XVII
Ősz volt megint, egy másik ősz. A szél zúgva járt az erdőn. Távoli állatkolompolást hozott magával, elkapta az alagút előtt egy vonat hosszú sikoltását.
Jella felkönyökölt a fűben. Nézte, mint szakad meg a galyakon a füst. Két éve élt már az őrházban és még mindig csodálkozott, ha a futó füstöt meglátta a fák között.
Két éve. És neki úgy rémlett, mintha hétköznapok nélkül, végtelen sok vasárnap mult volna el azóta, hogy a völgyből a hegyre jött. Sokszor eszébe jutott az esküvője. Nem volt boldog akkor, szégyelte magát, a miért szomorú, a miért fél az ismeretlen élettől és attól az ismeretlen embertől, a kinek az oltár óta joga volt, hogy közel jöjjön hozzá.
A faluból csak az anyja sírja nézett utána. Az irtásnál csak a kecskéktől búcsúzott. Emlékezett arra, hogy mikor ide jött, még egyszer, utolszor összedörzsölődzött a fekete gidával, aztán mentében is mindegyre visszanézett rá, mintha a kis állattal elmaradt volna tőle valami, a mi tele volt vad szenvedéssel, a mi fázott, sírt, éhezett, de a mi szabad volt, mosolygott és énekelt is olykor.
Jella most már nem éhezett, nem fázott többé. Péter nagyon szerette őt. Nehézkesen, alázatosan, azzal a türelmes megalkuvással, a melylyel csak az olyan ember szeret, a ki sokáig élt asszony nélkül és fél, hogy megint magára marad.
Jella ösztönszerűleg megérezte ragaszkodásában az aggodalmat és ez megnövelte az akaratát. Elvégezte ugyan a ház körüli munkát, törődött az emberrel meg az állatokkal, de csak akkor, ha kedve tartotta; szertelenül, a hogy eszébe jutott. Különben élte a régi életét. Naphosszant elbarangolt Péter kecskéivel a hegyekben. Este, mint egy kis fergeteg, nyargalt állatjaival a lejtőn és a hajában behozta az őrházba a havasi rétek virágos, zöld szagát. Aztán leült a tűz mellé és énekelt.
Első időkben bevitte olykor a kiváncsiság a szolgálati szobába. De ott minden komoly és idegen volt. A fogason nagy télibundák lógtak még nyáron is. A falra szegezett papiroson a vonatok lámpajelzése látszott. Jella megbökte újjával az apró mozdonyok képén a szines pontokat. Tudni akarta, mit jelent a piros tárcsa, a kis zászló, a zöld, meg a fehér üveg a lámpában. A harangjelzések is érdekelték. A távbeszélőbe belenevetett. Aztán megunta az egészet és ha Péter könyvet adott a kezébe, hogy olvasni tanuljon, álmos lett. Ráült a könyvre és akár egy fiatal macska, lustán, kecsesen nyujtózott. A magyar szót is csak nehezen törte, könnyebb volt neki a horvát.
– Merre jártál?
Csillogni kezdett a szeme. Csodálatos dolgokat tudott mesélni a barlangról, a melyikben zöld forrás fakad, a szakadékról, a melyik tele van fehér virággal…
Péter nevetett és a karja közé kapta. Jella pedig duzzogva védekezett, mint egy gyerek, a ki únja, ha felnőttek csókolják.
– Hát egy kicsikét sem szeretsz? – közekedett az ember és a két kezébe fogta a gyerekasszony akaratos fejét, szorosan, erősen, hogy… meg ne rázhassa. Jella mihelyt kimenekült, körülnyargalta a félszert. Elbujt az istállóba és megölelte a kecskéket, mert azok nem kértek tőle semmit. Csak mikor teleszívta magát szabad levegővel, ment vissza a házhoz. Leselkedve dugta be fejét az ajtón. Ha szomorúnak látta Pétert, hátulról hozzá lopódzott és hirtelen megcsókolta. Aztán mulatott rajta, hogy egy lehelletével meg tudta az embert rázni.
XVIII
A napok összefogódzva, zajtalan körben futottak át a házon. Hasonlítottak egymáshoz, mintha testvérek lettek volna és Jella jóformán alig tudta, hogy melyiknek tegnap, melyiknek holnap a neve. A vonatok jöttek, mentek, megrázták a földet, teleszórták szikrával az éjszakát, füstöt fújtak a napfénybe, aztán csend lett megint, nagy csend, a melyben meghallatszott, ha levél hullott a fáról. «Ezentúl mindig így lesz» – gondolta Jella és, hogy elhasználjon valamit abból a fiatal életből, mely nyugtalanul lüktetett benne: versenyt hempergett kecskéivel a havasi lejtőkön.
Egy napon messze elbarangolt az őrháztól. A szélgátak elmaradtak. Egy pásztorkunyhó, kövekkel bekerített karám, kettétört fenyőfák… Lejjebb, mint két végtelen megfeszített hajszál, húzódott a hegyek között a sínpár. Az alagutak csak kifüstölt rókalyukaknak látszottak. A vonat pedig a kőmezőn úgy rohant át, akár egy ízelt testű, égő fejű kis gyík. Jella a bóra sivár birodalmába tévedt. Eszébe jutottak Jágoda meséi: a szárnyas tűz, a törpék, a kőszakálú hegyirém… Áhitatosan nézett szét. Mindannyian itt élnek ők. És lázas szemmel, borzongva mind egyre feljebb kúszott a szétmálló, üreges sziklákon, melyek mint nagy küzdelemben elhullott óriás-állatok csontjai, egymásra dőlve hevertek a vörös napfényben. A havasi medence mozdulatlan, fekete vizében is felborított sziklák képe látszott. Kövek, dermedt, vad kövek mindenütt.
Jella keresztet vetett magára. Visszafojtott lélegzettel áthajolt a szikla párkányán.
A mélyben, mintha hatalmas aczéllapot kalapáltak volna a kopár hegyek hajlásába, kéken csillant egy végtelen sík. És a síkban madárszárnyú fehér pelyhek úsztak.
«Ez tán a puszta», – gondolta Jella és ellenszenv rezzent meg az arcán. Aztán lassan felengedtek a vonásai. Messze emlékek kezdtek mosolyogni benne. Elfeledett régi képek… Homokos part felett ezüstfényű háló. Fehér kagyló. Futó kék hullámok… Behunyta a szemét, hogy jobban visszalásson és hallgatta, a mit a tulajdon szája mondott:
– A tenger!…
Ráismert. Az égszínű sík ott lenn a mélyben… az anyja tengere. Minden eszébe jutott és egyszerre megint közel volt az anyjához, akár csak régen, a tűznél, mikor félálomban, lehunyt szemmel is érezte, hogy mellette van. «Anyus…» Nem határozta el, mégis tudta, hogy visszajön ide máskor is. Sohasem vitt virágot az anyja sírjára, de most letépte a melléről a havasi violákat. Ledobta őket a mélységbe, messzire, mintha a tengerbe akarta volna szórni a virágokat.
Este hallgatagon ült a tűz mellett. Péter fáradtan tette le a jelzőlámpát a szegletbe. A pipáját kezdte tömni.
– Mire gondolsz?
Jella felrezzent, mintha messziről jönne vissza, zavartan nézett a levegőbe.
– A tengerre…
– Láttad?
A gyerekasszony bólintott.
– Milyen kopárak arra a hegyek, – egyszerre élőbb lett az arca, – olyan vad ott minden.
– Pedig úgy hallottam, – dörmögte Péter elgondolkozva, valamikor erdőség volt az is. Tengerésznépek vágták ki a fákat. Várost építettek belőlük a vízben.
– A vízben?
– Igen, és a hegyekről lesodorta a bóra a földet és minden kopár lett.
Jella szeme sajátságosan tüzelt.
– Hát a hegyeket is az emberek tették olyan vadakká?… Egy félig érzett sejtés járta át a fejét, de nem tudta végig gondolni.
Péter nagy füstfelhőt fújt a lámpa felé és kinyujtotta a karját.
– Nem csókolsz meg ma sem?
De ő elfordult. Egy nagy lépéssel átugrott a küszöb felett.
Az ember értelmetlenül bámult utána és hallgatott, mintha szégyelte volna, a mit érez.
Kinn dermedt, fekete hullámokban emelkedtek az égnek a sziklák és Jella felnézett rájuk. Ilyen dermedt, fekete kőhullámok voltak az ő lelkében is… Miért nem tudott olyan lenni, mint azok a leányok, a kiket valamikor a falujában ismert? Miért nem tudott jobb lenni ahhoz az egyetlen emberhez, a ki jó volt hozzá, a ki gondolt rá, hogy ne fázzék, ne éhezzék többé? Nem bírt feleletet találni és sírni szeretett volna.
XIX
Eljött a tél, aztán elmult. A hó elolvadt.
Jella kinn kóborolt megint a nedves földszagú erdőkben. De nem volt többé a régi, pedig semmi sem változott. A vízmosásokban csergedeztek a vizek, mintha ezer lüktetéstől élne a hegy. Az erdő tar galyain mint tavaly, halvány zöld fellegekben reszketett a fiatal lomb; a megduzzadt patakok színe alatt sárga foltokban inogtak az árokmenti virágok. A földben szinte nyüzsgött a láthatatlan zsendülés, a fákban nedves élet szállt fel és a havason furulyáztak a pásztorok.
Jella vére most érezte meg először a nagy kezdetet.
Mindenütt kezdődött valami: a lejtőkön, a réteken, a patakokban, a kövek között, az állatokban, és ő benne is. Csak az életében nem kezdődött semmi. Egyszerre öregnek látta a férjét. Ha együtt mentek és ő a napba nézett, az ember nem bírta követni a tekintetét, összehúzta a pilláit és könnybelábadt a világosságtól a szeme. «Hát ez volna az egész? Mindig ez? Soha más?» Jellát kínzó türelmetlenség fogta el. A házban szorította a levegő a homlokát. Az erdő kicsi lett neki. Mentében letépte a rügyező galyakat, öntudatlanul, értelmetlenül talán, hogy ne legyen nekik virágjuk…
Péter nem fogta fel, de érezte Jella nyugtalanságát. Úgy nézett rá, mintha meg akarná engesztelni. Ez az alázatos gyöngeség visszautasítóvá tette a gyerekasszonyt. Ő erőt keresett, a melybe az ő ereje ütközhetett volna. Kezdetet vitt az ereiben, a karjában, az ajkában, a másik pedig úgy járt mellette, mintha meg szeretne állni, mintha pihenni szeretne.
Este volt. Jella a függőlámpa zománcos czintányérja alatt ült. Czéltalanul rakta ránczba meg húzta széjjel térdén a kötényét. Egyszerre eszébe jutott, hogy elszakíthatná és varrni kellene. Abbahagyta. Az asztalra könyökölt, két keze között lassan ingatni kezdte a fejét, hogy legalább az árnyékát lássa mozogni.
– Menjünk ki az erdőszélre…
Péter egy pillanatra felnézett a vén kalendáriumból.
– Jobb itt, – dünnyögte szórakozottan, – minek mennénk? – És olyan nyugalmasan olvasott tovább, mintha sohasem akarna felállni.
Jella kalapálást érzett a fejében. A lámpa tüzet szórt rá. Nem bírta tovább a bezárt, néma mozdulatlanságot. Feltárta az ajtót, hogy odakinnről beereszsze az életet a házba, de a küszöbön át csak annak a vén szilvafának az árnyéka jött be hozzá, a melyet Péter huszonöt évvel ezelőtt ültetett. Türelmetlenül ugrott keresztül a csipkés szélű, ringó fekete folton. A harmattól lucskos kis kertben hirtelen megállt. A mályvák között nekidőlt a kerítésnek és fellélegzett.
Az erdő mintha reszketett volna a holdfényben. A sínek felett kék villogás nyilallott. Térde körül libegtek az ezüstpelyhes, csillanó levelek.
Péter egyszerre hűvös áramlást érzett a hátán. Az ajtó nyitva volt. Ásítva ballagott ki Jella után. Mikor melléje ért és az asszony nem mozdult, fázósan rászólt:
– Mit állsz úgy, mintha várnál valamit?
Jella lassú csodálkozással emelte fel a fejét. Szempillája megrezzent. Csak ekkor tudta meg, hogy ő csakugyan vár valamit…
Ezentúl korán reggel kijárt az erdőre. Nézte, hogyan fordul a fák árnyéka a földön. Mint az óra mutatója a szolgálati szobában… És ez azt jelenti, hogy az idő múlik. Szeretett erre gondolni. Közben lehunyta a szemét és várt. Maga sem tudta hogyan, Davorin jutott az eszébe. A multkoriban egy pásztorembert látott a hegyháton. Azóta gondolt Davorinra, pedig a pásztor nem hasonlított hozzá, csak annyiban, hogy erős és fiatal volt.
Jella gyűlölte a Zorka férjét, de a keze nehéz és meleg volt és régente szeretett mellette ülni a patak partján.
Ekkortájt kezdtek készülődni a szomszéd őrházban a népek. Péter úgy mondta, elhelyezték őket innen más vidékre. Új ember jön a helyükbe. Jella közömbösen hallgatta, ő most csak saját magára bírt gondolni. Mindent elfelejtett, a mit mondtak neki. Sokszor elfelejtette még azt is, a mit tenni akart.
Kivitte a vörösbabos kis keszkenőt az erdőre, hogy gombát szedjen. Mire a fák alá ért, már nem tudta, miért indult útnak. A nyaka köré kötötte a kendőt. Leült egy kőre. Aztán nem gondolt semmire…
Az erdőben lépések közeledtek. Jella meg sem mozdult. Bizonyosan Péter lesz. De az, a ki a rőt törzsek között járt, nem a férje volt. Egy idegen ember jött az erdőn át, lassan, bizonytalanul, mint a ki nem szokta meg a lejtős talajon a járást.
A hogy Jellát meglátta, hirtelen megállt. Magasnövésű, szép szál legény volt. Kihívó erő érzett még a mozdulatlanságában is. Mikor tovább ment, nem nézett vissza.
Este Jella megtudta, hogy a szomszéd őrházba egy új ember jött, a kit Réz Andrásnak hívnak.