SZOBÁK

E síró szavak, úrnőm, zengő és furcsa bilincsek,
Melyekkel láncra vertem és küldöm hozzád: menjen!
Alázatos és szenvedő szerelmem.
Én édes úrnőm, hallod? most halkan egy reszketeg rím cseng:
A láncok csörrentek, mert szeliden
Béklyós karját szegény szerelmem kitárta feléd –
Hallod? most téveteg és fáradt az ütem
Mert elindult rabod s remegve lép
Közelébb, közelébb
S megáll – lemondón, fájó, réveteg csendben…

Elér-e hozzád? sóhaja leng előtte, halk madár, feléd ivel sovárgva
S finom és zengő hullámot ver setét hajad körül bús lebbenése a légben,
Ó, ereszd most kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen
S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára,
Még e bús hajnalon.

Meg kell őt fojtanom
S lásd, a mi halottunk lesz csak, gyászold,
Hisz nemrég még király volt, gőgösen gázolt
Az életembe, ífju volt, ő volt a vídám esztelenség,
Karjai lüktető meztelenjét
Kéjesen feszitette a hegyek felé, keményen,
Ó, táncolni tetszének az ormok a rezgő, hajnali fényben
S én elbúsongva az ablak előtt e dús pompában koldusan álltam
De hozzám toppant s ujja közé csippenté pajkosan állam
S lassan a fénybe fordította orcám…
S mutatta a tavaszi fűveket, a karcsú és zsenge ragyogókat,
S a fákat, miket a halk szél szeliden billegni nógat
Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó táncra…
S kacagtak a boldog fák s ő is, mint a szélzengette levelek tapsolt és csengett
S nevessek én is: unszolt s becézve simult hozzám
S jól esett, úrnőm, mert neved dúdolta s szépséged fuvolázta
S főhajtva s térdalázva
Hallgatták akkor bánatim s eléje halkan mind hódolni mentek…

S mikor eljött az Éj s hozta lassú fogatán az édes és élveteg beszédű Csendet
S csillagok s illatok lengtek a mély és bús világban – szerelmem
A Csend szívén megbújt s így, szemlehunyva, távoli, gyönyörű dolgok felé merengett:
Hej, most, míg sétál tűzvirágos égmezőn a lomha hold nehéz brokátban
Hány büszke asszony lankad el kegyesre váltan
És búvik búgva férfimellre!
– Ezen tünődött kéjesen szerelmem s szemeidre is gondolt, távoli és gyönyörű szemedre,
Míg édes vágya lassan fájásig feszült s úgy tetszék: elviselhetetlen!

S bánatim akkor, furcsa, fekete rabnők, lábainál kuporogva megültek
S dudoltak néki zsongító dalt: vontatott
Lépéssel léptek s elzuhantak ájultan a mondatok
S mely úgy sejlik már énfelém, nagymessze elmaradt lágy dombok kéklő láncaként:
Dús ifjuságom zengték altatón, a messzetűntet –
S így szólt a dal: a furcsa dal a furcsa rabnők ajkán mélabúsan így zenélt:

„Ó, Áfrikánál áfrikább, forró, bizarr táj, távol Ifjuság!
Fénylő, derűs vidékeidre, ott születtünk, visszavágyunk,
Ott csodapálmák közt szelíden ringott hintaágyunk,
S örök napfény érlelte gyenge tagjaink finom husát.
Ott zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba,
Ott zsongó dallal űztük ifju lábunk enyhe táncra,
Őrömek voltunk, – víg király táncos, hárfás szolgái, ezeren,
S hallgatta bíbor ágyán víg dalunk a víg király: az Első Szerelem…

Jaj, jaj… már elmaradt a boldog táj… oázisok… és táncok… és zenék!
A víg király is… jaj, jaj… rég lehúnyta fényes, nagy, setét szemét,
Mert törvény:… jaj, jaj… minden ködbe vész: szerelmek s minden édes Áfrikák!
Jaj, jaj… ó új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid, altatunk,
Hajoljon rád s legyezzen álmos, álmos, halk dalunk
Mint szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág…“

Hallgatta bánatim nyújtott szavát szerelmem s néha, halkal
Dudolta ő is félálomban a borús dalt téveteg
De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifju öklét s vad haraggal
Arcúl ütötte és elűzte szitkozódva a szelíd cselédeket
S őrjöngve hívott, úrnőm, majd lihegőn hörögte neved és átkozott s gyalázott…
Riadtan bújtak össze akkor megvert s megalázott
Bánatim és remegve mondogatták s halkan sírdogálva:
„Jaj, jaj… már meghal ő is, új urunk, kínos, nehéz halállal meghal nemsokára…“

Úrnőm! alázatos már s szenvedő e nemrég gőgös és izgága szerelem!
Én szánom őt, beteg királyt s megfojtom még e hajnalon…
S te, drágám, nyugszol távol ágyadon… ó, élveteg és finom ajkadon
Jó volna, rádhajolva, lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet édesen,
De jaj, itt állok én a hűs hajnalban és bús gyilkolásra készülődöm
S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony, úgy jő: bizonytalan s tünődőn,
Fényt gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére rátapintott
S mint pici, színes lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók,
Már fényt vető keze a hűs mezőt behinti halványzöld, szelíd parázzsal,
De oly hunyorgó és félénk e fény, minthogyha percnyi, elmuló varázzsal
Bűvölték volna el a setét és elhagyott tájat, hogy lenne csalókán, betegen derengő.

S én didergek, úrnőm s furcsa és zengő
Szavaim síró bilincsébe verem szerelmem s küldöm hozzád,
Álljon meg ágyad előtt és nézze ájulásig, utólszor, orcád,
S ha ébredsz, szóljon, ha mit tud, alázatos és búcsúzó beszédben
S te ereszd kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen
S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára,
Még e bús hajnalon.

Meg kell őt fojtanom…

Boldog isten! hát mindig így lesz már most?
Magamat én, szegény, elengedem
S mint züllött küllők rívó tengelyen
Átfordulnak a régi és a sáros
Búbánatok szédűlő lelkemen
Monoton körforgással, újra, újra…

S ülök és bámulok a lenti útra:
A kövek alól felszakad az este,
A tikkadt tenger… enyhe, renyhe teste
Melyülve nő s már ablakom bezúzza,
Vak tócsákat loccsant a szegletekbe
S lomhán lapúlva árad fellebb-fellebb…

S már körülfojtogat és lassan ellep,
S a süllyedt házak lenti ablakából
Mint halk sellők alanti hablakából
Dal szól… tán csak egy cseléd énekelget
Pihenő órán, egykedvűn, szokásból,
De nékem most, szegény, halált izen…

S mint fulladó az örvénylő vizen
Végiglátom egy ájult pillanatban
Az életem… s érzem: most, messze, halkan
Valaki sír… anyus sír azt hiszem
S tompán tünődöm: mért sírhat?… miattam?
S oly furcsa, hogy az én szemem is nedves…

És szólanék: ne sírj anyuska kedves.
De míg csak egy szót is kimondanék
Már úgy rémlik: igen, valaha, rég,
Akartam szólni… s elnézek a csendes
Homályba s ott egy nagy setét kerék
Forgatja küllőit… oly furcsa, furcsa…

Monoton körforgással… újra, újra…

A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,
Az „örök“ szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,
E kéjes mozdulat, mellyel a poharat
Az édes poharat bús számhoz közelítem.

Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben
Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk
Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még:
A kedvesem kezét emeltem ily szelíden…

Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat!
Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral?
Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…

Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat
A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal
Mely a szivembe rothadt és mérgez, bár nem él…

Ó, Vígasz! lágy és csacska istenasszony,
Te bárki ronggyal jószívűn parázna,
Aludj már vélem is! őrjöngve rázza
Vállad kezem s esengve hív panasz-szóm!

Emlőd közé hadd fúrom könnyes arcom,
Tán elsimúl a szájam rángó ránca,
Suttogj nekem, leslek, gyáván, vigyázva,
Suttogj, suttogj, akármit! tán elalszom…

Ki ócska szókkal bús borbélylegények
Kezéből a revolvert kiveszed:
Furcsa patkányok, fussanak szegények –

Nézd, sírva kérem együgyű és régi
Játékaid s kövér, langyos kezed:
Cirógass és keríts meg: élni, élni!…

Várom: még egyszer tán zengő vihart hoz
Az élet s halk hajóm a tengeren
Hazárd, utolsó táncra engedem:
Zuzódjon szét, vagy lengjen drága parthoz!

Csak ez a csend, e tespedt, ájulat rossz
Csendje ne volna! egy-két emberem
Teng-leng a bús hajón reménytelen:
Pár vánnyadt vágy, pár züllött, vézna matróz…

Mert elfogyott a nyomorú ital,
Az állott rum: az egy-két csöpp reménység
S jaj, józanok a szegény tengerészek…

Jőjj, tégy velük jót irgalmas vihar,
Hadd lenne boldog part borától részeg
Már végre mind… vagy nyelje el a mélység!…

Térj meg ma halk hajós tünt éveid vizére
S hunyt szemmel olykor tétlen fúrd légbe eveződ!
Szél száll a mult parkjából s kik már görnyedezők
Az elfáradtak arcát lágyan biccenti mélyre.

Most, szívedben, kopár s tág útjaitól félre
Keresd, hol fejfák dőlnek, a fűves, bús mezőt:
Figyeld setét legét, a multról neszezőt
S hervadt kis holtjaid szivéhez csókkal érj te.

Gondolj a szem nyilára, mely élted általfúrta
S az órákra, melyekre, mint mélyen zengő húrra
Szerelmed arany körme simúlt s vont halk vonót…

Ó köznap esték csöndes s bús ötvöse, hasítsd ma
Emlékid ékkövekké és finoman csiszold
S belőlük antik gyűrűt formálj szép ujjaidra…