ESTI SZONETT

Emléked már oly ódonan aranylik…
Ha este véle búsan bíbelődöm
Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tünődőn…

Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt
Lelkem s várná, hogy mint gigászi szolgák
Jelenjenek elém a régi vágyak,
De egy se jő már s nem röpítnek hozzád…

S egy este majd, míg úgy mered sötéten
Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem
Tört bútorok az olcsó, vak szobákban,

Lelankad lelkem karja bánatában,
A kincs kisiklik ájult ujja közzűl
S setét lomok közt lassan messzegördűl…

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Halk hangon sírdogálnak a szelek
Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák,
Fakó aranyvonal a holdszelet
S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát
A sápadt hajnal s halkan közeleg.

Megcsobbanó, híg sárban gázolok
S az őszi kertben messzenézni félek,
Elhervadt ajkam csendesen zokog
S érzem édes ízét tört, sűrü vérnek;
Az ágakon gyászlobogó lobog.

Egyszerre édes, lázas képeket
Látok kialvó szemmel, késő vággyal,
Hallok szelid, lágy menüetteket
S halk, surranó, selyembevont bokákkal
Az Élet a bús fák közt ellebeg…

Hunyorgva néz felém, mint szürke, ébredő szem
A messze, nyirkos ablak; dereng a vállas ágyvég;
Ajkam álombeli, szelid csókoktól lágy még,
S még szunnyad tarka ingem, petyhűdten és redősen.
Ó, van-e még dolog ily bús, mint fáradt törzsem,
Amint elferdűlt árnya a hűs padlatra dűl?…
Vén, robotos ruhám a széken feketűl
És várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem…

Ágyam elébe ejtve setéten tárul széjjel
Egy ócska, furcsa térkép… s eszembe ötlik álmom:
Könnyű hajóval jártam nagycsendű óceánon
S banános szigeteknél suhantam el az éjjel.
Úgy volt, hogy lábbadoztam s gyengén, párnákba gyúrtan,
Öblös karszékben űltem, szemközt a fénylő víznek,
S kedveskedőn kacagták szépmellű, gyenge misszek,
Hogy tétova kezemből az óbor félrecsurran…

Ó, drága, szőke misszek, vén borok, halk hajók!
Ó, csendes pihenés napos fedélzeten!…
Lassan felöltözöm s míg fázva, félszegen,
A hűvös lépcsőházban lomhán leballagok,
Ti vártok, ócska ajtók, elsárgult névjegyek,
Sárral befent lábtörlők… s ha este visszatérek,
Megértőn nézitek, hogy bús vagyok s fehérebb,
S ha gyáván sírok én, szeliden tűritek…

Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád.
Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven
S mert egykor, úgy beszélik, űlt a térdeiden
S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.
Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen,
Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig,
Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit
Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen…

Csodállak, aki jöttél e víg Kánába s készítsz
Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vízéből,
S áldlak, mert újra zengő s ámbrás, csókod ízétől
Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis.
Áldlak, mert csodát mívelsz… bénák s vakok között,
Míg gőggel megtagad sok vénhedt írás-túdó,
S míg fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó,
Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött…

Áldlak, mivel szilaj vagy s szelid, mint ama Másik,
Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had
Üvölt vala… s ki szólt: Ha ki szivében fáradt
Énhozzám jőjjön el s lel megnyugasztalást itt…
Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan
Szólok hozzád, a lelked ó hányszor megvigasztalt,
Ha súlyos térdeim vonszoltam és az aszfalt
Furcsán kongott… s az éjben verseid mondogattam…

Elébed szőke szűzet ma százat küldenék,
Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel
S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível
Mint szóm s e könyvrehajló bús férfiú-derék.
Ma, ó áldott költője a vérnek és aranynak,
Fáj, hogy csendes dalos vagyok s hogy nemzetem
Kemény fiai közt hirdetlek félszegen,
Félénk apostola az én erős uramnak…

De lásd, ős Debrecenben él s kora-ősz már s roskadt
Egy szobrász, kit szerettél s ki nagyokat akart ott
És akit meg se láttak, bár választott magyar volt
S ki estve, szomorún, most nagyokat borozgat:
Az ő fia vagyok, az ő vére és teste
S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem
Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem
S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este…

Ó éj… csuklóm lelankad és bénult ujjaimhoz
Puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek.
Egykedvűn bámulom… egy perc… és nem merek
Tovább nézni e kézre s a lámpa fénye kínoz.
Ó hűsítsd éji lágy lég asztalra csüggedő főm!
Hadd higyjem: símogatva anyuska ül ma itten,
Kinek érintésétől halkan billent s szelíden
Fiatal térdei felé remegő bölcsőm…

Hiába. Kimegyek s a párás parti kertet
Remegő térddel járom s a nyult folyó-szalag
S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt
Torz óriássá puffad s bús symbolummá dermed:
Istenem, kik ezek? e szörnyű gyermekek,
Kik fényes kocsik sínjét egykedvűn igazítják?
S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját,
Mik bizton elballagnak az örvények felett?…

S e rajban tóduló emlékek mit akarnak?
Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor:
„Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor
Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak…“
S gyermekvágyak búsítnak, sok, régi, drága estém:
„Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok,
Maga az első padban üljön, ha prédikálok…“
… S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném?…

Egy asszony kellene… ne lenne más, csak asszony,
Kinek csak víg enyelgés, ha fáradt homlokom
Kecses mellére hajlik s tréfa, ha átfogom
Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony;
Ki tettetőn figyelné, ha szóba kezdene
Arról ajkam: mi az, mi olykor elsetétít
S titkon tükörben nézné fénylő csecsebecséit,
Míg halkan felnevetnék… egy asszony kellene…

Nyakam nyugtatja most puhácska pázsit
S nézem a fénylő fákat, fülledt árnyban
S a fűszált, mely rámdől s furcsán parázslik.
Ó boldog bágyadás… egykedvűn ásít
A fáradt száj s izzadt izmokkal, lágyan
Hevernek karjaim s ernyedt kezem…

A tavon víg nők mennek csónak-útra,
Arcuk csiklándja szeleburdi szél,
A blúzokon kecses redőt nyom ujja
S csipkéiket hevült nyakukra fújva
Hajló füvek közt halkan erre tér
S nedves szájjal megcsókol csendesen…

Áldott derű! ó hányszor hívtalak
S lásd, izzadt fák közt, most suhansz le hozzám,
Mikor a holtralankadt gondolat
Aléltan alszik homlokom alatt
S minden vágyam: hogy fáradt, forró orcám
Egy nyomorú tál vízben megmerítsem…

Ó símogasson illatos kezed
S áltass, hogy a jövő csodákat hoz még,
S mely bánatok közé temetkezett
Hordozd meg szép álmok közt lelkemet
Mint béna aggot hord könnyű toló-szék
Napfényes fák alatt, csendben, szelíden…

Ó most, míg minden búm ernyedten elhal
Mutass, csendes derű! szép víziókat:
Kis házat, télizöldes, tiszta fallal,
A balkonra szép nő lépjen ki halkal
S mondja: édes… s mondjon más drága szókat,
Mik lágyabbak, mint pongyolája fodra…

Hisz az örök törvény a szörnyü alkonyt
Ma is elhozza s nézem majd leverten
A csendes házakon a puszta balkont
S míg elhagyott utcákon halkan elkong
Léptem, a bú tükrére hajlik lelkem,
Mint csonka tönk ferdűl az éji tóra…

Egy kobzos görögös lányt szeretek én,
Akit ti sohse láttok,
Vár rám magányos utcák szögletén,
Karcsú és izmos, akár egy legény,
Nyakamba ugrik s átfog.

Elhagyott parkokban ütjük fel tanyánk,
Csörgő vizeknél,
A lombok felett bujdos az égi láng,
Sok csodacsillag néz le miránk,
S az a hely szentély.

Nagy hárfája ezüstösen villog az éjben
S penget sok régi dalt,
S a furcsa pitypang táncol az útfélen,
S billeg sok bóbitás banka kevélyen,
S a szél sohajt.

S egyszerre elhagyja a lány a hárfát
S nem tudom mire gondol,
Ledobja selymes, puha ruháját,
Rámfonja testét, rámtapasztja száját
S csókol, csókol…

Tán arra gondol: meg kell egyszer halnunk
S nem lesz többé kacaj, csók az éjszakán,
Lehull a csillag, elporlad az ajkunk,
Elfutnak a vizek, meg kell halnunk…
Szegény leány…

Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszint fen szét,
Ó most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan… s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab.

Ó most buja mosollyal s epedve nyujtja ki
Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyulván
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden
S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,
Fényes lombok illatja mint arany füstölő
Gőze, úgy részegít s nehéz főm félrebillen…

S egyszerre… újra oly fáradt s levert vagyok
És ébred a szivemben egy-egy bús, régi emlék
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép
S a szeme a sötétben ijesztően ragyog…
Aztán ennek is vége… elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan
Csendben… s én bámulok a messzeségbe hosszan
S a vén kert körülöttem egyre homályosabb…

És hanyatt terülök a fűben s csendesen
Tünődöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
Ó van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva
Mint dombos homlokom s csillognak-e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak
S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?