1

2

Enyhe, téli nap van, délben a ragyogó égboltozatról édes verőfény özönlik alá a szent városra.

A főutca – a régiek via lata-nak nevezték, de mióta a szentatya megengedte a farsangi lófuttatásokat, márcsak korzó a neve – a főutca napos oldalán sűrű sorokban ácsorognak az emberek. Strigonio kardinálisnak, a konstantinápolyi patriarkának ünnepi bevonulását várják.

Azt beszéik, hogy Strigonio vitézei unikornisokon és elefántokon fognak nyargalni, azonkívül valószínűnek látszik, hogy sok pénzt fognak a quiritesnek szórni, ami mindenképpen kellemes volna, a patriarka úrnak pedig meg nem ártana, lévén ő olyan gazdag, hogy otthon az istállóit is arany kövekkel rakatja.

Az előkészületekből látható, hogy a pápa őszentsége meg akarja becsülni messziről érkező vendégét, aki Krisztus helytartója után rangban az egyház első papja.

A szentatya legkedvesebbik öccsét, Rovere Francesco Máriát, Urbino hercegét és hat kardinálisát küldte a porta del Popolo elé.

Az ifjú herceg az imént ügetett végig a korzón büszkén, délcegen, a saját fontosságának örülve; arany vértet és arany sisakot viselt, amelynek olyan formája volt, mint a koronás oroszlánfejnek. Előtte nyurga fullajtárok rohantak, akik botokkal söpörték el az utat elálló rómaiakat.

A főtisztelendő biborosok egyenkint jöttek, palotatisztek, testőrök és díszruhás szolgák fényes üstökös farkát vonszolván maguk után. Aranyos szerszámu öszvéreken ültek és aki térdet hajtott előttük, azt megáldották.

A legdíszesebb kisérettel járt a híres Medici Giovanni. Előtte tizenkét pár apród lépkedett, valamennyi hermelinprémes, rózsaszín selyemruhában, mellén a Mediciek golyóbisos cimerével; a gyémántoktól ragyogó fehér öszvére nyomában páncélos lovasok csörömpöltek.

Ez a szeliden mosolygó, békaszemü, pohos kis kardinális arról nevezetes, hogy több adóssága van, mint Itáliában bárkinek. Azt is beszélték róla, hogy Styxre szokott esküdni és hogy palotájában, képfaragók és lantpengetők társaságában, olykor pogány áldozatokat szokott bemutatni Apollo és Minerva tiszteletére. De ezt inkább dicséretképpen mondták, mert a főtisztelendő úr klasszikus műveltségének bizonyítéka volt.

Midőn Giovanni úr a nevezetes templom elé ért, amelyet egykor azért építettek, hogy megszabadítsák a városrészt a Nero hamvai körül szálldosó gonosz démonoktól, a szemben levő kis Sciarra-palota loggiája alatt mélyen meghajolt néhány ember. Medici ekkor a kövérkés fehér kezét áldóan fölemelte, pufók arcát pedig nőiesen bájos mosoly derítette föl.

A loggia alatt valóban szép társaság volt együtt. A palota mostanában Fiamettáé volt, akiről sokan azt tartották, hogy az isteni Imperia korai halála óta ő a szent Róma legkecsesebb és legműveltebb kurtizánja.

A sokat magasztalt és sokat megkönnyezett Imperiát persze nem érte utól sem ő, sem más halandó nő. Egy elmés férfitől ered a mondás, hogy két isten ajándéka tette naggyá Rómát: Mars az Imperiummal, Vénus az Imperiával. Az aranyszőke Imperia, akit Rafael mester kétszer is lefestett és akihez százával írták a latin elegiákat és az olasz szonetteket, mindössze csak huszonhat évet élt és ma már Szent Gregoria kápolnájában alszik, ékes márványmű alatt, amelynek fölírása pompázó szavakkal dicsőíti a leghíresebb „Cortisana Romana“ emlékét.

De azért Fiametta remek teremtés volt. Legfölebb azt lehetett volna rajta kifogásolni, hogy a haja nem aranyszőke, miként a divat követeli, hanem mahagóniszínű. A bőre azonban olyan finom volt, hogy egyik tisztelője azt mondhatta róla: ha vizet iszik, a húsán keresztül látszik a víz csillogása. A termete pedig olyan tökéletes, amilyen csak egy huszonkét éves nápolyi nőé lehet.

Ami a műveltségét illeti: ha nem is tudott verseket rögtönözni, mint Imperia, mégis folyékonyan beszélt latinul, amellett ismerte a filozófusokat, elragadóan szavalta Ovidiust, könyv nélkül tudta Petrarcát, gyönyörűen énekelt és mesterien játszott a lantján.

Fiametta, mint mindig valahányszor a nyilvánosság előtt mutatta magát, művészi pompával vette körül magát, melynek hatásait aprólékosan kiszámította.

A loggia korlátját ázsiai selyemszőnyegekkel rakatta meg, a faliveket pedig flamand függönyökkel ékesítette. Egy tucat inas és komorna forgolódott körülötte, valamennyi világosszínü selyembe öltöztetve, hogy kellő keretet adjanak az úrnő sötétprémes bársonyköntöséhez, amely viszont Fiametta arcának fehér színét emelte érvényre. Kellemes színfoltként tarka nagy papagály ült a loggiában és egy cinnober ruhás kis szerecsen fiú, Fiametta kedves agarával az ölében.

A szép hölgynek három férfi vendége volt, akik vele együtt akarták végignézni a patriárka bevonulását.

Az első és legnevezetesebb a híres Chigi, a nagy Agostino, a Szentlélek bankárja. Erről a ragyogó szemű és kampósorrú férfiról, aki diszkrét eleganciával mindig olajzöld vagy sötétbarna ruhákba öltözött, azt beszélték, hogy ő a világ leggazdagabb embere.

Londontól Konstantinápolyig mindenütt voltak bankházai. Midőn II. Julius pápa négyszázezer aranyon elzálogosította nála a tiaráját, a Szentlélek bankárja már megengedhette magának, hogy ne fogadjon el kamatot.

Chigiről azt mondták, úgy szerzi a pénzét, mint egy kereskedő és úgy költi, mint egy király. Kardinálisok voltak a barátai, a szent atya is gyakran ült terített asztalánál és a művészeknek és tudósoknak sohasem volt megértőbb és bőkezűbb pártfogója, mint ő.

Imperiáról köztudomású volt, hogy Chigi barátnője, Fiametta pedig, aki, úgy látszik, mindenben Imperia nyomdokaiba óhajtott lépni, ugyancsak Chigi bőkezűségének köszönhette palotáját és fejedelmi háztartását.

A másik vendég tisztelendő Cardulo volt, sokat utazott jeles tudós, apostoli nótárius, a Vatikán bizalmas diplomatája. Róla mindenki tudta, hogy szent életű pap; Fiametta iránt önzetlen barátságot érzett, a házát pedig főleg az ott megforduló tudós és előkelő férfiak kedvéért látogatta.

A harmadik vendég egy feltünően csinos és merész külsejű ifjú volt, akiről csak annyit lehetett tudni, hogy a Vico Hannibal névre hallgat, hogy a kardja könnyen kijár a hüvelyéből és hogy mindig pénzre van szüksége. Ő maga olyasmit szeretett volna a világgal elhitetni, hogy törvénytelen leszármazottja a vicoi híres zsarnokoknak, akiket IV. Eugen idejében olyan kegyetlen módon kiirtottak. Ezt azonban senki sem hitte el neki, a beszédje után inkább nápolyi kalandornak tartották. Némelyek szerint a Colonnák kéme, mások szerint az Orsiniek brávója lett volna; de hiszen a campagnai mágnások kártyáiba még senki sem látott.

Annyi bizonyos, hogy Vico szélkakas volt, de mivel szépen játszotta a violon d’amour-t, mindenütt szívesen látták, még a főtisztelendő urak palotáiban is.

Fiametta udvarába Chigi Agostino révén jutott. Minden gazdag embernek és minden nagyúrnak vannak ilyen titokzatos összeköttetései. Hannibal úr különben kissé udvarolt is Fiamettának, de csak mértékkel, néhány szonett erejéig, nehogy megbántsa a bankárt, aki egyébként nem is volt féltékeny természetü.

3

A loggia alatt most éppen a várva-várt patriárkáról beszélgettek.

– Török vagy görög ember főtisztelendő Strigonio? – kérdezte Hannibal úr.

– Egyik sem, mert magyar, – válaszolt a bankár. – A konstantinápolyi patriarkátus csak cím. A szentatya szokta kitüntetésképpen adományozni, amióta a keleti egyház eretnekké lett. Strigonio nem is a patriarkának, hanem székvárosának neve. Strigonium – Esztergom híres város Magyarországon. Hogy mi a patriarka tulajdonképpeni neve, azt nem tudom, de Cardulo barátunk talán tudja, ő nagy tudós és többször járt követségben Magyarországon.

Erre megszólalt a prelátus:

– A kardinális neve: Bakócz Tamás de Erdőd.

– Úgy mondják, nagyon gazdag? – érdeklődött Hannibal.

– Talán nem olyan, mint Chigi úr, de mindenesetre Európa egyik leggazdagabb embere. Sok nagy egyházi javadalma van, de Bakócz amellett még nagyszerű pénzszerző is.

– És hogyan szerezte a pénzét?

– Az ipart és a kereskedelmet, amelynek Itália a hatalmát köszönheti, Magyarországon megvetik. De van ott a vagyonszerzésnek egy különös módja, amelyet egyébként nálunk is ismernek: az örökbefogadás. Gyermektelen, gazdag emberek, akik békességben akarják eltölteni vénségüket, egy-egy nagy emberre testálják vagyonukat, aki aztán holtukig megvédi őket a hatalmaskodók ellen. Bakócz Tamás nagy mestere annak, hogy kiszimatolja az országban és megnyerje magának az ilyen örökhagyókat.

Hannibal elnevette magát.

– Ha pedig sokáig várat magára az örökség, akkor egy kis fehér porral sietteti a lebonyolítást?

Cardulo a fejét rázta.

– Valljuk be, ez inkább római divat volt, a Borgiák idejében, de Magyarországon sohasem hallottam ilyen esetet. Emberölés, rablás ott is sűrűn esik a jobb körökben, de orgyilkosság nem. Ez különösnek látszik, de igaz.

– Úgy hirlik, a patriárka a pápai trónra pályázik? – kérdezte Chigi.

Cardulo igenlően bólintott.

– Bizonyára azért is tette meg a nagy útat, mert megtudta, hogy a szentatya gyöngélkedik.

Hannibal olasz vére egyszerre megpezsdült.

– Még csak az kellene, hogy megint valami barbár legyen a mi pápánk!

A bankár azonban nem osztotta az ifjú úr hazafias felháborodását.

– Talán igazságtalanság, hogy mi barbárnak nevezünk mindenkit, aki nem született az Alpeseken innen. Én jól emlékszem, hogy ifjabb éveimben egész Itália tele volt egy dicső magyar királynak, Korvin Mátyásnak hirével. Egy nép, amelynek ilyen fia van, nem lehet barbár.

Hannibál nem válaszolt, egyébként nagy kötekedő volt, de az ilyen gazdag urakkal szeretett egy véleményen lenni. De helyette megszólalt tisztelendő Cardulo.

– Bocsásson meg, Agostino uram, de ezúttal Vico barátunk pártjára kell állanom, bár meglehet, hogy én más okból nevezem barbároknak a magyarokat, mint ő. Én szentatyánk parancsából több ízben is jártam Magyarországon és tanulmányoztam annak az érdekes népnek történetét. Tudom, hogy Mátyás király dicsőséges hadvezér és nagyszerü diplomata volt; hogy mennyit tett a tudományok és művészetek érdekében, azt a magam szemével is láttam. Mert jártam a budai, visegrádi és tatai palotákban és kertekben, láttam a páratlan királyi könyvtárat és a gazdag gyüjteményeket. Mindezt láttam és kellően megcsodáltam. Valamit azonban hiába kerestem Magyarországon, pedig szerintem éppen ezen fordul, hogy barbár-e egy nép vagy sem.

– És mi az? – kérdezte Fiametta, aki nagy figyelemmel hallgatta a vitát.

– A polgárok együttes erőkifejtésének nagy alkotásai, amelyekkel Veneziában, Firenzében, Genovában és a legkisebb itáliai fészekben is találkozik az ember.

– És mi következik ebből? – kérdezte Fiametta.

– Azoknál a népeknél, amelyeket barbároknak szoktunk nevezni, csak egyes, kivételes férfiak lelkében él az isteni szikra, a polgárok tömegében azonban nincs meg a közhasznú alkotások vágya. Egy-egy nagy uralkodó vagy államférfi ott meg tudja adni országának a műveltség külső mázát, de ha meghal a nagy ember, akkor lepattan a máz és megint előbukkan az ősi barbárság. Ezért van, hogy az ilyen népek történetében ismeretlen fogalom az állandó haladás, amely például az itáliai városokban véres polgárháborúk és ellenséges dúlások idejében sem akad meg teljesen és ezért van, hogy barbár népeknél a nagyszerü föllendülés egy-egy rövid korszakára mindig a mélységes hanyatlás korszaka következik.

– Komoly pápajelölt egyáltalában ez a magyar kardinális? – kérdezte Agostino úr, akit nagyon érdekelt mindaz, amit hallott.

– Ebben az órában ő a legkomolyabb, az egyetlen komoly, – válaszolt a prelátus. – Venezia a csillagokat is lehozná az égből a magyarok kedvéért, csak Dalmáciát ne követeljék tőle vissza; hiszen a patriarkátust is a köztársaság erőszakolta ki Bakócznak. A lengyelek és csehek az ő hű csatlósai. Maximilián császár pedig már írásban lekötötte magát neki.

– Ez ugyan nem jelent sokat. A császárnak két arca van, mint Janus istennek és már olyan skandalózus kijelentést is tett, hogy maga ül Szent Péter székébe. De mi van a franciákkal, a spanyolokkal?

– A francia királynak minden pápa jó, csak olasz ne legyen, a spanyolnak pedig mindenik jó, ha nem francia.

– És a római biborosok? – kérdezte Chigi, akit ez a dolog mindjobban érdekelt.

Cardulo kissé elgondolkozott, majd habozva mondta:

– Ugy hírlik, Rómában is akadnak barátai…

(Ha akarta volna, többet is mondhatott volna erről; mert midőn tavaly Budán járt, éppen maga Cardulo vitte el Bakócznak több kardinális igéretét.)

– Nekem azt mondta Pasqualigo, a signoria magyarországi követe, – kezdte megint Chigi, – azt mondta, a patriárka aligha fog a tiarára vágyakozni, mert hiszen már hetven éves ember és otthon, a maga hazájában, ő pápa is, király is egy személyben, – minden, ami csak lenni akar.

– Ez igaz, – válaszolt Cardulo, – de Pasqualigo mester elfelejti, hogy van egy különös ok, amely nemcsak Bakóczra, de egész nemzetére nézve életkérdéssé teszi, hogy ezuttal magyar főpap kezébe kerüljenek Szent Péter kulcsai.

– És mi az?

– A patriárka élesszemű úr és világosan látja, hogy a magyarság előbb-utóbb, talán már egy-két évtizeden belül, élet-halálharcát fogja megvívni a törökkel. Kétségtelen, hogy a harc, az ország mostani züllött állapota mellett, a magyar birodalom megsemmisülésével fog végződni. Ettől a sorstól csakis az összes keresztény fejedelmek ligája menthetné meg. A ligát pedig csak egy uralkodó tudná összehozni: a szentatya. A Vatikánban sok szó esett már erről, mindenki vallja, hogy a nagy ligát meg kell csinálni, de eddig még egyik pápa sem csinálta meg, mindegyik a maga itáliai bajával volt elfoglalva. A nagy Julius urat is egy-egy romagnai város sorsa jobban aggasztja, mint egész Magyarországé és azt nem is lehet rossznéven venni, hiszen olasz ember. Ha azonban magyar főpap ül Szent Péter székében, akkor a török kérdés lesz a vatikáni politika tengelye és a liga máról holnapra meg is lesz, Magyarország pedig megmenekül. Azt lehetne mondani: a magyarok ma az Élet Kapujában ülnek. A kapun túl van az ő nemzeti jövendőjük, a kapun innen a pogány rabság, a nyomorúság, a pusztulás. Ezt a kaput csak Szent Péter kulcsaival lehet megnyitni. Ezért fog Bakócz Tamás mindent elkövetni, hogy kezébe kapja a szent kulcsokat.

Talán még folytatták volna a beszélgetést, ha a porta del Popolo felől ágyúlövés és harsány trombitariadó nem hallatszik.

Fiametta kikönyökölt a korláton és egyszerre önkéntelenül is tapsolni kezdett.

– Madonna, ez szép, ez gyönyörü! – kiáltotta bájos izgalommal.