XXVIII
A nagy fehér sziklafalon kiégtek a füvek.
A szakadékok felett egy költöző madár szárnya csapott bele a csendbe.
András ekkoriban elkerülte az erdőt. A korcsmában sem látták többé, Péter háza előtt sem állt meg annyiszor, mint régen. Ha nem volt szolgálatban, oda ment, a hol már semmi sem nőtt, de az ember szeme legalább messzire elláthatott.
Szürke horpadások. Lecsüngő sziklák. És a tikkadt, csontfehér vízmosásban szakadatlan halk pergéssel egyre csúszott a kavicstörmelék a mélység felé.
A legény a tenyerébe hajtotta az arczát. Ilyenkor úgy tetszett neki, a búzavetésben hallja a szél járását. Néha-néha fenn a hegycsuszamlásban egy laza kő indult. A kutya felemelte az orrát. András is odanézett és örült, hogy nem ember az, a ki zajt ütött.
Megint csend lett. Csak a kavics pergett bele halkan, halkan a nagy magányba.
Mióta András és a fehér kutya összetalálkoztak, nem szakadtak el egymástól soha. Ha vonatot jelzett a harang, az állat az őrház előtt állt feszülten, mintha ő is szolgálatban lenne. Vonalbejáráskor a legény mellett kullogott a pályán, estefelé pedig, mikor András a töltés partjáról az árokba lógatta a lábát, Sajó mellette ült és nézett mereven egy irányba, mint a gazdája. Nagy ritkán összehajoltak, mintha titkokat mondanának egymásnak, aztán megint elmult vagy egy óra és sem az ember, sem az állat nem mozdította meg a fejét.
Egy napon Jella már jó ideje figyelte őket. Egyszerre csak beszéd hallatszott a tájékukról. Az asszony nem értette, kihez szólt András. Őtet nem láthatta a bokroktól, kívüle pedig nem volt senki a tájékon.
Önkéntelenül a levegőbe pillantott, mintha ott keresne valakit.
Az aczélkék égen fecskék gyülekeztek. Mint a parittyakövek, sebesen surrantak össze. Billenő szárnyuk alatt apró testük fehéren czikázott a napban.
Ebben a pillanatban tisztán hallatszott az András hangja:
– Elhúznak ezek is…
Most már világos lett az egész. Jella átugrott a sinek felett, két kezével megmarkolta a legény vállát:
– Miért beszélsz a kutyáddal, mikor velem mindig hallgatsz? – Olyasfélét érzett, mint multkoriban a hídnál, mikor a barnaképű leány az eszébe jutott. Ellenségesen nézett az állatra. Bántani akarta volna, elkergetni, hogy ne lássa többé András mellett. Egyre erősebben markolta a legény vállát, és mert nem felelt, meglökte a térdével:
– De hát miért szereted?
András a tenyerébe fogta Sajó nedves, fekete orrát és maga felé fordította a pofáját. Csendesen, szomorúan mosolygott, aztán hirtelen olyan mély lett a nézése, mint az első időkben, mikor Jella azt hitte róla, hogy határtalan messzeségbe lát el.
– Hogy miért szeretem? – mondotta vontatottan, mintha csodálkoznék, hogy ilyesmit kérdezni is lehet. Gyanútlanul nézett az asszony szeme közé:
– Otthon minálunk ilyen kutyák vannak az Alföldön…
Jellának megrezzentek a pillái. Belülről megint megmarta a mellét valami irigy harag és mert nem pusztíthatta el azt az idegen kutyát, gyűlölködve félrerugta András mellől.
A legény talpon állt. Ökle felemelkedett, mintha ütni akarna. De Jella nem várta be, ijedten futni kezdett.
András csak egyet lépett, aztán megállt, erőszakosan összefonta mellén a karját, mintha saját magát akarta volna megfogni, hogy ne mozduljon a helyéből. Kérlelhetetlenül meredt az asszony után és abban a pillanatban, a melyikben már nem történt semmi, láthatatlanul, hangtalanul valaminek vége lett.
Este hiába várta őt Jella a Péter háza előtt. És az erdőn is hiába várta. A legény nem ment utána, pedig már olyan kevés meleg napja volt az ősznek.
Éjjente hideg szél fújt át a hegyélen. A felhők lejöttek az őrházig. Az ember beléjük nyúlhatott a kezével. András leakasztotta a báránybőr bekecset a szegről. Fázott és nem bírt felmelegedni még a tűzhely mellett sem.
Az utolsó tehervonat már befordult a déli alagútba. Zárólámpájának vörös fényét felszippantotta a sötétség. András bement a házba. Leült a tüzhely mellé. A nedves fa pattogott; Sajó lassan lélegzett a nyirkos csendben. A legény fázott. A csontjai fáztak, a foga összeverődött. Új hasábot vetett a zsarátnokra. Mozdulatánál felcsúszott a kabátja újja. A szeme megakadt azon a kék vonallal rajzolt szíven, a mit huszár korában egy sváb baka égetett a karjába. Emlékezett a baka arczára, széles volt és szeplős és a keze is szeplős volt. Négy hatost fizetett neki. Áldomást is ittak a zabosládán, tánczoltak is hozzá, olyan nagyon, hogy András beleverte fejét az istállólámpába. A kincstári lámpaüveg összetört. Az ő homloka vérzett… Most egyszerre újra fájni kezdett a régi ütés. Mintha még ma is szédülne tőle a feje…
Másra akart gondolni. De megint csak a katonasor jutott az eszébe. A sárga lópokrócz, melyet a goromba őrmester kiégetett a pipájával. Kárörvendő huszárpofák. A kaszárnyaablak repedt üvegje. Mindenféle, a mi rég kiment a fejéből. Aztán hirtelen arra a napra emlékezett, mikor hazaeresztették a falujába. A piros sipkát is elvihette magával. A sarkantyúja pengett, az új csizmája kopogott és egy leány olyan szépen nézett utána az alsó soron.
András visszakapta a fejét. Egészen egyedül volt, mégis mintha a Jella arcza tolódott volna eléje a tűzfényből. Végigtörölte a homlokát… De hiszen Jellának nem igért ő semmit…
Megint zavaros lett az egész. A szegletben vastag füstöt látott kelni. A levegőben csengést hallott. Hogy a fejéből jött-e a csengés meg a füst vagy máshonnan, maga sem tudta. Felállt. Körben kezdett járni a konyhában. A füst elmúlt a szegletben, a csengésnek is vége volt. A kutya körme megcsikarta a téglát, a mint nyujtózott. Az állat lustán, álmosan követte nyomon a gazdáját, olyan közel hozzá, hogy a csizmája sarka mögött kapkodnia kellett az orrát.
Andrással émelyítően forogni kezdett a ház, de ő azért csak ment és csökönyösen nézett a levegőbe, mintha valamit keresne, a mit elveszített.
– Az a csengés az előbb?… Hátha harangjelzés volt?…
Bizonytalan, lázas mozdulattal gyujtotta meg a kézilámpában a kanóczot. Felrántotta az ajtót. Egy pillanatig szabad mellel állt a küszöbön.
Az éjszaka tele volt fagyos sivalkodással. Az erdő hallatszott a sötétben, mintha zuhogó, vad víztömeg csúszott volna át rajta.
A legény, szél ellen menni kezdett előre a vágányok mentén. A lámpa bádogbordái között ingó, kemény fénydarabok estek a kövekre. András árnyéka lebillent a töltésről, beleért a szakadékba, fordult és idétlenül nőtt meg a sziklafalon. Szemközt, az ég alatt, tátott szájjal kúszott előre a nagy hegy és nyelte maga előtt a síneket. A legénynek ekkor hirtelen úgy rémlett, hogy valaki futva jön mögötte. Magasra emelte a lámpát, visszanézett. De a sűrű feketeségben csak egy fehér szakadás mozgott felé. Sajó volt.
Andrásnak kitisztult a feje… Az északi alagútnál állt, a melyen át haza, ő hozzá, az Alföld felé lehetett elmenni… Az órájára nézett. Eszébe jutott, hogy az utolsó éjjeli tehervonat rég bejárt. Még a mozdonyszámra is emlékezett.
– Háromezerháromszázhuszonhét…
Mire a házba ért, a tűz nem égett többé. Megkisérelte, hogy feléleszsze, azután azt is abbahagyta. Úgy sem törte már a hideg, inkább melege volt. A fejében doboltak az erek. Az ágy szélére ült és a csizmáját nézte. Szerette volna lehúzni, de nem bírta elszánni magát, hogy a lábát mozdítsa.
– Háromezerháromszázhuszonhét…
A számok szakadatlanul görögtek a homloka mögött. Szétváltak és megint másként álltak egymás mellé. Sorakoztak, mint a katonák. Mikor jobban odanézett, piros sipkájuk volt és a falun mentek át és az alsó soron utánuk nézett egy leány.
A legény teste kimerülten hajolt előre, keze pedig még mindig mozdulatlanul csüngött le kétoldalt a térde mellett. A vér beleszaladt a duzzadó erekbe. Elzsibbadtak a tagjai.
Sajó nyugtalanul nézte őt; időnkint fájdalmasan vonított és végignyalta gazdája tüzes kezét, de András nem vette észre, lázas szemmel meredt a levegőbe, mintha egyes-egyedül lenne a házban.
Magányos kínjához kevés volt a pusztai kutya, valaki más is kellett volna neki onnan hazulról…
Kinn szürkülni kezdett, a mozgóőr megzörgette az ablakot.
A legény előrebukva, eszméletlenül feküdt a földön. Sajó lekonyított füllel, mozdulatlanul virrasztott fölötte.
… András rövidesen fennjárt megint, de a helyettes ember, a kit az állomásról küldtek, még mindig nem ment el. Jella szomoruan kóborolt a legény háza körül. Befutott hozzá. Vitt neki tejet, aztán megint ment nyugtalanul, mintha kergetnék; sehol sem találta a helyét, mióta nem lehetett egyedül Andrással soha.
Egy este a félszernél állt, mikor a töltésen hangokat hallott. A férfiak maguk között beszéltek. Valamelyik azt mondta, hogy Réz Andrásnak írás jött; hazamehet szabadságra…
Jella megkapaszkodott a deszkafalban. A torka összeszűkült, nem bírt nyelni. A szíve nehéz lett, úgy érezte, hogy leszakadt, aztán nagy, rémült zuhanással esni kezdett a belsejében… Erőtlenül támasztotta fejét a falnak és a szívétől lassan megtudta minden csepp vére, hogy András el fog menni tőle.
XXIX
Messze a hegyekben vihar vajudott reggel óta, de az erdő még mozdulatlanul állt, mintha a nyomott levegő megkötötte volna az életét. Valahol a fák között egy fenyőtoboz esett le tompa, visszaugró neszszel. Az érdes napfényen át apró, száraz aranytűk hullottak a nyomába és az esésük hallatszott az ijedt, várakozó csendben.
A hegyélen végigborzongott a vihar előszele… A fenyvesben inogni kezdtek a fák. Nehéz zöldjük lassan himbálózott. Aztán a törzsek mozdultak reccsenve, aztán mintha a föld alatt emelgették volna a gyökereiket, hullámzott a moha.
Jella felkapta a fejét és Andrásra nézett.
Régen nem voltak maguk között, egyedül. Azóta, hogy Jella a kutyát bántotta, soha sem szólt hozzá a legény. Az a harag mely akkor támadt benne, kihült, de megkeményedett és elválasztotta őt az asszonytól. Most is úgy állt előtte, mint egy idegen, pedig abban a perczben mind a ketten ugyanazt gondolták.
Jella őrölő nyugtalanságában nem is bírt mást az eszében tartani. Egyre az kínozta, a mit a félszernél hallott. Andráshoz hajolt. Most, a mikor a legény oly közel volt hozzá, hogy a kezével elérhette, nem lehetett azt felfogni, hogy elmenjen tőle. A hangja lágy lett és meleg:
– Úgy-e nem mégy el innen?
A legény megkönnyebbülten sóhajtott. Erről akart ő is beszélni, de nem tudta, hogyan kezdjen bele. Jella felé fordult. A szolgálati zubbony lógott rajta. Az arczát megviselte a sok láz. Fáradtan nézett az asszony égő szemébe. Szeretett volna békével menni innen. Mikor megszólalt, nem volt öröm a hangjában, csak a nagy elhatározás nyugalma.
– Elmegyek – mondotta egyszerüen, – jobb így mindenkinek.
Jella csak az első szót hallotta. Görcsösen markolta össze mellén a lobogó ingvállat.
– Hát elmégy… Lassan, ijedten bólintgatott maga elé. Hát igaz… Egyszerre olyan szegény és árva lett, mintha megint egyedül maradna a világban. Elfeledett, régi szavak jutottak az eszébe… Valamikor sokat mondta őket. Gyámoltalan, jó régi szavak.
– Majd visszajön… Halkan, habozva beszélt önmagának, mintha félne, hogy most mindjárt elveszik tőle ezt is. De András nem mondott ellent és Jella merészebb lett. Már egészen bizonyosra vette azt, a mi az eszébe jutott.
– Úgy-e visszajösz? Nem sokára? És szeretni fogjuk egymást, mint azelőtt?… És szeretni fogsz ott is! Mindég! Mikor nem látsz, mikor másra nézel…
Ettől a gondolattól elsötétedett az arcza. Megint érezte a testében azt a maró irigységet, a mi úgy fájt, hogy kiáltani lehetett volna tőle. Kétségbeesetten rázta meg a fejét.
– Nem!… Még sem bírom. Itt kell maradnod Andrija. Elpusztulok én tenélküled.
A legény öklére támasztotta az állát és a földet nézte. Érezte, hogy az asszony nagyon szereti őt, de nem tudott már hálás lenni érte. Hiába kényszerítette magát, hideg üresség volt a szivében, a melytől csak a saját életére bírt gondolni. Nem kellett neki többé a Jella féktelen, kínzó szerelme, szinte ingerelte őt. Azt szerette volna, hogy vége legyen az egésznek és tudatlan önzésében úgy képzelte, hogy vége is lesz, ha ő elmegy innen.
Sokáig hallgattak és közben Jella keze tehetetlen kis mozdulattal egymásután emelkedett és esett vissza a térdére.
– Andrija!… Teremtőm, de hát miért jött ez igy? Hiszen én nem tettem mást, én csak szerettelek…
A legény felrezzent. Ettől a hangtól megolvadt valami a belsejében. Megszánta azt, a kit nem szeretett többé. Mondani akart volna neki valamit, a mi jó legyen és még se tegyen rosszat. Végtére is szótlanul tette a kezét az asszony vállára. Jella utána kapott és mohón a szájára szorította, mintha magába akarta volna szívni, hogy többé semmi se választhassa el őket egymástól.
– Andrija… Andrija… De nem tudta megmondani azt, a mit érzett. A szemét elfutotta a könny.
– Úgy félek valamitől…
A legény a mellére húzta az asszony fejét, hogy ne lássa sírni és darabosan simogatni kezdte, mint egy beteg kis állatot, a melyet meg szeretett volna gyógyítani, mielőtt elmegy, a melyet el szeretett volna altatni egy kicsikét.
Körülöttük süvöltve járt a szél az erdőn. A nagy mozgalomban csak ők ketten álltak mozdulatlanul. Közel egymáshoz, mégis magányosan. És a legénynek ekkor egyszerre úgy tetszett, mintha ez az óra nem először lenne, mintha már máskor is állt volna így búcsuzva Jella oldalán. Aztán eszébe jutott, hogy csak a gondolatában történt ez mindannyiszor, ha megértette, hogy nem tudnak ők ketten egymással megélni.
– Jella, – szólalt meg fojtottan és mialatt önmagával is, a szavakkal is küzdött, csak egyre simogatta az asszony szép rezes haját. – Jella, ne sírj, ha mondom! Hiszen mindig tudtam, akkor lesz ez csak jól, ha már nem lesz sehogy.
Az asszony megütődve emelte fel az arczát.
– Tudtad? Hát másszor is gondoltál te erre?
András szomorúan bólintott.
Jella feje csüggedten esett vissza a legény vállára.
– És én azt hittem, hogy semmire sem gondolsz, mikor hallgatsz… Mintha egyszerre az eszébe csapott volna valami, eltaszította magától Andrást és merően nézett a szeme közé:
– A pusztára mégy?
– Oda…
Az asszony szemöldöke összeszökött. Egyetlen baljóslatú árnyékot vetett keresztben a homlokán.
– És a pusztára is gondoltál, mikor nem szóltál hozzám.
– A pusztára is.
– Andrija te! – A melle gyorsan, ijesztően emelkedett. – Megfojtalak, ha szeretsz ott valakit… A gyanakvó harag sötét hullámban szállt a fejébe. Nem volt többé ura a testének. Két kezével a legény szive felé kapott, tépni, szaggatni szerette volna a husát, hogy ne kínlódjék csak ő egyedül, hogy a másiknak is fájjon valami. Az arcza szinte csúnya volt, a szája vonaglott.
– Megátkozlak, ha elhagysz… Tönkre teszem az életedet!… Isten engem úgy segéljen!
A legény tekintete megint kemény és érzéketlen lett. Ellenségesen húzódott el az asszonytól. Mindent újra látott benne, a miért nem tudta szeretni, a miért elvágyott mellőle. Már nem okolta magát semmiért, már nem szánta a másikat.
– Eressz, – mondotta ridegen, mikor Jella elállta az útját. – Élni kell és így nem lehet…
Az asszony feleszmélt. Megértette, hogy nem bírja többé Andrást tartóztatni. Felfogta, hogy vesztett és elsápadt.
– Soha nem tudtam, hogy ilyen erős vagy, hiszen olyan engedékeny voltál mindég… Meghunyászkodottan emelte fel száját a legényhez:
– Csókolj meg legalább.
András, mintha nem hallotta volna, mereven nézett el felette.
Jella összerázkódott. Hátra eresztette a fejét. Még ekkor is küzdeni akart, de a régi szép mozdulat nem volt már csábítás, csak szegény alkudozás, csak nyomoruságos könyörgés. Aztán mosolyogni próbált. Aztán lassan elfordult Andrástól és végig húzta két kezét az arczán, mintha megfájdult volna a szája attól a szörnyű, utolsó mosolygástól.
– Nem tudok… Nem tudok többé. – És egy nagy zokogás tépte meg a mellét.
A legény hirtelen feléje fordult. Nem értette őt. A szédítő magasságok és sötét mélységek világa mindig idegen volt neki.
Soká mozdulatlanul nézett Jellára és a zúgó erdőn, csendesen elbúcsuzott tőle. Mikor az asszony mérhetetlen kínjában felpillantott, egymás szemében akadt meg a tekintetük.
– Andrija, adjál valamit, a mivel élni lehet. Mondjad hát, hogy visszajösz.
A legény fáradt volt, menni szeretett volna.
– Visszajövök… Elakadt a lélegzete. Miért mondta ezt? Hiszen nem akart ő ide visszajönni. Azt hitte, hogy hazudik és megvetette magát érte. Tagadóan nézett Jellára, de az asszony, a ki mindig gyanakodott, most kétségbeejtően hitt neki. És András nem merte elvenni tőle ezt az egyetlen hazugságát, mert alaktalanul, homályosan olyasfélét érzett, hogy több jót adott véle, mint mindazzal, a mi közöttük valaha igaz volt.
– Áldjon meg az Isten…
Többet nem szóltak egymáshoz. Este Jella magányosan állt a töltésen. Messze a sínek felett egy kis fény ingott, távolodott az alagút felé.
Valaki elment.