XXII
Az alagút előtt valaki állt. Jella tisztán látta a sötét hegytorokból. Egy férfi volt és nagynak látszott a holdfényben.
Az asszony az értesítőért járt odaát a 78-as őrházban. Megkésett. Az alagútban fáklyát gyujtott és énekelni kezdett. A kőboltozat visszhangozva énekelt vele, feje felett, mint egy égő zászló lobogott a vörös füst. Mikor kiért az ég alá, András egy kilométerjelzőn ült, a szakadék partján. A térdére könyökölt. Állát öklére támasztotta. Mozdulatlanul nézett reá.
Jella elmosolyodott. Megcsóválta a fáklyát és a harmatos fűbe döfte. Egy pillanatra sötét lett, aztán megint látták egymást.
– Mire vársz? – kérdezte és előrehajolt.
– Semmire. – A legény lenézett a földre. Az utóbbi időben kerülte a Jella tekintetét, mintha valami szégyenleteset rejtene a tulajdon szemében. Türelmetlen és durva volt. Ha észrevette, hogy Jella nem figyel, hirtelen, összefüggéstelenül beszélni kezdett, ha meg az asszony kérdően pillantott rá, elharapta a szót, fáradt lépéssel ment odébb. Réz András ilyenkor gondolt valakire, valakire a falujában, a kinek suhancz korában eligérte magát. Miért akarta Jellának megmondani? Miért nem mondta meg soha? Maga sem tudta. És ez a tusakodó habozás kinozta őt, ez és sok más egyéb, a mit nem értett. Mi kergette egyre ennek az asszonynak a nyomába? Miért futott mégis előle? Minden zavaros volt.
A töltés partján, a holdfényben megint olyan mozdulatot tett, mintha szabadulni akarna a találkozástól, pedig világosan emlékezett rá, hogy azért jött ide, mert délután az alagút felé látta Jellát menni.
Az asszony nekidült a távirópóznának és mezitelen lábával lassan súrolni kezdte a lucskos füvet.
Az éjszaka nagy és csendes volt. Csak az erdőből hallatszott ki olykor sajátos nesz, mintha a fák között összecsendültek volna a hold érczes kék sugarai.
András egyszerre úgy érezte, hogy nem bírja tovább a földet nézni. Fel kell emelnie a tekintetét. Jellára kell néznie. Most, mindjárt. És nyögve egyenesedett ki.
– Mit keresel itt? – kérdezte durván, pedig jó akart volna lenni az asszonyhoz. Sohasem látta olyannak, mint abban a perczben. Az arcza idegenszerüen keskeny volt a holdfényben. Arányos, szép testét kivánatossá tette a még el nem használt fiatal erő.
A legény mellében lassú, veszedelmes hullám emelkedett. Minden tagja fájt, gyalázatosan, elviselhetetlenül. «Mire való ez?» – gondolta kétségbeesetten és megszerette volna verni az asszonyt, mert ő volt az oka az egész fájdalmának. Felszökött a helyéről. Káromkodni akart, hogy könnyítsen magán, de a torka összeszűkült, mintha szíjat hurkoltak volna a nyakára.
– Eredj, – mondotta tompán, mikor végre szólni bírt. A pillantása ellenséges és kemény volt. Jella mint egy ütést érezte az arczán.
– Eredj, – pedig András már nem ezt akarta mondani. Ez a szó még azelőttről maradt a szájában. Eredj!… És tartóztató két keze kínosan markolta meg az asszony vállát. Egy pillanatra magához szorította, hatalmasan, erőszakosan, mintha ketté akarná törni a mellén, aztán hirtelen eleresztette.
Mozdulatlanul, ijedten néztek egymásra.
A legény végighúzta tenyerét a homlokán. Érezte a keze alatt, mint torzul el az arcza és, hogy Jella ne lássa a nyomorúságát, daczosan félrefordult. Szégyenkező elégedetlenség ásta a belsejét és mintha hátulról megtaszították volna, átugrott a sinek felett. Menni kezdett az erdő felé, oda, a sötétbe, a hol nem láthatta őt senki, a hol nem kellett senkit látnia. Mi történt vele? Már csak homályosan emlékezett egy leányra, a kihez köze volt azelőtt. Két markában, mint egy nagy szerencsétlenséget vitte magával az asszony testének az élő melegét. Tekintete akaratlanul hátrafordult. A vágyakozás ősi kínja megkergette benne a vért.
Az a leány messze volt és ez az asszony olyan közel…
Jella ragyogó szemmel, csodálkozón nézett utána. Aztán már csak a saját szívét hallotta verni a nagy csendességben. Az ő szíve dobogott a kövek között, az erdőben, a szakadékban és a hegyekben. Minden más egyéb elnémult a világon. Öntudatlanul felemelte a kezét, mintha át akarta volna csorgatni ujjai között azt a levegőt, melyben az előbb András lélegzett. Az ajka kinyilt, mintha meg akarta volna csókolni a langyos, kék éjszakát, a miért valahol a fák között megérinti azt, a ki elfutott tőle.
És ebben a perczben csodásat, megfoghatatlant érezett.
Fájó gyönyörüség. Gyönyörű fájdalom.
Aztán összeszakadt az egész. Egyszerre felfogta, hogy szeme túlnan, a töltés partján az őrházat nézi.
A valóságot. Az életet. A Péter házát.
Eddig semmire sem gondolt. Minden olyan nagy és szép volt benne.
Nyugtalanul pillantott arra, a hol az előbb álltak és sóhajtva indult az őrház felé. A tető púpos árnyéka előrenyúlt a holdfényes töltésen. Érte jött az éjszakában.
Átugrott a küszöbön. Péterhez bujt, mintha valamit jóvá kellene tennie. Hogy mit, azt maga sem tudta. Az arcza sápadt volt, a szeme segítséget kért.
Az ember a konyhaasztalnál ült és öreg számokat rótt egy kormos papirosra. Ásítás közben feltekintett, de csak az értesítőt látta a Jella kezében. Olvasni kezdett, aztán, mert alkalmatlan volt a vállán az asszony karja, eltolta magától.
Jellának úgy rémlett, hogy ezzel a kis mozdulattal Péter messze, messze eltolta őt magától. Mintha már nem is lenne a házában. Mintha már kint lenne megint a töltésen, az András mellén…
XXIII
Fenn a hegyélen még mozdulatlanul állt a tavasz.
Nagy volt a csend. A táviróhuzalok zümmögése hallatszott a levegőben. Az erdő keményen meredt az éles, kék égnek. A fű nem rezdült a gyalogösvény partján. És Jella is visszatartotta a lélegzetét. Arra felé fordult, a merről András jött.
Azóta nem látták egymást.
Mikor a legény észrevette, lassabban lépett. Oktalan, daczos harag mozdult a belsejében. «Miért áll itt?» gondolta keserűen és le szerette volna taszítani a töltésről, mert akkor legalább hozzányulhatna. A zsebébe nyomta az öklét. Marka kidagadt a kékcsíkos zubbony alól. «De hát mit akar az utamban?» És mialatt az járt az eszében, hogy visszafordul, egyre gyorsabban ment feléje.
Jella haja rezesen világított a napban. Andrásnak elsötétedett az arcza. Ez az asszony itt a hegyekben nem tudja megérteni, a mit ő nem tud kimondani… Egy pillanatra összeért a tekintetük és ekkor olyan kétségbeesett volt a nézésük, mintha lélekszakadva keresnének valamit egymásban.
A legény felsóhajtott. Hallgatva ment odébb.
Jella hirtelen nagyobbnak látszott. Mintha ököllel ütöttek volna az erei közé, freccsenni érezte belsejében a vért.
András nem nézett rá vissza, ő pedig még egyre visszagondolt az ölelésére… Indulatosan húzta végig kezét a vállán. Le akart valamit törölni magáról. Gyorsan lélegzett. A régi szabadságát akarta visszaszívni a mellébe. De a szíve még mindig emlékezett. És ekkor, egyszerre nyomorultnak, lealázottnak érezte magát, akár a szabad erdei vad, mely csapdába esett. A csapdában fullasztóan sötét volt. Jella kinlódni kezdett és mint az állatok, hogy meneküljön a fogságból, önmagát sebezte meg.
Lázadó forróság emelkedett benne. Gyűlölni szerette volna Andrást… Davorinra szeretett volna gondolni, a mellére, mely széles, a kezére, mely nehéz és meleg. De a gondolata András után futott, és Davorinnak a képe szétesett a fejében.
Három nap múlt el. Jella megszámlálta – különben sokkal többnek hitte volna.
Aztán kinn a nagy, magányos erdőn találkoztak.
András mozdulatlanul nézett a levegőbe, mintha várakoznék. Mikor meglátta Jellát, mégis felsóhajtott. Egy ideig küzdelmes nehéz hallgatással meredt az asszonyra. Csak a lélegzése hallatszott az erdei csendben és a homlokán megmaradt az öt újja nyoma, a mint végighúzta rajta a kezét. Aztán, mert tennie kellett valamit, felvett egy száraz ágat a földről és kínjában ketté törte a térdén.
Jella a melléhez kapott… Szinte ott belül érezte a fa fájdalmas roppanását, mintha őt bántották volna.
András messze dobta magától a tört galyat. Elállta az asszony útját.
Jella alázatosan nézett fel reá.
– Eressz… hiszen úgy sem akarsz nekem semmit sem mondani.
Hanem azért, mikor a legény visszahúzódott előle, nem ment odébb. Csak állt megadóan, szép, gyámoltalan asszonyi várakozással. A keze összekulcsolódott a mellén, mintha védekeznék és mégis kérne valamit és a szeme megtelt azzal a nagy szenvedéssel, melyet a fák és az állatok éreznek, mindaz a földön, a mi nem tud beszélni.
Úgy rémlett neki, mintha mérhetetlen távolból hallotta volna az András szavát:
– Miért kinozol?
Elakadt a lélegzete. Hiszen ugyanezt szerette volna megkérdezni ő is.
– Andrija…
Először mondta ki fennszóval úgy ezt a nevet, mint a hogy a vérében lüktetett és elpirult a tulajdon hangjától. Nedves felhők futottak össze a két szemében. Andrásra nézett. De a legény nem látott semmit abból, a mi körülötte volt. Megint abba a megfoghatatlan messzeségbe bámult, a hová Jella nem bírta követni a tekintetét.
– Isten bocsásson meg. Úgy sem lesz ez jól soha sem. – És András elszántan az asszony felé fordította az arczát, mintha oda akarta volna neki mutatni az egész szenvedését.
– Minek akarod, hogy mondjam? Minek kell mindent megmondani?…
Jella fejében hirtelen sötétség lett, a szivében végtelen, forró világosság. Aztán kimondta, mert ki kellett mondani:
– Hiszen én szeretlek…
A tekintetük találkozott… Mind az, a mi szótlanul olyan régen fájt nekik, lassan borzongott át közöttük a levegőn.
És a napfényen át, a hegyormok felől, ragyogva jött el hozzájuk a Nagy Nyár.
XXIV
Az a nyár a Jelláé volt.
Mámoros magasságok. Alvó szakadékok.
És ők ketten mindennap találkoztak kinn az erdőn.
A fák alatt tele volt az árnyék szárnyas ezüsttel: apró rovarok zümmögtek tikkadtan. A hegyélen lihegve szaladtak át a vonatok. Belefuródtak a kristályos kemény levegőbe és a füstjük, mint egy nagy csavarjárás nyoma, soká meglátszott a nehéz sárga napsütésben.
Jella ekkoriban mindig hátranézett, ha vonatot hallott a töltésen. Megállt a hegyoldalban és a mit azelőtt sohasem tett, integetni kezdett a keszkenőjével. Lenn fehér lobogással integettek vissza az eliramló kicsi ablakok. És ő mosolygott ismeretlen kezek, ismeretlen emberek után, a kiket nem fog újra látni soha.
A belsejéből jött az a mosolygás és olyan erős és nagy volt, hogy adnia kellett belőle mindenkinek.
A fenyvesen túlról, a láthatatlan kanyarodók felől még vissza-vissza hangzott a vonat kapaszkodó sustorgása. A pálya mellett felcsapódott a fehér sorompórúd.
Jella ment tovább a kecskejáráson, az erdő felé. Az erdő ismerte őt és a csend is ismerte őt. Az erdő és a csend vele várták az András óráját. Azért az óráért volt az egész élet: a napok, az éjszakák, a hegyek, a fák és ő maga is.
A sziklák között énekelni kezdett. Ezen a nyáron sokat énekelt. Azelőtt csak dalolta a nóták szavát, a hogy régente megakadtak a fejében. Most felfogta, hogy azok a szavak szerelemről beszélnek. Könnyebb lett tőlük a titka, mintha valamit meggyónt, valamit kiénekelt volna velük abból a nagy forróságban, a mi a mellében szomjazott. Este az őrházban Péter előtt is énekelt. Énekelt akkor is, a mikor Andrást várta. És az erdő tele lett szerelemmel. Aztán neki szaladt a meleg bozótnak, mintha ölelést keresett volna a sok kapaszkodó, indás ág között. A patak partján lefeküdt a földre. Nem ivott, csak a víz színén tartotta a száját. Soká, soká, mert az ajka szerette a kis hullámok nedves lüktetését. Ilyenkor is Andrásra gondolt és a vére vörösen, égőn nevetett fel a testében. Aztán beletörölte a mohába az arcát, és a melyik virágot elérte a fogával, azt leharapta a száráról, mintha telhetetlenül az ajka között akarta volna érezni annak a nyárnak minden virágát.
Valahol, valakinek a lépte alatt egy kis kő indúlt le a hegyoldalon. Jella felszökött a földről. Folyó napfény, forró, újjongó napfény csapott át az erein.
– Szeretsz? – kiáltotta bele az erdőbe és féktelen odaadással rohant a legény karjába.
Szép és bűnös volt rezes vad hajától a talpáig.
– Szeretsz? – Egy pillanatig felágaskodott, mintha bele hallgatóznék az András lelkébe. Aztán hozzátapadt, ráfonódott, akár egy szomjas erdei növény. Fojtogatón, szorosan, mintha homályos vágyódásában azt az elérhetetlen közelt kereste volna, a mely mindig ép olyan messze marad, mint az elérhetetlen távol. Égő homlokát a legény vállába furta, feltépte a zubbonyát, az élő szívét akarta. Még közelebb. Megszünni. Egy lenni vele. Beleömleni a testébe, bele a vérébe. Átfolyni az erein. Mindent látni a belsejében, a mi megfoghatatlan.
– Hát igazán szeretsz? Hát mondjad már… Érezte, hogy András szája mosolyog az ajka felett és a nagy közelségben látta, hogy a szeme is tele van meleg mosolygással, még sem értette meg a hallgatását. Csak két hatalmaskodó karjának a szorítását értette, mert az erős volt és olyan szépen fájt neki.
Soká álltak mozdulatlanul, mintha szegény tudatlanságukban attól féltek volna mind a ketten, hogy ha eleresztik egymást, egyszerre megint sötét messzeség támad közöttük.
– Még ne… még ne… És a férfi nyaka körül tartóztatóan kulcsolódott össze az asszony két keze. Szempilláinak az árnyéka kéken nyúlt el az arczán, homloka mögött zsibbadt csodálkozás terjedt… Eddig azt hitte, hogy csak gyűlölni lehet olyan nagyon, mint a minő nagyon ő most szeretett.