XXV
Az őrház udvarán egy istállólámpa állt a földön. Kis időközönként egyenlőtlen fejszecsapások recscsentek bele a csendbe. A lámpafényen forgácsdarabok pattantak át. Benn a félszerben Péter fát vágott.
András hirtelen megállt. Mióta Jella az övé lett, sok mindent elfelejtett, a mitől azelőtt nem nyughatott, sok minden pedig még nem jutott az eszébe. És most… így egyszerre… Szánakozva nézett a félszer felé…
Odabenn egy pillanatra csend lett. Péter köhécselt. Újra kezdődtek az erőtlen fejszecsapások.
Jella megvetően vonta fel a vállát az arczáig és a vén szilvafa sötétjében a legény oldalához lapult. Térde a térdéhez ért.
András nyersen markolta meg a karját.
Egyetlen mozdulattal tolta el magától:
– Ne itt…
Jella értelmetlenül nézett rá. A legény olyan erős és idegen volt.
– Miért bántasz? Hiszen én szeretlek… És mialatt mondta, egyszerre gyönge és alázatos lett. Szemét elfutotta a könny.
András mellében nagy melegség mozdult. Szerette a Jella gyöngeségét. A karjába akarta volna emelni, hogy elvigye innen, hogy egyedül az övé legyen. Olyan közel hajolt hozzá, hogy a szájuk összeért mikor beszélt.
– Hát nem érted?… Más itt a gazda. Én csak lopni járok ide. Osztozni. Hazudni.
Jella visszahőkölt a keserű hangtól. Homályosan emlékezett, hogy járt ilyesféle az ő fejében is. Régen. Azelőtt. De mióta a szerelme nagyra nőtt, már nem gondolt a férjével. Hiszen annak jó volt minden úgy, a hogy volt. Hiszen ő nem tudott semmit az egészről.
Két fejszecsapás között Péter kiszólt Jellára a homályból. Andrásnak forróság szökött a fejébe, mintha az a puszta hívás az ő jussába gázolt volna.
– Akkor vesz el tőlem, a mikor akarja! – És már nem nézett szánakozva a félszer irányába. Kinyújtotta a karját az asszony felé, azoknak az embereknek a szabad, büszke mozdulatával, a kik a maguk sík földjén ezer év óta aratnak.
– Te az enyém vagy. Elviszlek innen.
Jellának felragyogott a szeme.
– Menjünk. Az erdőn csak mi vagyunk.
András még jobban magához szorította.
– Nem oda. Én hozzám. Messzire. Haza Eljönnél-e? És ekkor először érezte, hogy ők ketten egyszer mégis össze tudnának tartozni. Az asszony keze lecsúszott a válláról.
– Tehozzád? A pusztára?… Mialatt beszélt, a hegyekre nézett.
Nagy csend támadt közöttük és a csendben összecsapott a tekintetük. Egy pillanatig szótalan küzdelemben álltak szemközt, mint két nagy ellenség, a ki szereti egymást. Aztán egyszerre öntudatlan kinálatban csuklott hátra a Jella feje. Az ajka kinyílt, mintha inni akarna. András nem bírta levenni róla a tekintetét. A pillái nehezek lettek. A szeme részeg. Jella a legény arczán látta meg a saját szépségét. És a teste nem felejtette el többé a csábítás mozdulatát. Összerezzent attól a veszedelmes új hatalomtól, a melyet a belsejében érzett, mely mindég ott volt, de a melyet ő nem ismert eddig.
Már nem volt gyenge és alázatos. Már nem volt az Andrásé, visszavette magát. András volt az övé. Az asszony lett az erősebb, mert ebben a perczben a másik jobban szeretett.
– Nem én megyek veled… Te maradsz itt velem!… És diadalában vadul nevetett.
A legény a levegőbe bámult, mintha valaminő sebnek a nyomát keresné a Jella nevetése helyén.
Többet nem beszélt erről. Sem erről, sem másról. Jella pedig nem bírta meghallani az András csendjét attól a zajos, nyugtalan élettől, mely a saját szívében volt.
Mind a ketten küzdöttek. Egyik szótlanul, a másik hangosan és közben nem tudták, hogy küzdenek. Most már csak az egymás ölelését értették és még akkor is bizonytalanságban, magányosan volt mindenik.
Nincs nagyobb út a világon, mint a mely az embertől az emberig vezet. Olykor átlátni felette, át is hallani a kimondott szót, de az utat megjárni soha sem lehet.
XXVI
A pálya fekete és lucskos volt az esőtől. Jella leeresztette a sorompót. Egy tehervonat csörömpölve tolódott át a hegyélen. A mozdonyról lekiáltott valamit a gépész. Hóna alatt kibukkant a fütőlegény vigyorgó füstös képe. Egy szénporos, gyűrött őszirózsát hajított az asszony felé.
A virág a sárba esett. Jella nem nyúlt érte, de azért sokáig nézte. Ekkor tudta meg, hogy már ősz van, eddig nem vette észre.
A telet sem vette úgy észre, mint máskor. Hiszen András esténként sokszor ott ült mellette a tűznél és ő benne még mindig nőtt a nagy forróság. Pedig a jeges szél kemény havat vert az ablaküvegnek. Az alacsony, vak ég alatt, kettős mozdony vonszolta fuldokolva a hóviharban a vonatot. Az erdő eltünt a zimankós fergetegben. Az emberek nem látszottak ki a bundákból. Az ajtó alatt bejött a hó a konyhába, éjjente pedig vonítottak a rókák a szakadékban és elnyúlt testtel, lompos, szürke árnyak kullogtak a fehér dermedésen az istálló körül.
Aztán átnyilallott a tavasz a Karszton. A nap aranylépéssel járt a hegyeken és a nedves erdők megszáradtak a nyomában.
Megint nyár lett. Ép úgy, mint tavaly, de ez a nyár nem volt többé a Jelláé.
Pedig látszani nem látszott semmi. Ezt csak érezni lehetett.
Kinn az erdőn már apró neszszel hullott le az érett málna az ágról. Az őrház előtt, egy kék olajos kendőn, paszuly száradt a napban és csörgött, ha szél érte.
Lenn a vízárok táján Péter dolgozott. Egy talpfán térdelt a két sín között és azt a kapcsolócsavart húzta, a mely könnyebben lazult meg, mint a többi. Mikor az ösvényen Jella elhajtotta mellette a kecskéket, felnézett rá.
– Hová mégy már megint? – kérdezte nagyon halkan, mintha a hangjával akarna bocsánatot kérni azért, amit mond.
– Az erdőre! – kiáltotta Jella ingerülten és ment tovább.
Az ember megalkuvó kis sóhajtással görnyedt a sínre. Zsebkendőjét fájós térde alá gyűrte. Megint neki fogott a munkának.
Jella a kanyarodónál megállt. A mozgóőr jött szemközt, a ki a faluban lakott és onnan járt fel a pályára segíteni.
– Réz András ma nincsen szolgálatban, – mondotta az ember és a sinre köpött. Az arcza ránczos lett, a szája mint egy görbe, vörös seb ide-oda vándorolt a két füle között.
«Vajjon tud-e ez valamit?» Jellának eddig soha sem jutott ilyesmi az eszébe. És Péter? «Majd jobb leszek hozzá» – gondolta, hogy eltolja magától a nyugtalanságát. Visszanézett. Egyszerre megfeledkezett mindenről. Lenn a pályán egy kékes folt mozgott a napsütésben. András volt. Lassan közeledett. Megállt a két fénylő sín között, ott, a hol Péter dolgozott. Mikor tovább ment, eltakarták a bokrok; nem került többé elő. Jella hiába várta – és ez nem először történt.
Esteledett, mire a patak hídján összetalálkoztak. A legény a réten át jött, a falu felől. Messziről hallatszott a fütyülése. Az arcza tüzelt, a szeme fényes volt. Jella elállta az utját.
– Honnan jössz?
András mereven nézett rá. Kigombolta a zubbonyát, mintha a meleget akarná kibocsátani, a mi a mellében volt. Aztán nekidőlt a híd karfájának és tovább fütyült.
Jella sohasem látta így.
– Te ittál…
– Ittam, – mondotta a legény, – de nem eleget, mert még mindég tudok mindent, a mi nincs jól. És keserűen nevetni kezdett.
Az asszonynak eszébe jutott, hogy milyen régen nem hallotta őt nevetni.
A híd alatt már sötétedett a víz. A réten egy kis parasztleány libákat hajtott a falu felé. Egy boglya mellett gereblye volt a földbe szúrva. Jella hirtelen visszaemlékezett. Itt beszélt először Andrással, akkor nap, mikor Péternek kifogyott a dohánya, és a sarló is eltört. A boltban egy ember kaszafenőt vásárolt és beleverte a fejét az állatcsengőkbe. Az ivóban valaki az asztalon könyökölt és egy barnaképű nagy leány várta, hogy mit rendel. Jellának úgy rémlett, megint látja azt a leányt. Most is a csípőjén tartja a kezét.
Gyanakvóan nézett a legény arczába.
– Beszéltél vele?
– Kivel? – András nem értette mit akar.
– Vele. A korcsmárosék cselédjével.
– Hiszen ő adta elém a bort.
Jella szeme kitágult, mintha többet akarna látni, mint a mennyit felfog. A szája kemény lett, az arcza eltorzult valaminő sajátságos fájástól, mely egyszerre beleharapott a húsába. Nagy, idegen irigység jött rá, a mi nem a gondolatában volt, hanem a testében. A torkát fojtogatta, belülről a mellét marta. Kínjában a tenyerébe ásta a körmét. Lehellete az András arczát érte.
– Megfojtalak, ha mást szeretsz… És még egyebet is mondott, sokat, érthetetlent. Nem tudta, honnan jöttek a szavak a szájába, csak jöttek és neki ki kellett mindent mondania, a mi bugyborékolva kavarodott fel a vérében.
A legény egy pillanatra nyitott szájjal nézett rá, aztán észrevette magát és összeharapta a fogát. Nem azon csodálkozott, a mit Jella mondott, az asszony elváltozott arcza lökte mellbe.
Szélesen, nyiltan kelt benne a harag, mint a vihar otthon a rónán. A jobbkeze lassan ökölbe szorult. És mindazt, a mit érzett, egy szóban kiáltotta a Jella szeme közé:
– Te idegen, te!… Szabadulni akart. Csak azért is! Ment vissza a korcsmába.
Jella meghökkenve nézett utána. Nem merte követni. Félt tőle és jobban szerette, mint máskor.
XXVII
Virradt már, mikor András hazafelé indult. A hegyek hajnali párákban álltak derékig, a kövek nedvesek voltak a harmattól. A legény nehéz lépéssel ment, az arcza gödrös volt, a szeme tiszta. Nem ivott meg egy korty bort egész éjjel. Nem is szólt senkihez, csak ült a korcsmában és fizetett a petroleumért, mely a lámpában elégett. Mikor az erdőbe ért, egyszerre megállt. A cserjésben valami madár nehézkes szárnycsapkodása hallatszott, mintha menekülve akarna felszállni, aztán csörtetés jött a nyomába és a sűrűből egy hosszúszőrű kiéhezett kutya futott elő. Egy fehér juhászkutya, olyan, a milyent András itt a hegyek között nem látott soha.
Önkénytelenül füttyentett neki.
A kutya egynehány ölnyire lódult még a nagy gyorsaságtól, aztán előrefeszített lábbal csúszott valamelyest a hirtelen megállásban. Visszakanyarodott és lelapulva, ferde testtel kúszott a legényhez. Az orra nedves és fekete volt, a szeme barna, mint a dohánylevél. András lehajolt hozzá, lompos fülén lassan húzta végig a kezét és mialatt nézte, olyasfélét érzett, mintha sírni tudna, nevetségesen sírni egy kóbor juhászkutya miatt.
– Sajó te… Sajó kutyám… Maga sem értette, hogyan jutott ez a név az eszébe, de mikor kimondta, két öklét keservesen a szemének szorította. És úgy, lehunyt szemmel egyszerre hazalátott az arany asztagos nagy alföldi rónaságra, ahonnan neki el kellett jönnie… Otthon már bizonyosan learatták az életet. Szinte érezte a meleg termés érett szagát, szinte hallotta a tücsköket a tarlón. Kolompolásos csend… És az ember még az Uristenhez sem emeli fel a fejét: a pillantás hatalmas sík földön át egyenesen megy bele az égbe. Nem állja az útját semmi, csak egy fényes hasítás a kékben, a falusi templom bádog tornya. Mozdulatlan akáczok, elszórt kis tanyák, a gulya, a ménes, fehér juhászkutyák…
Valami összemarkolta a torkát… Káromkodni szeretett volna egy nagyot, hogy bedőljenek tőle körülötte a hegyek. A kutya, mintha megértette volna, csaholni kezdett, farkával a földet verte, aztán felugrott a levegőbe és végignyalta az András állát.
A legény elkapta előle a fejét, de azért az arcza mégis felderült.
– Sajó te… mondotta sokszor egymásután, – Sajó kutyám… És az ember és az állat úgy mentek odébb, mintha összetartoznának.
Túl a hídon, a hol az erdő alatt már ritkulni kezdett a sűrű, Jella ült egy kidőlt fán. Egész éjjel nem aludt. Mikor derengett, kiszökött a házból. Azóta Andrásra várt. A hogy meglátta, lehajolt és úgy tett, mintha rőzsét szedne. Aztán mást gondolt. Eldobta a galyakat, megindult a legény felé. Lassan, fojtott lépéssel ment, mint egy szép erdei állat, a mely ugrásra készül. Egymásra néztek. András fáradt, türelmetlen pillantása lefegyverezte egy perczre az asszonyt. Szeme nedves lett a szemrehányó éhes szerelemtől. Összegörnyedt, mintha kéregetne.
– Ne légy rossz hozzám…
A legényt nem indította meg a Jella ellágyulása. Már elmult az az idő… Részvétlenül, szinte indulatosan állt előtte és olyan magasan tartotta a fejét, hogy a felkelő nap belesütött az arczába.
Jella válla megremegett. Hiába alázta le magát. Hirtelen megváltozott a tartása.
– Majd kellek még! – és fenyegetően előrelépett. Mintha meg akarta volna mutatni a hatalmát a legénynek is, magának is, lassú, sötét mosolygással eresztette hátra a fejét.
András arczán ingerült fáradtság ült ki. Elutasítóan emelte fel a kezét:
– Hagyj békét…
De a hangja tompa volt és Jella megérezte benne a diadalát. Nagy barna szemében megolvadt a töredezett arany, a dereka visszacsuklott. Asszonyi ösztönében megtalálta újra a csábítás mozdulatát és ebben a mozdulatban egy egész élet küzdött a boldogságért. A szája kinyílt. Nevetni tudott volna, kiáltani, hangosat… Hatalmába vette a legényt és mintha zsákmányt ragadna meg, a nyaka körül fonta a karját.
– Hát mégis szeretsz! – Gyönyörűségében úgy hallgatta az András szive dobogását, mint azoknak a köveknek a láthatatlan rohamát, a melyeket ő maga taszított a szakadékba.
A legény küszködő ellenszegülésében szaggatottan lélegzett. Egyszerre nem látott többé. Vakon kapta át az asszony derekát, Kétségbeesetten szorította mellére, mintha az ölelésében akarta volna elpusztítani, hogy ne legyen többé…
Magasan az erdő felett, a sziklaélen egy hegyi paraszt kapaszkodott a havasi legelő felé. Kicsinek látszott és az ember is, a kaszája is egészen fekete volt, a hogy egy pillanatra a nap tűzkorongja elé került. Jella babonásan borzadt össze. Eszébe jutott valami. Lenn, régen a falujában, a korcsma küszöbén, kártyát vetett neki egy czigányasszony. Az egyik kártyán csúnya kaszás állt és az asszony azt mondta, hogy ez a halál.
András is nézte az embert, de ő csak egy munkás parasztot látott, a ki ment előre az új nap felé.
Egyenlőtlen lépéssel indultak odébb az erdei ösvényen. Nem szóltak egymáshoz és a csend csak úgy magától ellenséges lett közöttük.
A legény füttyentett. Az asszonynak eszébe jutott, hogy mit is keres közöttük az a fehérszőrű idegen kutya. De András nem felelt a kérdésére. Hiába szólította. Hozzája nem volt a legénynek egy szava sem, pedig mikor a töltésnél elváltak, Jella tisztán látta, lehajolt és mondott valamit a kóbor kutyának.