt nézné Úrfelmutatáskor, mikor a többiek lehunyják a szemüket. Ő pedig odafordítaná a hátát, nem mint a multkor, a rongyos, kartonruhás kis hátát, hanem a czifra, rózsás kendőt, aztán végig menne a falun és a sok rojt lobogna a szélben.
Mikor hazaért, kivette a téglát a tűzhely oldalából, belenézett a kormos üregbe, vajjon helyén van-e az a kereszt, közben a kendőre gondolt.
Estefelé kiült az ajtó elé. Mozdulatlanul nézett le az útra. Nagysokára kifordult a korcsmaajtón a házaló ember. Jellának egyszerre eszébe jutott, hogy miért didergett olyan sok idő óta a küszöbön. Megvan még a kendőd? – kiáltotta már messziről.
Az ember bólintott és ment tovább.
– Mennyiért adod?
A vándorló megállt. Bizalmatlanul nézett a leány rongyos szoknyájára.
Alkudozni kezdtek és Jella már úgy érezte, nem bír a kendő nélkül megélni.
– Van egy arany-keresztünk… Megijedt, a mikor kimondta. Hirtelen hátranézett. Olyan gyorsan jött az egész. Az ember otthagyta a kendőt, pénzt is ráadásul, az aranykeresztet pedig vitte el magával.
Jella levette a polczról az anyja imádságos könyve mellől a törött tükördarabot. Az ablaknak támasztotta. Belenézett. Fiatal mellén megfeszült a kendő. Mosolyogni kezdett.
– Jágoda!… Jágoda!…
A vén koldusasszony megállt a pataknál és mintha a szél hozná vissza, gyorsan jött a kunyhó felé.
– Gyere csak!
A leány meg akarta mutatni magát valakinek.
Az öreg átbotlott a küszöbön és odakuporodott a tűz mellé.
Jella nevetve fordult egyet:
– Szép vagyok?
Jágoda alulról nézett fel rá és lassan dörzsölte össze lilaszínű kezét.
– Szép, – mondotta halkan, – de én fázom. Régen nem kaptam semmi meleg ételt.
Jella tudta, hogy Jágoda a pálinkát hívja meleg ételnek és félrehúzta a száját.
Az öreg kicsinylően legyintett.
– Nem tudsz te semmit… Mikor az Úristen megteremtette a hideget, az éhséget és az öregséget, hát megsajnálta az embereket és hogy jót is adjon nekik, hát megteremtette a pálinkát, mert attól el lehet felejteni a hideget, az éhséget, meg az öregséget is.
Szeme egyszerre megakadt az ablakdeszkán, azon a pénzen, melyet Jella a házalótól kapott. Nem vette le róla többé a tekintetét és közben olyan hangon, mintha koldulna, beszélni kezdett:
– Honnan van ez a kendő meg az a pénz?
A leányt készületlenül érte a kérdés.
– No ne félj, Jelliczám. Szép is vagy,… fiatal is vagy, én meg tudok hallgatni. Jelentőségteljesen nyujtotta ki száraz kezét.
Jella adott neki a pénzből, de nem nézett rá. Az öreg megállt az ajtóban. Görnyedtebb volt, mint máskor, a keze leért a küszöbig. Ferde szájjal mosolygott:
– Nemsokára hazajön az anyád…
A leány ijedt mozdulattal rántotta le válláról a kendőt:
– Honnan tudod?
Nem értette, hogy mi történt. Megijedt, mikor az anyját említették, de hiszen az előbb még várta; világosan emlékezett, az előbb, mikor gombát szedett a hegyoldalon… Nyugtalanul pillantott a tűzhely alsó téglájára… Ezóta már messze járhatott a házalóember és az anyja azt mondta, hogy jól vigyázzon a keresztre. Végig törölte a homlokát. Mikor olyan szép volt az a kendő. Mikor olyan régen vágyódott utána…
Este, elalvás előtt, mintha nem várta volna többé olyan nagyon az édesanyját. Ezután nem kérdezgette önmagától, hogy hát hol is marad oly sokáig.
XIII
Éjjente már havazott a hegyekben. A nehéz, fekete ég lesülyedt, csak a fehér csúcsok támasztották, hogy le ne zuhanjon a földre. Az oldalakon állatkolompolás hallatszott. Mintha csengők görögtek volna alá a ködben. A havasi pásztorok lejebb húzódtak a falvak felé. A szél sivalkodott a kéményekben. Az ajtókat csukva tartották.
Péntek este volt.
A zápor szakadozottan verte a földet, a szerint, a hogy a szélrohamok hajtották. A víz szomorúan frecscsent az árkok körül. Jella az ablakon át nézett bele a lucskos szürkületbe és a vasárnap, a mise, a kendő járt az eszében. A kendő…
Lenn a fekete úton egy formátlan alak küzdötte magát előre a viharban. Mikor közelebb ért, tagozódni kezdett a teste. Egy magányos asszony volt. Felsőszoknyáját a fejére hajtotta, ázott ruháját a lába közé csapta a szél. Jella nem tudta miért, egyszerre az anyjára gondolt. Az ablakra rántotta a foszlott szoknya-rongyot, a szegletbe dobta a kendőt és mereven megállt a szoba közepén.
Mintha erősebben kopogna az üvegen az eső. Mintha az ajtót rázná a szél. A leány szeme tágra nyilt. Úgy rémlett neki, hogy gyenge hangon valaki hívja őt. Lassan, ijedten húzódott hátra, de a hang utána jött a tűzhelyig. A retesz mozgott, mintha kívülről rángatnák. Jella keresztet vetett és kinyitotta az ablakot. A hideg eső az arczába csapott, a szél lobogva fújta be a szobába a szoknya-rongyot.
A küszöbön Giacinta állt.
Mikor szembekerültek egymással, a leány visszahőkölt.
– Anyus, – a hangja elcsuklott, – anyus…
Az asszony kimerülten dőlt a falnak. Ázott ruhájáról csurgott a víz. Haja csapzottan tapadt a halántékához, szeme a kék árnyékoktól olyan nagynak látszott, mintha az arcza közepéig érne.
Jella iszonyodva támaszkodott az asztalnak és két csipője mellett görcsösen markolta a deszkát. Nem birta levenni tekintetét az anyjáról… Hogy megváltozott…
– Félsz tőlem? Az asszony beesett, viaszsárga arczán akadozó fáradt könnyek folytak végig. – Beteg vagyok… nagyon beteg…
Aztán ott feküdt az ágyon és nem beszélt sokáig, csak szegény, sovány keze mozgott szakadatlanul a pokróczon. Jella megrakta a tüzet, közben arra gondolt, bár múlnék az idő, bár messze lenne tőle mindez. Giacinta egyszer mereven felemelte a fejét. A torkából tompa hörgés tört elő. Megint hátrabukott. Az az idegen hang megfagyasztotta Jellában a vért. Érezte, hogy az anyja mondani akar valamit, de nem tud beszélni.
A csendben csak Giacinta lélegzete hallszott. Kinn egészen besötétedett, a tűz fénye élőbb lett a kürtő köpönyege alatt. Jella az ágy szélén ült és értelmetlen arczczal nézte az anyja mellét. Mióta észrevette, hogy milyen csodálatosan emelkedik, nem bírta róla levenni a tekintetét. Kétszer egymásután, aztán sokáig nem mozdult, aztán megint kétszer. A szája széle kék volt és száraz; a homlokán apró patakokban folyt a verejték. Összeszedte minden bátorságát és végighúzta a tenyerét az anyja gödrös halántékán. Giacinta felnyitotta a szemét. Mozdulatlan pillákkal soká nézett reá.
– Szegény gyerek… A hangja üres volt és messziről hangzott.
Jella felrezzent.
– Anyus… kellene valami?
De az asszony nem felelt. Reggel felé megint nyugtalan lett. A feje ide-oda ingott a szalmazsákon és a keze mintha láthatatlan pelyheket szedett volna össze, szakadatlanul mozgott a pokróczon.
Jella megint megtörölte a homlokát és vizet adott neki. Szomjasan ivott, de a szemét nem nyitotta ki és a víz sajátságos nehéz zajjal ment le a torkába, mintha tikkadt favályuba ömlött volna. A leány föléje hajolt. Giacinta ajka mozgott. Gyerekes elváltozott hangon beszélt és az anyját hívta, azon a nyelven, a melyen régen olyan szépen tudott énekelni. Aztán imádkozni kezdett, gyorsan, érthetetlenül. Jella is imádkozott és megint arra gondolt, bár múlnék az idő.
A tulsó falon halvány koczka bontakozott ki a sötétből, de a leány nem látta a hajnalt, ő csak az ablakkereszt fekete árnyékát nézte, a melyet a növekvő világosság mint valami hideg, élettelen víz áradása, lassan úsztatott át a szoba földjén, az anyja ágya felé. Eddig sohasem vette észre, hogy a reggel egy fekete kereszt körül jön be a házba…
Az eső szakadatlan rohamokban verte a tetőt, a szél fütyült az ajtórepedésen át. Minden szürke és szomorú volt, csak a szegletben virított egy tarka folt. A Jella kendője… A leány dideregve állt fel, nyújtóznia kellett, hogy dermedt tagjait megint használni bírja, aztán lábujjhegyen az ablakhoz ment, levette a szoknya-rongyot és a kendőre dobta. A szeglet homályában hirtelen megállt. Most, hogy távolabb került az anyja ágyától, nem mert visszamenni. Félni kezdett. A haja alatt hideg áramlást érzett a fején és a nagy csendben az a szörnyű bizonyosság fogta el, hogy egészen egyedül van a világon.
Iszonyodva menekült az ágyhoz.
Az anyja nem lélegzett többé. És Jella csak ekkor értette meg, hogy az elébb itt volt az édes anyja, csak ekkor fogta fel, hogy mielőtt elment, még egyszer visszajött.