INTÉRIEUR

Táncolt s míg lomha csellók halkan s busan kisérték
Reszketett a szivem: mily szép lehet, ha lágyan
Kádjába lép e lány, reggel, a langy homályban
S mélyen nyomja a vízre illatos, forró térdét…

Körül zajos szatócsnép vigadt s csámcsogva majszolt,
Arcukon a vasárnap kéjének zsíros fénye,
Ó, olyan jó lett volna a márvány asztalszélre
Szorítni a fejem s sírni egy hosszú jajszót:

Ó, én finom csodákra sovárgó árva lelkem!
Hát így bújsz meg, én drágám, lomha elteltek s olcsó
Kacajok közt, didergőn, mint nyomorú vadorzó
Vak és sáros bozótban, meddő és fájó lesben?

Hát ennyit ád az élet? egy-egy halk, meleg szépség
Remeg feléd nagynéha a dolgok vadonában:
Távoli s illanó káprázat a homályban
S csak annál iszonyúbb utána a sötétség…

S szánnivalón, gyötrődve szorult össze az öklöm
S kétségbeesett vággyal néztem a táncos lányra
S ő rikító szoknyáit kurjantva csapta hátra
S a fülledt termen át vad taps ujrázta dörgőn…

A setét bolt nagy üvegablakán
Figyelt ki s keskeny öklére könyöklött,
Néztem e teltszárú, lágyzárú öklöt
S éreztem: messze-messze űl e lány
S tudtam: nincsen számomra mosolya…

S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?
Ezt is lelked karjával átkaroltad
S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap
Bús víziód lesz s sírni fogsz, hogy áldott
Keze homlokod nem éri soha…

Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
Aki másért olyan szép, nem teérted,
Hisz maholnap elfárad ifju térded
S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád…

Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,
Hinned: itat még borával az élet
S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,
Te is, dalodból, mint aranykehelyből
Osztod még áhitattal szent malasztját…

Hiába!… már a városvégi lankán
Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,
A bölcsek szelid nyugalma ömölt szét
Szépmívű arca évötvözte lapján,
Köszöntött és én elmerengve néztem.

Ökrei a barázdát lomhán vonták,
Mint egykedvű évek az arcredőt…
S szivemben akkor halkan arcra dőlt
A méla bánat s kék kösöntyűs kontyát
Megbontva, sírt a sűrüdő setétben…

Mint túlédes, setét, únt kávéházi lőrét,
Úgy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós
Fülledt, fáradt estéken lankadt illatu, langyos
Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb…
Bús sorsom keze már, mint könnyű, kényes, úri
Lyánykéz, mely játszva völgyez ruháin ferde ráncot
Oly lágynak és szelídnek rémlik, bár elcsigázott
Orcámat megütötte s tudom, redősre gyűri…

Már gyakran, ravaszúl s élvezve s betegen
Ügyelek, hogy gyötrelmim bús órája ugy essék,
Hogy valamely finom, mesterkedő ügyesség
Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem:
Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától,
Szép combjait mint nyitja lépésre, mily kihívón
S lágyan… s kedvenc parfőmjét agyzsongulásig szívom,
Mint ki halálba zsibbad a rózsák dús szagától…

S jaj, van, hogy vígan szólok: már kisvárosi élet
Gyógyítottja vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártir,
Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt hír
S ki egészen a csendes és szürke dolgoké lett.
S mikor már megnyugodnék, hogy a lassú kín átka
Életemről letelt s bízón a szürke dolgok
Szivén el-lepihennék, látom, hogy övükoldott
Titkok ők s fanyar mellük uj bú tejét kinálja…

Im, most is… tenyerem arcomhoz szoritom,
Ó, örök gesztusa szegény, bús tagjaimnak!
S összeszorított foggal tűröm, hogy könnyekig hat
Egy távoli, kántáló, borbélyos bariton…
… Uram! add legalább, hogy vad kín, nyersen, mélyen
Metélné lágy szivem s mint durva felcserek
Kontár kése nyomán a fínom, dús erek,
Pirosan, gyorsan, vérzőn halna el ifju éltem!…

Az ágya szélén ültem s mint e sötét, kopott ágy
Oly gyűrött volt szivem, amelyen forró testét
Lustán és finoman vetette el az esték
Mezítlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy.

Néma volt s elhagyott volt a kis szobában minden
S a fakó aranyszínű alkonyatban
Mint beteg princ a díszes halk fogatban
Lankadt illatok nyujtóztak szelíden.

Már vetkőzött a szőke némber s busongva néztem
Milyen únott s hideg a karja mozdulása
S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa
Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten.

Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon
Csillog e nő szeme az estben… érzed? érted?
Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted
Komor sínjei közt egy sötét állomáson…

Ó lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség
Fogadjon, feleség és boldog vacsora?
Vagy szörnyü kóborlásod már nem szűnik soha?
S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték?

S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán
A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez,
S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez
A csodarejtő élet zárt, titkos kapuján…

Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok,
Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt
Kaftánú bús thuja mind furcsa dervised,
Mind mélyen hajladoz s halkan imázva mormog,

Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok,
Rabnők, kiket elgyötresz s kik engedelmesek;
S te jösz, puhán s pompázón s gyűrűfényes kezed
Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.

Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva
Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja,
Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.

Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel
S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el
S átkos, dús ajándékúl az őszi bút vigyed.

Vén, halottas esti kert.
Itt-ott ferdén, egyedűl
Egy-egy tél-túl földbevert
Furcsa fejfa hegye dűl:
Megpihenne, ósdi rom,
Elzuhanna békiben
Lent a fűves, ó siron,
Hol gazdája rég pihen…

Most a tiszta esti ég
Gyengezöld és tág mező,
Nyúgodalmas, rest vidék,
Egy-egy halkan érkező
Csillag csillog: angyal ott,
Őrző angyal, azt hiszem,
Földre ballag most gyalog
S kézi kis lámpást viszen…

Béke, béke… lomb megett
Vén feszűlet feketűl,
Karja most, az átszegelt,
Kétfelé lágyan vetűl:
Elgyötörte estelig
Véres és szöges tusa,
Ölelő most és szelid
Ívű fáradt gesztusa…

Béke, béke… élni ma
Nem fáj úgy, nem tépdesem
Lelkem váddal, vén ima
Zsongat búsan, édesen:
Utbafáradt vén legény
Estimája… dédapám
Énekelte még, szegény,
Vándorútján hajdanán:

„Útvigyázó szent kereszt!
Vándor míves esdekel,
Új bolygásra úgy ereszd:
Féluton ne esne el;
Légy kegyelmes tútora,
Vén csontot, hadd várja már
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál…“

Régi emlék, furcsa dal…
Ó mikor még, kis legény,
Próbálgattam fiatal
Félénk hangocskámmal én,
Kandallós, vén, víg tanyán,
S megrettenve hagytam el,
Látva: szép, szelíd anyám
Mily busan s némán figyel…

Béke, béke… vár reám,
Egyre vár az ócska ház,
Ablakában űl anyám
És az estbe kivigyáz…
Jaj, de lelkem-testemen
Lomha, bús egykedvüség
S eltünődöm: istenem!
Messze kell-é menni még?…

Csillag! e csüggedt órán, míg bánatok zilálnak
A fogcsikorgatások bolygóján s reszketek,
Engedd feléd feszítnem, szédűlőn, reszketeg
Lajtorjáját szegény emberfantáziámnak.
Örök fényed figyelve fenséges ős planéta
Oly jó most eltörpülnöm s nagy búm, alázva, mérnem:
Mily halk s kis mozgolódás a roppant, régi térben
Szivem fájó verése s e lomha éji séta…

Lásd, szörnyü óra volt ez, forró könnyem kigördült
S zord vízióként láttam: sok fáradt, furcsa útam
Iszonyú tömkeleggé mint bogozódik rútan
S csüggedt csavarodással mily bús hurokba görbült,
Hol édes ifjuságom ájuldoz, szűnő szívvel
S elhal… s már drága célig torz utak kusza bogja
Nem oldozódhat többé lendűlőn és ragyogva
Mint víg ösvényszalag, mely dús ormokhoz ível…

Ragyogj, nyugalmas, hűs fény reménytelen s hazárd
Utamra, ős tüzednél e sok, bús borzalom ma
Szeliddé félszegűl s úgy nézem torz halomba
Torlódott bánatim, mint ó, bizarr bazárt,
Hol, nyűtt dobozok mélyén: sok-sok bús gondolatban
– Ó, lelkem régi lomja! – lappang a halk halálvágy,
Az ócska, furcsa krampusz s felszegné ferde vállát,
De fáradt már szegény s oly úntan s késve pattan…

Most, csillag, megszerettem, lásd, árva és sötét
Éltem s komoly korongod a régi, égi csendben
Úgy nézem már tünődőn és békén s elpihenten
Mint nyugtató örök rend szép égi hírnökét;
Most érzem: bús kis útam vezet még valamerre
És lágyan s édesen emeli elcsitult,
Fáradt lelkem a lét, mint álmos kis fiút
Halk, ringató anyák szelid és puha melle…

Csönd… csönd… Isten követje, nemes, arany jelenség,
Setét áhítatom most meghódol neked
S úgy emeli feléd, remegőn, szívemet
Ez élő és meleg és fájdalmas szelencét
Mely könnyek balzsamával s vágyak kincsével áldott,
Mint bizarr drágaságuk és furcsa füstölőik
A mély, setét uton, mely Betlehem felé vitt,
A szent csillag fényében a szerecsen királyok…

Ez, ez hát a derű? ez a túlkönnyű játék?
Nem remegek s nem pirulok bele,
Közelhajlok s mondom: ime, fehér halánték,
S lesem: reá a csókom halvány pírt lehel-e?
Távolhuzódom s mondom: íme kis karcsú termet,
S lesem: rándul-e válla utánam, remeg-e?
– Ez hát az élő öröm, mely kínná sose dermed?
A boldog szerelem? az élet-csemege?

– És túl lombok cikk-cakkján apró falu fehérlik,
És túl fehér falun cikk-cakkos kicsi hegy –
Tünődöm: itt a jó hát? s mellettem súgva kérdik:
„Becses bús gondolatja kószálni merre megy?“
S oldalt hajlok mosolygva, lustán s a lány szemébe
Fúvom szivarom füstjét s az évődő kacag –
Ez hát a csodahangszer? a jó órák zenéje
Innen cseng? lássuk, lássuk: kövérke, kicsi nyak!…

Mért hát hazudni s torzan mosolyra vonni ajkad
S szépnek vélni a létet, mert szépnek vallja más?
Ki már halál felé szelíd-ügetve hajtat
Minek neki bús utján kis derű-állomás?
Minek még kis ürűgyek: nyájas táj, lágy kisasszony,
Megállni, tétovázni és próbálgatni még?
Légy elszánt és kevély s egy rongy perc ne marasszon,
Ha már torkodra öklend a fáradt szó: elég…

Hopp! jó szivem, csak csínján, hiszen megint becsaptak!
Hopp! bolondúl dobogni és kalimpálni kár,
Hopp! meg ne illetődj, megint csak semmit adtak!
Hopp! gőgösen! hisz ujra üres, bús óra vár!
Kopp! jó, beteg szívem, szép csínján, lassú koppal,
Tovább, halkan, egykedvűn, bús véred majd eláll,
Topp! fáradt, furcsa vándor, szép csínján, lassú toppal,
Majd csak gáncsot vet egyszer s elfektet a halál…