SommaireHajnali szerenád
1 min de lecture

SZOBÁK

Vörös márványból építek neked
Házat fehér madarak bús szigetjén,
Ahol örökös, rózsaszín, hideg fény
Borong a végtelen vizek felett.
Fényes karú, mezítlen, barna nők
Surolják majd, hajlongva, hűs szobáid
S dalolják messze otthonuk danáit
Míg setét rózsákként csügg bús fejök.

Első szobádban kád lesz, drága kád,
Hol lágymeleg hab símogassa vállad,
Csókolja emlőid és hosszu, bágyadt
Karjaid közt lomhán suhanjon át.
Itt gyolcsok lesznek s régi, sárga selymek,
Vörös rózsák és apró nárciszok;
Ha jősz, egy kis fiú tapsolni fog,
És én szomoruan s alázattal figyellek.

Másik szobádban ódon ágy legyen,
S mint téli síkra ejtett ékszerláda,
Ferdén a hóba fúrva, kifosztva és kitárva,
Heverjen drága tested a tiszta lepleken.
Kis asztalodon könyvek legyenek,
S míg bennük lapozol lágy, lassú ujjaiddal
Itasd meg illatos és könnyes dalaikkal
Itasd meg csendesen s ringasd el lelkemet…

S ha majd este a vén vizeken át
Távol partok felé merengnek a cselédek
S a mi bús asztalunkon elhűl az esti étek,
Én furcsa bánatim, édes, ne nézd tovább:
Vezess be kisanyásan a harmadik szobába,
Ahol születnek a setét rimek,
Forralj kedveskedőn lágy, zümmögő vizet
És hints teát és mérget szelíden a pohárba…

3 min de lecture

A RABRÓL, AKI KIRÁLY VOLT

E síró szavak, úrnőm, zengő és furcsa bilincsek,
Melyekkel láncra vertem és küldöm hozzád: menjen!
Alázatos és szenvedő szerelmem.
Én édes úrnőm, hallod? most halkan egy reszketeg rím cseng:
A láncok csörrentek, mert szeliden
Béklyós karját szegény szerelmem kitárta feléd –
Hallod? most téveteg és fáradt az ütem
Mert elindult rabod s remegve lép
Közelébb, közelébb
S megáll – lemondón, fájó, réveteg csendben…

Elér-e hozzád? sóhaja leng előtte, halk madár, feléd ivel sovárgva
S finom és zengő hullámot ver setét hajad körül bús lebbenése a légben,
Ó, ereszd most kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen
S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára,
Még e bús hajnalon.

Meg kell őt fojtanom
S lásd, a mi halottunk lesz csak, gyászold,
Hisz nemrég még király volt, gőgösen gázolt
Az életembe, ífju volt, ő volt a vídám esztelenség,
Karjai lüktető meztelenjét
Kéjesen feszitette a hegyek felé, keményen,
Ó, táncolni tetszének az ormok a rezgő, hajnali fényben
S én elbúsongva az ablak előtt e dús pompában koldusan álltam
De hozzám toppant s ujja közé csippenté pajkosan állam
S lassan a fénybe fordította orcám…
S mutatta a tavaszi fűveket, a karcsú és zsenge ragyogókat,
S a fákat, miket a halk szél szeliden billegni nógat
Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó táncra…
S kacagtak a boldog fák s ő is, mint a szélzengette levelek tapsolt és csengett
S nevessek én is: unszolt s becézve simult hozzám
S jól esett, úrnőm, mert neved dúdolta s szépséged fuvolázta
S főhajtva s térdalázva
Hallgatták akkor bánatim s eléje halkan mind hódolni mentek…

S mikor eljött az Éj s hozta lassú fogatán az édes és élveteg beszédű Csendet
S csillagok s illatok lengtek a mély és bús világban – szerelmem
A Csend szívén megbújt s így, szemlehunyva, távoli, gyönyörű dolgok felé merengett:
Hej, most, míg sétál tűzvirágos égmezőn a lomha hold nehéz brokátban
Hány büszke asszony lankad el kegyesre váltan
És búvik búgva férfimellre!
– Ezen tünődött kéjesen szerelmem s szemeidre is gondolt, távoli és gyönyörű szemedre,
Míg édes vágya lassan fájásig feszült s úgy tetszék: elviselhetetlen!

S bánatim akkor, furcsa, fekete rabnők, lábainál kuporogva megültek
S dudoltak néki zsongító dalt: vontatott
Lépéssel léptek s elzuhantak ájultan a mondatok
S mely úgy sejlik már énfelém, nagymessze elmaradt lágy dombok kéklő láncaként:
Dús ifjuságom zengték altatón, a messzetűntet –
S így szólt a dal: a furcsa dal a furcsa rabnők ajkán mélabúsan így zenélt:

„Ó, Áfrikánál áfrikább, forró, bizarr táj, távol Ifjuság!
Fénylő, derűs vidékeidre, ott születtünk, visszavágyunk,
Ott csodapálmák közt szelíden ringott hintaágyunk,
S örök napfény érlelte gyenge tagjaink finom husát.
Ott zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba,
Ott zsongó dallal űztük ifju lábunk enyhe táncra,
Őrömek voltunk, – víg király táncos, hárfás szolgái, ezeren,
S hallgatta bíbor ágyán víg dalunk a víg király: az Első Szerelem…

Jaj, jaj… már elmaradt a boldog táj… oázisok… és táncok… és zenék!
A víg király is… jaj, jaj… rég lehúnyta fényes, nagy, setét szemét,
Mert törvény:… jaj, jaj… minden ködbe vész: szerelmek s minden édes Áfrikák!
Jaj, jaj… ó új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid, altatunk,
Hajoljon rád s legyezzen álmos, álmos, halk dalunk
Mint szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág…“

Hallgatta bánatim nyújtott szavát szerelmem s néha, halkal
Dudolta ő is félálomban a borús dalt téveteg
De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifju öklét s vad haraggal
Arcúl ütötte és elűzte szitkozódva a szelíd cselédeket
S őrjöngve hívott, úrnőm, majd lihegőn hörögte neved és átkozott s gyalázott…
Riadtan bújtak össze akkor megvert s megalázott
Bánatim és remegve mondogatták s halkan sírdogálva:
„Jaj, jaj… már meghal ő is, új urunk, kínos, nehéz halállal meghal nemsokára…“

Úrnőm! alázatos már s szenvedő e nemrég gőgös és izgága szerelem!
Én szánom őt, beteg királyt s megfojtom még e hajnalon…
S te, drágám, nyugszol távol ágyadon… ó, élveteg és finom ajkadon
Jó volna, rádhajolva, lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet édesen,
De jaj, itt állok én a hűs hajnalban és bús gyilkolásra készülődöm
S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony, úgy jő: bizonytalan s tünődőn,
Fényt gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére rátapintott
S mint pici, színes lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók,
Már fényt vető keze a hűs mezőt behinti halványzöld, szelíd parázzsal,
De oly hunyorgó és félénk e fény, minthogyha percnyi, elmuló varázzsal
Bűvölték volna el a setét és elhagyott tájat, hogy lenne csalókán, betegen derengő.

S én didergek, úrnőm s furcsa és zengő
Szavaim síró bilincsébe verem szerelmem s küldöm hozzád,
Álljon meg ágyad előtt és nézze ájulásig, utólszor, orcád,
S ha ébredsz, szóljon, ha mit tud, alázatos és búcsúzó beszédben
S te ereszd kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen
S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára,
Még e bús hajnalon.

Meg kell őt fojtanom…

1 min de lecture

ESTI VIZIÓ

Boross Lászlónak.

Boldog isten! hát mindig így lesz már most?
Magamat én, szegény, elengedem
S mint züllött küllők rívó tengelyen
Átfordulnak a régi és a sáros
Búbánatok szédűlő lelkemen
Monoton körforgással, újra, újra…

S ülök és bámulok a lenti útra:
A kövek alól felszakad az este,
A tikkadt tenger… enyhe, renyhe teste
Melyülve nő s már ablakom bezúzza,
Vak tócsákat loccsant a szegletekbe
S lomhán lapúlva árad fellebb-fellebb…

S már körülfojtogat és lassan ellep,
S a süllyedt házak lenti ablakából
Mint halk sellők alanti hablakából
Dal szól… tán csak egy cseléd énekelget
Pihenő órán, egykedvűn, szokásból,
De nékem most, szegény, halált izen…

S mint fulladó az örvénylő vizen
Végiglátom egy ájult pillanatban
Az életem… s érzem: most, messze, halkan
Valaki sír… anyus sír azt hiszem
S tompán tünődöm: mért sírhat?… miattam?
S oly furcsa, hogy az én szemem is nedves…

És szólanék: ne sírj anyuska kedves.
De míg csak egy szót is kimondanék
Már úgy rémlik: igen, valaha, rég,
Akartam szólni… s elnézek a csendes
Homályba s ott egy nagy setét kerék
Forgatja küllőit… oly furcsa, furcsa…

Monoton körforgással… újra, újra…

1 min de lecture

EGY MOZDULAT

Tersánszky Jenőnek.

A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,
Az „örök“ szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,
E kéjes mozdulat, mellyel a poharat
Az édes poharat bús számhoz közelítem.

Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben
Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk
Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még:
A kedvesem kezét emeltem ily szelíden…

Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat!
Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral?
Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…

Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat
A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal
Mely a szivembe rothadt és mérgez, bár nem él…

1 min de lecture

Ó, VIGASZ!

Lányi Viktornak.

Ó, Vígasz! lágy és csacska istenasszony,
Te bárki ronggyal jószívűn parázna,
Aludj már vélem is! őrjöngve rázza
Vállad kezem s esengve hív panasz-szóm!

Emlőd közé hadd fúrom könnyes arcom,
Tán elsimúl a szájam rángó ránca,
Suttogj nekem, leslek, gyáván, vigyázva,
Suttogj, suttogj, akármit! tán elalszom…

Ki ócska szókkal bús borbélylegények
Kezéből a revolvert kiveszed:
Furcsa patkányok, fussanak szegények –

Nézd, sírva kérem együgyű és régi
Játékaid s kövér, langyos kezed:
Cirógass és keríts meg: élni, élni!…

1 min de lecture

JŐJJ, VIHAR!

Lányi Saroltának.

Várom: még egyszer tán zengő vihart hoz
Az élet s halk hajóm a tengeren
Hazárd, utolsó táncra engedem:
Zuzódjon szét, vagy lengjen drága parthoz!

Csak ez a csend, e tespedt, ájulat rossz
Csendje ne volna! egy-két emberem
Teng-leng a bús hajón reménytelen:
Pár vánnyadt vágy, pár züllött, vézna matróz…

Mert elfogyott a nyomorú ital,
Az állott rum: az egy-két csöpp reménység
S jaj, józanok a szegény tengerészek…

Jőjj, tégy velük jót irgalmas vihar,
Hadd lenne boldog part borától részeg
Már végre mind… vagy nyelje el a mélység!…

1 min de lecture

RETRAITE (Samain.)

Térj meg ma halk hajós tünt éveid vizére
S hunyt szemmel olykor tétlen fúrd légbe eveződ!
Szél száll a mult parkjából s kik már görnyedezők
Az elfáradtak arcát lágyan biccenti mélyre.

Most, szívedben, kopár s tág útjaitól félre
Keresd, hol fejfák dőlnek, a fűves, bús mezőt:
Figyeld setét legét, a multról neszezőt
S hervadt kis holtjaid szivéhez csókkal érj te.

Gondolj a szem nyilára, mely élted általfúrta
S az órákra, melyekre, mint mélyen zengő húrra
Szerelmed arany körme simúlt s vont halk vonót…

Ó köznap esték csöndes s bús ötvöse, hasítsd ma
Emlékid ékkövekké és finoman csiszold
S belőlük antik gyűrűt formálj szép ujjaidra…