4
A bevonulás képe valóban szemkápráztatóan fényes lehetett.
Az akkori római krónikaírók lelkiismeretesen rovásra vették a parádés menet minden részletét, mintha fontos állami aktus volna, és így mi is tudjuk, hogy a menetet három, talpig ezüsttel vértezett zászlótartó nyitotta meg, címeres csótáru paripákon, a magyar királyság, az esztergomi érsekség és a konstantinápolyi patriárkátus selyem-lobogóival.
A zászlósok után negyven megrakott öszvért tereltek, a patriárka címerével ékes, egyformán fehér-sárga csíkos takarók alatt. (A Bakócz-cimer kocsikerékből kinövő szarvast ábrázol; a kerék kevélyen alázatos emlékeztető a patriárka bognár apjára.)
– Hozzák az aranyat! – susogta ájtatosan a nép.
Az öszvérek után, cimeres bibortakarók alatt, ötven vezetéklovat hoztak. Ilyen könnyü, tüzes, acélinu állatokat talán Nagy Lajos király ideje óta sem láttak Itáliában.
Azután kétszáz huszár lovagolt, piros-fehér kis lobogóval a kopja hegyén. A mellükön olyan gazdag volt az ezüst sujtás, hogy nem lehetett látni a posztó szinét, a süvegről hátrakunkorodó structolluk pedig lapockájukat verdeste. A magyarok köntöse Mátyás király ideje óta nem különbözött sokat az olaszokétól, a magyar süvegről azonban azt mondták a rómaiak, hogy a formája bizzarro.
A huszárok nyomában harminc, aranyruhás, hermelinnel prémezett magyar úr vonult egy csapatban, a patriárka rokonai és főrangú barátai. Voltak köztük pirosképü öregek, kiknek fehér szakálla a mellükre omlott és voltak villogó szemű ifjak. A rómaiak közt hire ment, hogy ezek mind fejedelmi személyek.
A krónikaíróknak feltünt, hogy a magyarok igen kedvelik az igazgyöngyöt, némelyek közülök nemcsak a köntösüket, hanem a nyeregszerszámukat is telivarratták vele. Az is feltünt, hogy a csizmájuk szárát is arannyal himeztették, ami más népnél nem volt szokásban és hogy a ruhájuk jobb ujján gazdagabb volt a sujtás, mint a balon, mintha az egyiket többre becsülnék a másiknál.
Az urakat Urbino herceg és a római biborosok menete követte, a főtisztelendő urak megint egyenkint kocogtak, palotatisztjeik kiséretében, mintha haragot tartanának egymással.
Egyszerre felujjongott az utca népe, melyet elragadott a nagyszerü látványosság:
– Strigonio! Ungheria!
Bakócz Tamás, hosszan leomló biborosi palástjával, nagycsontú, pompás, sárga paripán ült. Jobbról-balról egy-egy kardinális kisérte.
Bár már a hetven esztendő körül járt, a széles vállával, a kurta vadkannyakával és a simára borotvált, barnapiros arcával még ép és kemény férfi benyomását tette. Szúrós tekintetű, sárga szeme volt, az állkapcsa pedig olyan nagy és erős volt, mintha fel akarná falni az egész világot. Furfangos és durva kis parasztorra volt, jobbágysorban élt édesapjának talán egyetlen öröksége.
Egy szegény asszonyt, aki a kiváncsi nézők közt állott, annyira megigézett az áldást osztó gesztusával, hogy odarohant a lovak közé és Bakóczhoz emelte gyermekét. Talán hogy azt remélte, a patriárka érintése szerencsét fog hozni.
Bakócz rátette hatalmas medvemancsát a kisded fejére, majd egy aranygyürüt húzott le ujjáról és odaadta az asszonynak, ami óriás módon felszöktette népszerüségét a közemberek szemében.
Chigi egy pillanatra sem vette le kutató tekintetét a patriárka arcáról. Most halk szóval odafordult Cardulóhoz:
– Jupiterre mondom, ebből a magyar papból több akaraterőt nézek ki, mint az egész mostani kardinális-kollégiumból. Vajjon tud-e bánni a pénzével?
– Tud bánni, jól tud bánni, – mormogta a diplomata.
És mélán visszagondolt a Szent László-aranyakkal telt kupára, amelyet utolsó magyarországi útja alkalmával kapott Bakócztól „barátságos emlékezetül“. (A visszaemlékezés azért volt méla, mert az ajándékból ma már csak az ezüst kupa volt meg.)
A fölényes elméjü bankárt különben egy pillanatra sem kápráztatta el a hallatlan pompa, melyet a bevonuló magyarok fitogtattak. Tudta, hogy ez alapjában szegény nép, amelynek királyai nemcsak a városaikat, de olykor az asztali ezüstjöket is zálogba adják.
Ezeknek minden gazdagságuk a termőföldjük és a jobbágyságuk, amelyek a politikai hatalommal együtt körbe járnak az egymás közt versengő, egymásután feltörtető és lehanyatló családok közt.
A Szentlélek bankárjának pápajelöltje egyébként Medici Giovanni volt. Részben okos számításból, mert a Chigi-ház többet várhatott volna a Mediciek hálájától, mint Bakóczétól, de részben igaz meggyőződésből, mert főtisztelendő Giovanni a klasszikus tudományoknak és művészeteknek épp olyan rajongó imádója volt, mint maga Chigi Agostino és az ilyen embereket akkoriban valamely titkos testvéri szövetség fűzte egymáshoz. A vallásos szempont a bankárt épp oly kevéssé izgatta, mint Medicit vagy akár Bakóczot.
De azért Agostino úrnak, aki barátja volt minden nagyszabásu vállalkozásnak, mégis csak imponáltak ezek a barbárok, akik fölkerekedtek homokos pusztáikból, magukra vették cifra ünneplőiket és kitartó elszántsággal idelovagoltak, hogy megküzdve előttük ismeretlen hatalmakkal, megkerítsék maguknak Szent Péter kulcsait.
Ha kezükbe kapják a szent kulcsokat, akkor megnyilik számukra az Élet Kapuja, amelyről Cardulo beszélt, és akkor az ő ismeretlen, árnyékba borult hazájuk talán állandóan beléjut az éltető napfénybe, amelyből eddig csak egy-egy eltévedt sugár jutott neki. És akkor talán végleg kimenekszik a barbárság posványából is.
És nem is lehetetlen, hogy el fogják érni céljukat…
A menet azalatt már elvonult a loggia alatt. A patriárka nyomában még vagy harminc magyar pap lovagolt egyházi díszben, öten-hatan közülök püspöki mitrát viseltek. A sereget újabb huszárcsapat rekesztette be.
De közben valami kis rendetlenség történt éppen Fiametta háza előtt. Az egyik pap alatt – igen fiatal ember volt, bár infulát viselt a fején és nagy arany feszületet tartott keztyüs kezében – megbokrosodott a ló.
A táltos az alföld délibábos magányából került ide és szegény lóesze megzavarodott attól, amit a via lata-n tapasztalt. Rugott, toporzékolt, felágaskodott, kétlábon járt és dühös kétségbeeséssel erőlködött, hogy levesse lovasát. Ez ugyan semmiképpen sem sikerült neki, de attól lehetett tartani, hogy lovasával együtt hanyatt fog vágódni.
A bámészkodók szétrebbentek, Fiametta is megijedt és halkan elsikoltotta magát. A lovas feje ott táncolt alig két rőfnyire az ő arcától. A lovas rávetette ragyogó szemét és ifjú arcán valami bájos, zavart mosoly villant meg. Az iskolás fiu alamuszi mosolya volt. Közbe gyerekesen meggörbítette a száját, mintha azt akarná mondani:
– Ugyan – szót sem érdemel!
Fiametta megértette a grimászt és maga is elnevette magát, a fehér szép keze pedig, amellyel ijedtében el akarta takarni a szemét, szétnyujtott ujjakkal megállott a levegőben.
Mind a ketten elpirultak, a leány is, a pap is. A pap aztán hamarosan végzett a sárkányával; a feszület arany nyelével – Isten bűnéül ne rójja! – keményen a két füle közé vágott, közbe furcsa torokhangon morgott valamit az ő magyar nyelvén, ami egy cseppet sem hangzott imádságnak. Rövid küzdelem után a remegő állat megértette, hogy kettőjük közül ki az úr.
A lovas gyerekes kandisággal még egyszer visszatekintett a loggiára, majd hajlékony derékkal és repülő palásttal a menet után vágtatott, ahol beállott megint a sorba.
– Ennél a szent embernél derekabb istállómestert még keveset láttam életemben, – szólt elismeréssel Hannibal.
Cardulo mosolygott.
– Vértesi Tamásnak hívják. A patriárka nővérének fia. Keresztfia és legkedvesebbik rokona Bakócznak, mondhatnám egyetlen kedves rokona.
– Ha Bakócz pápa lesz, akkor ebből a fiúból kardinálist csinál, – vélekedett Vico.
– Belőle sohasem lesz kardinális, nem akar pap lenni; tőle hallottam Esztergomban. Minden ízében katona.
– De hiszen máris püspök? – vetette közbe Fiametta.
– Dehogy az, még nem is fölszentelt pap, csak cimzetes apát. Valami infulás kis javadalma van, amely után pár száz aranyat kap, de a patriárka úr nem veti ki hálójából az apró halakat sem.
– Apátúrnak ugyan fiatal, – mondta Fiametta.
– Estei Hippolit hatéves korában Magyarország hercegprimása volt…
Hannibal azt mondta:
– Szóval, ha a fiatal úr nem akar biboros lenni, akkor majd a szentegyház gonfaloniere-je lesz és valamelyik romagnai város hercege.
Ekkor megszólalt Chigi Agostino:
– Érdekel ez a fiatal ember, szívesen megismerkedném vele.
Cardulo meglepetten nézett a bankárra, majd csendes mosollyal mondta:
– Ennél ugyan semmi sem könnyebb. Elég jól ismerem, némi vonzalmat mutatott irántam, mikor Esztergomban találkoztunk. Alkalmilag elviszem a Chigi-palotába.
A Szentlélek bankárja a fejét rázta.
– Nem, inkább ismertesse meg Hanniballal, ő majd tudni fogja, mi a teendője.
Fiametta fehér arca ekkor rózsás lett.
Agostino úr olyan férfi volt, aki nem lepette meg magát az eseményekkel. Amióta Sienából Rómába telepedett, három pápa váltotta fel egymást Szent Péter székén és bár közülök ketten, Borgia Sándor és a mostani Rovere Julius, halálosan gyülölték egymást, Chigi Agostinoban valamennyien föltétlenül megbíztak.
Nemsokára talán megint összeül a konkláve. Ha Medici lesz az új pápa, – amire ugyan nincs sok kilátása, mert még nagyon fiatal, mindössze csak harminchat esztendős – de ha Medici lesz a pápa, akkor tudni fogja, hogy ezt némi részben Chigi Agostino buzgólkodásának is köszönheti. Ha azonban Isten mégis úgy akarná, hogy ez az eszes és erős barbár üljön Szent Péter székébe, akkor nem szabad ellenséget látnia Chigi Agostinoban. Szóval: óvatosságra lesz szükség.
A magyarok vakítóan fényes zarándok csapatja időközben a campo dei fiori felé igyekezett.
Miközben végigvonultak a bámész embersorok között, a keleti lovasnépek büszke és szándékos egykedvüségével ültek nyergükben. Nem mutattak semmi meglepetést, körül sem igen néztek, mintha az volna a világon a legtermészetesebb dolog, hogy ők a pusztai lovaikat végigjártassák Róma utcáin.
Pedig a valóságban mindannyian nyugtalanok voltak. Vártak valamit. Minden fordulónál, minden utcasarkon növekedő izgalommal, szinte rettegve várták, hogy a szent város leleplezze előttük a nagyszerű titkot, amelyet magába zár. A nagyszerű, az ősi titkot, amely Róma nevével ünnepélyesen és a csillagokat megremegtetve végigkondul a világon, mint egy óriás harang szava.
De végül is nyeregből kellett ugraniok a reggioi kardinális palotája előtt, melyet Bakócz Tamás a szomszéd házzal együtt kibérelt.
Ez pedig az Ur születésének 1512-ik esztendejében, Boldogasszony havának 26-ik napján történt.
5
Midőn II. Julius megtudta, hogy az esztergomi kardinális Rómába érkezik, keserű mosoly vonult végig férfias, komor arcán.
– Ugy látszik, rossz bőrben vagyok, már vonulnak a dögkeselyük!
Pedig nem akart meghalni, még száz dolga lett volna. Az ő nyugtalan, erőszakos lelke mindent felforgatott és elpusztított maga körül, ami régi és korhadt volt, de az ujjáépítésnek még csak az elején tartott. Pedig már hetven esztendős volt.
Milyen tervei voltak neki ifjabb éveiben! A barbárokat ki akarta szorítani a félszigetről, maga akart lenni az egyesített Itália vatikáni cézárja. Egy nagyszerű keresztény ligáról is álmodozott, amely kiveri a törököt Bizáncból és Jeruzsálemből. Ő maga lett volna a keresztes seregek fővezére; úgy képzelte, a Boszporusz mellett vívják a döntő csatát, – az angyalok és a lázadó démonok halhatatlan csatája lett volna, Buonarroti ecsetjére méltó kép.
És milyen keveset valósított meg mindebből! Jóformán semmit. Az volt a baja, hogy már öreg ember volt, mikor pápává választották. A legjobb évei bújdosásban teltek, a Borgiák gyilkos gyülölete elől kellett szökdösnie.
Midőn a konkláve kihirdette Rovere Julián nevét, a rómaiak azt mondták: Mars ült Szent Péter székébe!
Igaz, hogy inkább katona volt, mint pap, korának legkeményebb katonája. Sisakkal a fején, karddal az öklében robogott végig Itálián, útjában szakadatlanul dörögtek a kulcsos címerrel ékes ágyuk, szakadatlanul szitált a véreső.
El kellett tipornia az apró zsarnokokat; le kellett igáznia a lázadó Bolognát; a veneziai signoriát, ezt az alattomos kalmár bandát, ki kellett füstölnie a Romagnából. És ilyen aprólékos bajai miatt nem jutott hozzá életének nagy feladataihoz.
Hiába csapdosta a hidrafejeket, azok csak kinőttek ujra. Hol győzött, hol őt kergették; tegnap diadallal vonult be az ellenséges városba, ma már őt ostromolták a feldühödött lázadók.
Tíz esztendő alatt még annyit sem tudott elérni, hogy kipusztítsa az idegeneket Itáliából. A franciák még itt voltak. Óh, hogy gyülölte ezeket az esetlen barbárokat, akik egyebet sem tudtak, mint zabálni és részegeskedni, akik kopjahegyére tüzték a szent képeket és meszet égettek az antik szobrok márványából. Ha rájuk gondolt, akkor szikrát hányt a vérrel erezett oroszlánszeme, akkor botjával a padlót döfködte: Ki a barbárokkal! Ki Itáliából!
A spanyolok a pápa hű szövetségesei voltak, de őket sem kedvelte. Sőt utálta a nevetséges hidalgókat, akik tegnap még a mórok kiéhezett cselédjei voltak és ma már, miután meghíztak Uj-India aranyán, úgy pöffeszkedtek, mintha süvegtolluk a fellegeket horzsolná.
Majd ha végzett az átkozott franciákkal, akkor a spanyolokra kerül a sor… Mit keresnek Nápolyban? Ki a barbárokkal!
De vajjon marad-e ideje? Hiszen már hetven esztendős! Hetven esztendős és még annyi sok dolga volna.
Szent Péter ősi szent bazilikáját, a hívők nagy keserűségére, lehordatta, hogy olyan grandiózus dómot építsen a helyére, aminőről eddig még álmodni sem mert a világ semmi építőmestere.
Egyelőre azonban csak meztelen árboc- és gerendaerdő meredezett égnek a Szent Péter-téren. Az öreg Bramante mester, aki a csuza miatt nem tud járni, gyaloghintóból ordítozik és hajszolja a munkások tízezreit. De a munka rettenetes lassusággal halad… Dolgozzanak éjjel is, fáklyafény mellett!
– A babiloni torony! Soha nem fog elkészülni! – gunyolódik Pasquino.
Pedig a pápa szeme már a kupolát keresi az üres égen, a kupolát, amely kolosszálisan és mégis könnyedén lebeg majd Róma fölött, mint egy új planéta.
A Vatikánban is bontanak és építenek. Itt olyan cézári palota készül, amely túltesz a Palatinus-hegy minden elkorhadt csodáján. De mikor, nagy Isten, mikor?
Síremléket is rendelt magának Julius, egy meghalt pogány istenhez, az Olimpus királyához méltó kriptát. Michelangelot bízta meg vele, de az most a Sixtina képeivel piszmog.
Ha építenie kellene, akkor fest, ha meg képet várnak tőle, akkor szobrot farag ez a Buonarroti. A romagnai városok erődítésével meg egyáltalában nem törődik… Pedig Róma városát is alapjából át kell még építeni, új utcákat törni, templomokat, kórházakat emelni, csatornákat ásni, a Tiberist szabályozni.
Az élet olyan rettenetesen rövid… Rovere Julius, az emberi testet öltött tűzoszlop, túl akarja élni a maga halálát. Az ő szörnyű tettereje örökké élni és uralkodni akar Róma fölött, gigantikus templomok, kolosszális paloták, halhatatlan, dicső alkotások alakjában.
Óh, mért nem végezhet mindent maga? Mért nem építhet, rombolhat, faraghat, festhet a maga kezével? Ezek a művészek, ezek az emberférgek semmire sem valók. Az egy Michelangelo érti meg úgy ahogyan az ő urát. De mért ülnek olyan sokat a terített asztalnál? Mit citeráznak? Mért alusznak? És az a Rafael mindig asszonyokkal van… Dolgozni, dolgozni! Az élet olyan rövid.
És mialatt kartonok, tervrajzok és költségvetések halmazában turkál, megint háborús hírek érkeznek az Alpesekből. A franciák… Oh, az átkozott barbárok!
A pápa botjával a padlóra üt. Ki velük Itáliából!
De most ime nagy egyházi parádéval hoznak eléje egy barbárt: Strigonio kardinálist, a sokat emlegetett magyar patriarkát…