XIV
A keresztútnál, a dombhajlás alatt egy megrogyott vén ház állt. Falán nedves foltok látszottak még nyáridőben is. A kék keretes kis ablak mögött ült naphosszant a sírásó. Opánkát varrt a parasztoknak és egyre kalapált. Azt tartotta, hogy az embereknek legfeljebb egy sírra, de legalább két opánkára van szükségük. Egy mesterségből nem lehet megélni… Ha sírt ásott, ha opánkát varrt, egyforma volt az arcza és közben mindig fütyült. De mikor a gyerekek vargának csúfolták, megharagudott. Az atyja, a nagyatyja is sírásó volt. Ő sem akart más lenni. Megfenyegette a gyerekeket, mérgesen kiáltott ki az útra. Aztán visszaült a kis asztal mellé az alacsony székre és kívülről csak sovány hátának görbülése látszott, meg olykor a keze, a hogy a fonalat a levegőbe húzta.
Mikor Jella a világtalan, esős reggelen megállt az ablakánál, fütyörészve babrált az asztalkán, a kaptafák és bőrdarabkák között. Fel sem tekintett.
– Hát mi kell, opánka-e vagy sír? – és nevetett hozzá.
Egy ideig várt a feleletre, aztán kipillantott a leányra. Mialatt nézte, lassan felhúzódott nagy homlokán a bőr.
– No mi baj?… Hát ki?… Az apád?… Nem?… No csak sírjad ki magadat.
Jella odadőlt az ablakdeszkának és két tenyerébe temette az arczát.
Az ember mozdulatlanul nézett rá, a keze nem babrált többé az asztalkán. Abbahagyta a fütyülést… Egy asszony volt a világon, a ki őt szerette. Milyen régen nem gondolt rá. Pedig, mikor meghalt és ő árván maradt a világon, épp azon a helyen, ott az ablakdeszkán görgette sírva a fejét, a hol Jella támaszkodott. Lehúzta vörös kendőjének a csücskét az orráig, megtörölte a szemét és ő is az anyjára gondolt, a ki pedig vagy negyven év előtt meghalt már. Közben felállt és nagyot sóhajtott. Jella válla felett kihajolt az ablakon. Szakértően nézett le a leány sáros, mezítelen lábára. Dünnyögött valamit, megint lenézett, aztán a szeglet felé indult, hol a keresztbe szegezett rúdon szárított hal és avas szalonna között néhány vadonatúj opánka függött. Egy pillanatig habozva tapogatta az opánkákat, végül leakasztott egy párt, a melyen vörös bőrből takaros szivek voltak kivarrva és félszeg fejtartással, mintha valami vigasztalót mondana, odaállította őket a leány mellé az ablakdeszkára. Aztán elszégyelte magát hirtelenében, betette az ablakot és ásóval, csákánynyal a vállán, fütyörészve indult a temető felé.
A parokhia előtt Jella ismét megállt, mintha valaki megfogta volna a szoknyáját. Tudta, hogy mikor elment hazulról, ide is be akart térni.
A tisztelendő úr szobájában már fűtöttek. A pipafüstös melegben felszállt a frissen surolt deszkapadló szaga. A pap rosszalóan nézett az ujság felett Jellára.
– Előbb kellett volna jönnöd…
– Édes Istenem, de hiszen én nem tudtam…
– Úgy halt meg az anyád, a mint élt; az Úr kegyelme nélkül. – A plébános lassan ingatni kezdte keresztbe vetett lábát, mintha harangoznék. Közben elnyűtt, otromba czipőjére bámult. «Újat kell venni», gondolta és rosszkedvű lett. Olyan szigorúan szólt Jellára, mintha ő lett volna az oka, hogy a czipő kiszakadt:
– A temetésért fizetség jár…
A leány felsóhajtott:
– Hát akkor eladom az anyus kecskéjét. – És mialatt beszélt, fáradtan szorította magához a két opánkát, melyet a sírásó adott neki.
– Majd imádkozom az anyádért, – mormogta a pap üzleti hangon és tovább olvasta az ujságot.
XV
Lenn a templomban delet harangoztak. Franjó eljött a Giacinta házába. Jella az ablaknál ült. Fásultan nézte, mint csepeg be az eső a tetőn át a szobába. Körülötte minden úgy hevert szanaszét, mint tegnap este. A halott feje mellett egy kis őszi virág fonnyadt a szalmazsákon. A kecske a szegletben mekegett.
Franjó esetlenül óvatos mozdulatokkal közeledett a szürke, szomorú ágyhoz. Egy lépésnyire tőle tiszteletteljesen megállt és lassan forgatni kezdte ázott kalapját. Jella tovább bámulta a halkan freccsenő esőcseppeket. A bodnár háta előre görnyedt. A torkát reszelte, aztán megmérte a halottat egy zsinórral és közben lopva közelebb tolta a fejéhez a fonnyadó virágokat.
– Majd elhozom a koporsót, – dörmögte, mikor elment. Egész nap hallatszott a faluban a kalapálása, este pedig kiült a küszöbre és harmonikázott.
Jella végighúzta kezét az arczán, mintha fel akart volna valamit kelteni, a mi kínosan, hánykolódva aludt a fejében.
Az eső elállt. Már nem folyt be a szobába. A leány csak most vette észre, hogy eddig a cseppeket nézte. Ijedt szeme valami mást kezdett keresni, a mi leköthetné. Félt, hogy a tekintete az ágyra tévedhetne. Az idő múlt. Jella pillantása elfogta a rőzseláng villanását a tűzhelyen, a falon, futott utána, mikor fellódult a padlásnyiláshoz támasztott létrán. A mennyezeten, a deszkák repedésein szénaszálak lógtak be a szobába. A szálak rezegtek, mintha valaki járt volna a padláson. Jella nem értette, miért bír az esőcseppekre, a tűzre, a szénaszálakra gondolni, csak arra nem, hogy az anyja ott fekszik holtan, az ágyon. A szeme szinte fájt, olyan száraz volt és a mellében kemény volt a szíve. Hát igazán kövek lennének benne? És ekkor akaratlanul a halottra nézett.
Az ágy irányából mozdulatlan, hideg csend áradt felé. Ilyen rettenetes csendet nem ismert eddig, soha sem látott meghalni senkit, a temetőben is csak akkor járt, mikor virágok nyíltak és a sírok felett aranytestű erdei méhek szálltak át. De ez a halál itt az ágyon más volt… egészen más. Az anyja, mintha megnyúlt volna, nagyobbnak látszott. A teste élettelen, dermedt súlylyal nyomta a szalmazsákot. Átlátszó arcza végtelenül komoly és idegen volt. A szája csak egy sötét vonal volt, kissé kinyílt, mintha csodálkoznék valami felett.
Jella sokáig, szinte kötelességszerűen nézte őt, de nem ismert rá és nem bírt sírni. A tekintete lassan, gépiesen tovább siklott.
A tűzhely barlangos mélyedésében két fakanál függött egy szegen. Az egyikből hiányzott egy kis darab, ez volt az anyja kanala. Hányszor látta fehér foga között, mikor az étel melegen gőzölt az ajka előtt. És ezt soha többé nem fogja látni… Egyszerre könny futotta el a szemét. Egyszerre megértett két szörnyű szót: soha többé… A kitört szélű, gazdátlan fakanál, a melylyel nem fognak többé enni, nem volt olyan megfoghatatlan, mint az a nagy, komor elmulás, mely a halottas ágyon hallgatott.
Soká, soká sírt és a könnyeivel kiolvadt belőle a késő szemrehányás őrölő keserűsége. A mire nem mert gondolni azelőtt, azzal most megvádolta önmagát. Ő már jó ideje nem várta vissza az édes anyját. Félt tőle. Félt, hogy számon kéri a keresztet. Mikor jött, nem mert a szemébe nézni és most már nem nézhet bele soha.
Minden úgy van, a hogy azelőtt, a tücsök is cziripel, a melyet az anyja ismert, az eső is veri az ablakot, a tűz sem aludt ki tegnap óta… csak az anyja nem lélegzik többé az ágyon.
Soha többé. Soha többé… Eddig nem tudta, hogy ez mit jelent. Szeméből szüntelenül folytak a könnyek. Kezét a mellének szorította, mintha össze kellene fognia, hogy szét ne szakadjon. Úgy érezte, rossz volt az anyjához, pedig milyen nagyon szerette őt. Miért is nem mondta meg neki, mikor ott hánykolódott a szalmazsákon? Miért jut az embernek minden csak akkor az eszébe, mikor már késő? Miért nem fogta meg egyszer sem szegény, dolgos kezét, a mely még az utolsó órában sem nyughatott? Miért nézett mindig a szegletbe, mikor az anyja megtört szeme az ő szemét kereste?
Zavarodottan most is oda pillantott… A kendő… az volt mindennek az oka. Meglopta vele az édes anyját. Jella szivettépő zokogást hallott a belsejében, aztán letérdelt a gyűrött, szürke ágy mellé és mintha visszaadná az anyjának azt, a mi mindég az övé volt, leterítette a halottat a piros rózsás zöld kendővel.
XVI
Másnap eltemették Giacintát a hegyoldali kis temetőben. Ott, a hol sziklába kellett vájni a sírokat, a hová temetéskor minden ember hozott a termőföldjéből hantnak egy rögöt. Kevés a föld a nagy hegyek között, kenyeret is, hantot is csak alig hogy ad.
A templom érczszava szomorúan sírt végig a völgyön. Mikor a kunyhó küszöbe felett átbillent a fekete koporsó, kisütött az őszi nap a felhők közül. A hegyek áttörtek a ködön, ragyogó nedvesen, mintha erdőstől, sziklástól egy mérhetetlen tó vizéből bukkantak volna ki. Minden csillogott, csak Jella szeme volt ismét száraz. Az emberek látása kővé dermesztette a lelkét. Fakó arczczal, fásultan ment a lassan ingó, sötét koporsó mögött, melyről nem tudta elhinni, hogy az anyját viszik benne. Maga körül mintegy álomban messziről hallott mindent. Nehéz, döngő lépések. Elfojtott suttogó hangok. «De szép is volt…» «Hogy szeretett élni…» «Hogy tudott énekelni…» Az emberek ma lágyabbak voltak, mint máskor. Mindenki magára gondolt és mintha a halotton át a halálnak akartak volna hizelegni, hogy még soká ne bántsa őket, csakis jót mertek mondani.
Hátul az asszonyok énekelni kezdtek. A férfinép felváltva vitte a hosszú úton a koporsót. Jellának egy pillanatra úgy rémlett, mintha Davorin fedetlen fejét is látta volna a fekete láda mellett, meg a Franjóét is, de a bodnár feje közelebb simult a fekete ládadeszkához, mint a többieké. Kétoldalt ijedten hallgattak a szürke viskók és a templom olyan ünnepélyesen nézett le Giacinta utolsó útjára, mintha az emberekkel együtt ő sem akarna visszaemlékezni, hogy előle kergették el azt, a ki mögött most levett kalappal ment az egész falu.
A két gyertya lángja megingott a rétek szabad levegőjében. A sötét ünneplők között fehéren lobogott a pap csipkés ingének a foltja a temető sövénye felé. A nyitott sír partján csákányára dőlve, görnyedten állt egy ember. Fejebúbján lassan lengette a szél a vörös kendő csücskét.
Jella zavaros szemmel meredt rá, mialatt a Miatyánkot mondta. «Miért kínoznak ilyen soká» – gondolta kimerülten. – «Bár múlnék el az egész.» Mikor elmerült a sziklában a fekete koporsó és döngve hullott rá az első köves rög, mintha a távolból sikoltást hallott volna. A saját sikoltását. Most… Most halt meg az öntudatában az édes anyja és… a nagy csendben felzokogott. Egy durva kéz megfogta a karját és húzta vissza. Megint kopogtak a kövek. Homályosan látta, hogy a kalapokból, keszkenőkből föld hull a sírba.
A hant már vörösen, szomorúan emelkedett a kis fakeresztek között. Zorka is kifordította a keszkenőjét, mögötte Slatka állt és a szemét törölte, mondott is valamit, de Jella nem értette, ő csak egyre arra gondolt, hogy ezek az emberek most betemetnek egy gödröt, a melyet ők maguk ástak meg.
Mikor egyedül maradt a friss hantnál, az a vágya támadt, hogy a kezével kaparja el azt az ellenséges földet, melyet ellenségek hoztak ide. Lehajolt, hogy belemarkoljon, de két karja kinyilt és kimerülten hanyatlott előre, mintha annyi rögön át magához akarná ölelni az édes anyját…
Túl a száraz bozóton, egy behorpadt sír felett Jágoda ült magányosan és bólintgatott.
– Úgy-e, megmondtam? Úgy-e, visszajött?
Jella babonásan nézett a fázós, szürke öregre.
– Minden visszajön, – dünnyögte Jágoda fáradtan, – de nem úgy, a hogy az emberek várják. Másként. Egészen másként.
A leány végighúzta két kezét az arczán.
– Borzasztó a halál.
– Nem igaz, az élet borzasztó. A meghalás még élet. A halál az más, az már jó, mert csendes.
Jellában a fiatal élet egy pillanatra megiszonyodott a vén koldusasszonytól. Most az egyszer Jágoda nem tudott rajta segíteni. Ő a halálról beszélt, ő a halálhoz hasonlított. Jella pedig egészen mást keresett. Tekintete öntudatlanul felmenekült a hegyekhez.
A hegyek végtelenül nagyok voltak a végtelen égben. És egyszerre hívni kezdték őt magukhoz.
Megindult. Aztán elmaradt az út. A mélyben dermedten hátrált a temető. A kiskeresztek belesüppedtek a hantokba. A házak elnyúltak, csak a tetejük állt ki a kövek közül. Utolsónak lassan leguggolt a templom is a völgyfenéken.
Az írtásban zörgött a vörös, kemény fű. A hegyoldalon zúgva, zölden jött elejbe a fenyves. És ott a tiszta, örök csúcsok csendes magasában megint az anyjára gondolt. A temetés, az utolsó éjszaka, minden, a mi tegnap és ma történt, hátrább húzódott az emlékezetében. A régi napok pedig tolódtak előbbre. Valószínűtlen lett a valóság. Már nem tudta felfogni, hogy az anyja nincs többé. Szinte megint várni kezdte azzal a szomorú türelemmel, a melylyel csak azokat várják, a kik nem jönnek többé vissza.
Tompa fáradtság lepte meg. Le szeretett volna feküdni a földre. De a föld hideg volt mezítelen talpa alatt. Neki szeretett volna dőlni a szikláknak, hogy megtámassza a fejét. De a sziklák kemények voltak.
Egyszerre mondhatatlanul nehéz lett a szíve, a hallgató hideg kőmagányban. Mit keres itt? Az emberek, a hegyek, a csend… semmi sem segíthet rajta…
Lába előtt egy kis fekete folt mozgott a fagyos mohában. Egy dermedt bogár mászott vergődve a vízmosás felé, oda, a hol a sziklák nyílásán át halvány, élettelen csíkban sütött le a nap.
Jellának eszébe jutott, hogy ő is fázik. Ő is megelégednék most, még egy kis téli nappal is. Tovább indult, át az erdőn, fel a hegyélre. Fehér sorompó vágta el az útját. Túl a sorompón egy ház állt, a melyre annyiszor gondolt. A töltésen egy ember jött, a ki elküldte őt és a ki mégis mindennap visszavárta.
Jella sírni kezdett. Az ember két keze közé fogta a leány fejét és félénken a mellére szorította… Ebben a csendes perczben az egyik olyan nagyon öreg volt, a másik olyan nagyon fiatal: mind a ketten érezték, hogy szükségük van egymásra.
És egy hónap mulva a leány és az ember megesküdtek lenn a völgyben, a falusi templomban.